Nem tudom mennyi idő telt el amit a rendelőben eltöltöttem. A percek múlását egyedül az óra mutatójának kattogása jelezte számomra. Lassult körülöttem az egész világ, ahogy talán harmadjára is elolvastam a diagnózisomat.

Guillain-Barré-szindróma.

A betegség, ami édesanyámat is elvette tőlem. Lehajtottam a fejemet a térdeimre és patakokban potyogni kezdtek a könnyeim. Először végtagzsibbadás, enyhe fájdalom az alsó végtagokban melyet az izmok elgyengülése követ. A betegség lefolyása több mint kegyetlen, végignézni, ahogy a szeretted lassan, de biztosan leépül. Minden egy ártatlan izomláznak látszik, aztán jön a légzési zavar, a kórház, az intenzív, majd tüdőembólia - és legrosszabb esetben halál.

- Mi-milyen fázisban tartok? - dadogtam az orvosom felé.

- Valószínű az elején, ne aggódjon. A kettesre tippelnék - nézett rám komolyan a nő, majd összekulcsolta a kezét a térdén és közelebb hajolt hozzám, hogy végigsimíthasson a hátamon. - Eunjoo, maga még meggyógyulhat.

- Anyának is ezt mondták - sziszegtem keserűen. Nem akartam durva lenni, hálátlan meg végképp nem, de úgy éreztem, mintha a sors direkt ellenem szegült volna. Először Papi. Most pedig ez. Valóban, az a kis százalék, aki felépül, utána teljes életet élhet, de mi garantálja, hogy én része vagyok annak pár ezer embernek?

- Eunjoo, nézze - a doktornő az állam alá nyúlt és keményen a szemembe nézett. - Maga nem fogja feladni. Ha az állásomba is kerül, magán segíteni fogok. Megértette? Egy gerincvelő folyadékcsapolásra lenne szükségem, meg kell oldanunk, hogy kiengedjék a kórházba. Annak a leleteiből, sokkal többet fogok tudni mondani.

- Rendben - mosolyogtam halványan, de belül épp annyira voltam összetörve, mint a legfinomabb porcelán. Millió darabokra, képtelen arra, hogy ismét eggyé váljak. - Mindenért hálás vagyok. - bólintottam. - Kellemes éjszakát.

Végtelenül vágytam arra, hogy egyedül legyek, nem akartam, hogy más lássa, hogy sírok. Tudom, hogy azt mondta van remény. De nem bíztam benne. Jimin szerencsére már nem a folyosón volt, nyilván rászóltak, hogy menjen aludni, hisz annyira késő volt. Titokban hálás voltam ezért, nem bírtam volna most az arcába nézni.

Megkerestem a cég vészkijáratának feljáratát, ami a tetőre vezetett és leültem egy kopottas zöld padra, továbbra is a papírjaimat szorongatva a kezemben. Egyelőre két injekciót kaptam a lábamba, ami csillapította a fájdalmat egy pár napig így tovább tudtam gyakorolni. A főnