EUNJOO

- Várj, várj - intett le Taehyung épp amikor a számhoz emeltem a poharat, majd egy elegáns mozdulattal megigazította a fufruját és telefonjával kezdett babrálni.

- Mit csinálsz? - morogtam elégedetlenül.

- V Live - nézett rám Namjoon magától értetődően. Az arcomba futott az összes vér és a képembe fésültem a hajamat.

Taehyung közben bekapcsolta a kamerája vakuját és szélesen mosolygott.

- ARMY - integetett a fiú - Mindenki! Itt van az összes tag, mennyire örültök? Wow, mennyi szív, köszönjük!

- ARMYY - Jin áthajolt Taehyung válla mögött, valószínűleg a kommenteket olvasta, mert néha felnevetett. - Jungkook, téged akarnak.

Tae az említett fiú felé fordította a mobilt, mire az lehúzta a sötétkék kapucniját és egy szívecskét mutatott.

Végtelennek tűnő tíz perc után, amikor minden tag valami mézes-mázosat üzent a rajongóknak és elérték a húsz millió szívet, reménykedtem, hogy végre lezárja azt a vacak adást és úgy érezhetjük magunkat, mint a normális emberek, legalább egy pár órára.

Hát nem így lett.

- Tudjátok, kik vannak még itt?

"Namjoon, Oppa, Sunbae, kérlek ne." Tátogtam felé, mert egyenesen rám nézett. Még a kezemet is összetettem és fejet hajtottam előtte. Szörnyű állapotban voltam, nulla smink, kócos haj, kinyúlt pulcsi és szerintem már a szemem is kettéállt a soju-tól.

- Mira, Sunmi, Mika és Eunjoo - Hobi feltartotta a hüvelykujját. - Eunjoo? Persze - a fiú a homlokát ráncolta, majd közelebb hajolt a képernyőhöz. - Taehyung, miről beszélnek?

- Mi van? - suttogtam Jimin felé, aki épp mellettem foglalt helyet, mire az elnevette magát.

- Ne haragudj, szerintem rólad van szó - védekezően maga elé tartotta a kezét. - Feltöltöttem rólad egy képet, amikor gyakoroltál. De csak kintről fotóztam. És homályos volt.

- Mit akarnak? – pánikoltam. Egyáltalán Jimin miért fotózgat engem?

- Én csak odaírtam, hogy "Eunjoo gyakornok, hwaiting!" - vont vállat a fiú és ártatlanul pislogott rám.

- Miért nem azt írtad, hogy "Hwaiting, Mika"? - morogtam felé.

- Miért kellett volna? - értetlenkedett Jimin és kérdően felhúzta a szemöldökét.

- Én láttam a... - kezdtem, de ekkor Taehyung a kezembe nyomta a telefonját.

Hirtelen azt se tudtam mit mondhatnék, egyáltalán szabad ezt? Kirúgnak emiatt? Mérgesek lesznek? Hol vannak a menedzserek? Bambán meredtem a képernyőre, amikor százasával kezdtek zúdulni az arcomba a kommentek, többnyire angolul és koreaiul.

"Eunjoo!" "Noona hwaiting!" "Eunjoo-ah, gyönyörű vagy" "Eunjoo, mikor debütáltok? Én vagyok az első rajongód" "ㅋㅋㅋㅋ" "Eunjoo, szerelmem"

"Eunjoo, el a kezekkel Oppátol" "Jimin Oppa az enyém" "Eunjoo te dagadt tehén ㅋㅋㅋ "

- Sziasztok, a nevem Kim Eunjoo - összehúztam a szememet. Én voltam a hideg és nyugodt leader. Legalábbis próbálkoztam higgadt maradni. - Kérlek, támogassátok a lányokat és a BTS-t, mindannyian keményen dolgozunk - egy apró mosolyt erőltettem az arcomra és átnyújtottam Jiminnek a telefont. Reménykedtem, hogy elég meggyőző voltam.

- Köszönjük ARMY, szeretünk titeket! Jó éjszakát! - a fiú egy utolsó szívet küldött a rajongóknak, majd kikapcsolta az adást. Mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg.

- Bocsi, mindig bejelentkezünk nekik, valahogy úgyis kiderül, hogy itt voltunk és lenne, aki kirobbantaná a harmadik világháborút, amiért nem köszöntünk nekik – Namjoon magyarázkodni próbált, de egyszerűen nem tudott érdekelni, főleg, hogy képesek voltak az én arcomba is a kamerát nyomni. Arról nem is beszélve, hogy Jimin képeket töltöget fel rólam... valahova.

- Felejtsük el – legyintettem. Úgyse tudtam ellene tenni semmit, mostmár teljesen mindegy volt. Remélem legalább nem égtem be annyira. Mindenki elé egy kis poharat löktem és megtöltöttem alkohollal.

- Mi ez? – kérdezte Hoseok homlokráncolva.

- Mondtam, hogy játszunk – feleltem röviden és tömören, majd visszahuppantam a helyemre, Jimin mellé. A fiú ajkain egy elfojtott, pajkos mosoly bujkált már percek óta, ami nagyon frusztrált. Oké, nem frusztrált. Nem idegesített. De egyszerűen nem hagyott nyugodni.

JIMIN

Eunjoo lopva felém pillantott, az este folyamán hatodjára, úgy gondolom, azt hiszi, nem veszem észre. Legszívesebben hangosan nevettem volna rajta, de nem tehettem. Egyáltalán mit akar játszani velünk? Soha nem szoktunk ilyesmit csinálni. Általában a koncertek után eszünk, majd aludni megyünk, hosszabb pihenők alkalmából pedig a saját családjainkat látogatjuk meg.

Ez érdekes lesz. A tarkóm mögött összekulcsoltam a karomat és jólesően hátradőltem. Kellemes, meleg szellő fújdogált, az összes menedzser egy lakókocsiban tanácskozott valamiről, így egy pár óra szabadságot kaphattunk. Ma egészen nyugodt voltam, és még az az állandó, kínzó feszültség sem gyülemlett fel bennem, ami mindennap jelen volt és belülről mardosott, mint egy csúf szörnyeteg.

- OKÉ – Eunjoo felpattant és az asztalra csapott. Azta, ez a lány nem semmi. – A játék a következő: mindenki iszik egy pohárral, elmondja az egyik legféltettebb titkát, majd kiválaszt egy következő embert, akinek ugyanez a dolga. Ha gyáva és nem mondd semmit, még egy pohárral kell innia. Ezt a játékot addig játszhatjuk, amíg mindenki ki nem dől! – ismét az asztalra csapott, úgy tűnt nagyon fel volt tüzelve valamiért.

Nem tudom hálásnak kellett volna lennem, hogy holnap csak este lesz egy fellépésünk vagy inkább átkozni ezt a lányt, amiért mindig képes valamivel meglepni. Közben összenéztem Jungkookkal. Sötét titok, mi? Tudok olyat bőven a srácokról, kisebbet-nagyobbakat, sőt súlyosabbakat is. Mindannyiunk életében van olyan kínos dolog, amit legszívesebben örökre kitörölne az emlékezeteiből.

- Rendben, kezdjük – biccentett Jin érdeklődve. Oh, Kim Seokjin. Azt hiszem ő volt az egyetlen, aki soha nem a hamis perszónáját mutatta a közönség előtt. Valójában is egy jófej, kedves srác volt, végtelen türelemmel. Vagy előttünk is csak ezt a szerepet játszotta?

- Én vagyok az első – pattant fel Mika, egy húzásra kiitta a pohara tartalmát. – A legféltettebb titkom jelenleg, hogy meg akarom szerezni Kim Taehyungot. – a lány az említettre kacsintott. – V, általában megszerzem, amit akarok. Oké, rajtad a sor. – mondta mintha mi se történt volna. Eunjoo belevörösödött a lány válaszába, majd gyilkos tekintettel rám meredt. Mi van megint?

- Hmm – Tae kelletlenül felállt. – Összetörtem Yoongi Hyung Sennheiser fejhallgatóját, aztán Namjoon Hyungra kentem. – Suga és RM és úgy néztek rá, mint akik azonnal megölik. Az a cucc legalább 12000$-t ért, emlékszem, amikor büszkén hozta haza mutogatni. – Hé, már kaptál egy másikat ne nézz így – vigyorgott Tae zavartan. – Oké, akkor Hoseok Hyung.

Hoseok, nahát. A fiú felállt, felénk fordította a poharát, kiitta, majd egy szó nélkül töltött egy újabbat, azt is kiürítette és visszaült, majd Namjoonra mutatott. Hoseok. A srác sose mondta volna el, de azt hiszem bipoláris depresszióval küzdött, amit az állandó gyakorlás és végeláthatatlan jókedv erőltetésével próbált leplezni. Egyszer láttam, hogy keservesen sír, egymaga a próbateremben és csak azt ismételgeti, hogy „miért", gyáva voltam, nem mertem megkérdezni mi a baja, azt hittem csak fáradt. De mára tudom, hogy nem ez volt a helyzet. Persze voltak jobb pillanatai, de voltak rosszak, talán, mint ma éjjel. Segíteni akartam neki, de hogy tehettem volna? Nem gázolok a lelkébe ha rögtön rákérdezek csak úgy?

Közben annyira elmerengtem, hogy Namjoon is bevallott valamit, azt hiszem újabb összetörés volt a háttérben, mert Yoongi szabályosan morogni kezdett rá, mint egy veszett állat. Eunjoo a szája elé tette a kezét és nevetett. Remek, most vajon ő fogja elvonni a figyelmemet?

Éppen Jungkookon volt a sor, aki a lehető legvörösebb képpel megitta a soju-t.

- A-a-a 19. születésnapomon elmentem egy bárba, felszedtem egy lányt és hazahoztam a lakásunkba és lefeküdtem vele – hadarta el a fiú egy szuszra, majd nyelt egyet és várta a reakcióinkat. Oh, ez a fiú még mindig ártatlan volt.

- Nézd, Kookie – Jin kedvesen megveregette a vállát. – Mint a legidősebb Hyung, biztosíthatlak, hogy ezen, semmi szégyellni való nincsen, ugyanis rendszeresen csinálunk ilyesmiket. Külföldön néha külön hotelszobában vagyunk, ha nem vetted volna észre, vagy ha nincs valaki otthon... nos, mind férfiak vagyunk.

Jungkook egy kisebb fulladási rohamot produkált, mire Jin kedvesen átvette tőle a stafétát.

- Egy gazdag családból származom, ahonnan kitagadtak, mert idol szeretnék lenni. Az összes örökségből. A szüleim nem ismernek el a gyereküknek – keserűség volt a szavaiban, de még mindig nem láttam, hogy megtörne. A szokásos mosolyával az egyik gyakornoklány, Sunmi felé intett.

- Oh, köszönöm – hajolt meg a lány. – Hmm, mit szégyellek? Kérlek, ne nevessetek rajtam, fiatalon elszöktem otthonról és egy pár hétig az utcán éltem. Annyi pénzem se volt, hogy normális ételt egyek. Utólag butaságnak hangzik, de akkor nagyon örültem, hogy soha többé nem kell látnom a szüleimet – Sunmi elvörösödött és visszaült a helyére. Ez inkább volt szomorú, mint kínos. Jin a szemeit törölgette például, Suga, aki pedig hasonlókon ment át csak maga mellé nézett és a földre meredt. Sunmi a másik gyakornok lányt, Mirat választotta, aki Hoseokhoz hasonlóan, nem mert válaszolni, majd átpasszolta a feladatot Yoonginak.

Yoongit még soha nem láttam ilyen pirosnak. Nem egy pohár soju-t ivott meg, hanem legalább hármat, mire összegyűjtött annyi bátorságot, hogy végignézzen rajtunk és kinyögje:

- Én még sosem feküdtem le lánnyal – rövid. Lényegre törő. Suga. A fiú arca szinte égett, el tudtam képzelni mennyire forró volt a bőre, hisz már innen is láttam, hogy az általában sápadt színe most milyen árnyalatokban játszik.

Végül én következtem és úgy döntöttünk Eunjoo zárja majd a sort. Nem akartam beismerni, se neki, se magamnak, de egész jó volt ez az este. Egy kis rágcsa, soju és sok nevetés. Bárcsak ne lennénk mindig olyan fáradtak és több időnk lenne egymásra. Bárcsak mindenkivel annyira közel állnánk egymáshoz, mint a testvérek. Bárcsak ne lenne ez az ipar ilyen. Nemcsak a bandák, hanem még mi is egymás között versengünk. Talán ez is az oka annak, hogy most itt tartunk ahol, és annak is, hogy minél híresebbek lettünk, annál inkább kezdünk elhidegülni egymástól. Eunjoo-ra néztem. Hálás voltam, amiért akár egy aprónyit, saját tudtán kívül is közelebb hozott minket egymáshoz.

Megemeltem a poharamat.

- Az én legféltettebb titkom? Szeretlek titeket. Akkor is, ha néha a hátatok közepére se kívántok. Lehet, hogy részeg vagyok. De a legjobb döntésem volt, hogy nem adtam fel, miután kirúgtak és az, hogy itt vagyok veletek.

- Részeg vagy Park Jimin – kiáltott nekem Jin, de közben nevetett. A többiek tekintete is egy kicsit meglágyult, ahogy rám néztek. Lehet, hogy az alkohol hozta, ki de nem érdekelt.

- Ez tényleg ciki volt – vigyorgott Jungkook is. – Jobb ha Eunjoo folytatja.

Eunjoo idő közben végig ivott, valami nagyon nagyot szeretett volna bejelenteni, mert ennyire zavarban utoljára akkor láttam, amikor betáncolt Sabin kávézójába. A lány szédelegve felállt.

- Én...én...Ezért most talán meg fogtok gyűlölni, de én... - Eunjoo egy hatalmas sóhajt vett, amikor ebben a szent pillanatban kirontott a lányok menedzsere a lakókocsiból egy mobilt lóbálva a kezében. Úgy rohant a lány felé mintha az élete múlna rajta.

Eunjoo felhúzott szemöldökkel nézett a nőre. Majd magára mutatott. Miért pont tőle és miért pont most?

EUNJOO

- Eunjoo – a női menedzserünk a hátamat ütögette, de én meg összesen négy üveg soju-n voltam túl, állni se bírtam, nemhogy beszélni.

- Mi a baj? Talán tudok segíteni? – ajánlkozott Jimin, de a nő szomorúan a fejét rázta.

- Eunjoo, a nagymamád az – szinte azonnal kijózanodtam, átvettem a telefont és reszkető kezekkel a fülemhez fogtam. Annyira, de annyira rossz érzésem volt. Jimin az asztal alatt megszorította a kezemet, ami váratlanul ért, de őszintén, nagyon jól esett.

- Eunjoo! – nagyim élettel teli öreges hangja kiáltott a fülembe.

- Mami, hiányzol, elvileg egyszer kapunk kimenőt, meglátogatlak titeket!

- Eunjoo... épp erről akartam veled beszélni. Jól figyelj, most erősnek kell maradnod. – mélyet sóhajtott mielőtt folytatta. – Nagyapó, reggel meghalt. Szívroham, már nem tudtak rajta segíteni. Úgy éreztem tudnod kell róla.

- MICSODA? – sikítottam fel hisztérikusan és felborítottam a széket, majd a menedzser telefonját szorongatva az erdő felé vettem az irányt, mint egy teljesen elmebeteg.

- Utána megyek – hadarta Jimin gyorsan és mellém kocogott. Nem volt erőm őt ellökni, nem volt erőm semmihez, élni se akartam. Miért történik ez épp velem? Kinek ártottam ennyit? Ekkor elzuhantam egy fa gyökerében és a földön feküdtem, mint egy teljesen szerencsétlen.

- Eunjoo, nem szabad feladnod. Ő sem akarná – mondta a nagymamám, de őt is a sírás kerülgette. Tudtam, hogy csak miattam próbál higgadt maradni, de a hangja percenként megremegett.

- Mikor lesz a temetés? – sírtam keservesen.

- Jövő héten. Ha esetleg engedélyezik, gyere el, de semmiképp ne csinálj botrányt. Erre pedig én, kérlek meg.

- Jó. Megígérem. Szia – eddig bírtam tovább és egyszerűen eldobtam magam mellé a mobilt. Abban a percben összeomlottam lelkileg. Jimin leguggolt mellém és óvatosan felállított. A pulcsijába kellett kapaszkodnom, nehogy megint lecsússzak a földre, már nem éreztem a lábaimat se.

Nem akartam drámai lenni, gyenge meg főképp nem, de úgy éreztem, nem bírom tovább. Papi volt, aki tiszta szeretetből felnevelt, egyetlen rossz szava sem volt hozzám, sőt amikor kijelentettem, hogy idol leszek mindössze nyolc évesen, csak a combjára ütött, nevetett egy jót és szorosan magához ölelt. Mindig azt mondta, hogy büszke rám. Ha sikerül befutnom, ha nem, mindig a szeme fénye maradok.

A torkomat szorongatta a sírás. Jimin szorosan magához ölelt én pedig a vállára helyeztem a fejemet és a nyakát áztattam a könnyeimmel.

- Sikíts, sírj, itt vagyok – egyre erősebben markoltam a pulcsiját, belefúrtam az arcom a puha anyagba és elordítottam magamat. Patakokban folytak a könnyeim, de egyre szorosabban bújtam hozzá, mintha soha nem akarnám elengedni. Végtelen hálás voltam neki, hogy itt volt.

- Eunjoo – Jimin végigsimított a hajamon. – Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de lehet többet nem lesz rá lehetőségem. Mika... én csak eltoltam magamtól. Az a lány őrült. És...

- Ne haragudj, most nem érdekel Mika – szipogtam, tuti összetaknyoztam a pólóját, remélem nem valami limitált, drága darab volt.

- Eunjoo – egy kicsit eltolt magától és a szemembe nézett. A hajam kócosan tapadt az arcomra, a szemeim duplájára voltak dagadva és szinte égettek minden pislogásnál. – Én, nem kedvellek. – a fiú mélyet sóhajtott. – Én, szeretlek. Nem alkalmi vonzalmat érzek irántad. Nem csak a pillanat hevében kívánom az ajkaidat. Az első gondolatom reggel Te vagy, és este az utolsó is.

Lehajtottam a fejem. Legszívesebben én is ugyanezt válaszoltam volna neki, de a szívemet jelen pillanatban kitöltötte a fájdalom, semmi mást nem éreztem. Csordultig volt emlékekkel és bánattal.

- Jimin...

- Várj, ne mondj semmit – szakított félbe. – Csak azt akartam, hogy tudd, van, aki szeret, és én melletted állok. Még akkor is, ha három menedzser és több száz fan lohol a nyakamban.

Halkan elnevettem magam.

- Ez most melyik éned?

- Természetesen Park Jimin – a fiú végigsimított az arcomon. Annyira jól esett egy másik ember közelsége, szinte megnyugtatott, ahogy puha ujjai a bőrömet érintették.

- Köszönöm – suttogtam fátyolos hangon. – Köszönöm, Jimin.

▬▬▬▬▬

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Ismét senkit nem állt szándékomban megbántani az őrült V-live kommentes résznél. :D Sőt, a koreai szavakat sem „menőségből" használtam, szerintem elég fura, amikor például egy magyar szövegű fanficben random úgy köszönnek, hogy „Annyeong."
Egy kicsit azt próbáltam megmutatni, hogy melyik oldal lehet a koreai illetve a külföldi tábor. Illetve mennyire tudunk örülni, ha a kedvenceink, bejelentkeznek pár percre. :D

+ Gondolom, mindannyian ismeritek, de ㅋㅋㅋ ; az náluk általánosságban az, amikor röhögnek valamin, leírva amúgy cuki, de (iszonyúan hangzik, szerintem - a személyes vélemény). Oké, ez már csak saját vélemény. :D

Remélem tetszett a fejezet. Kellemes nyarat mindenkinek előre is. c: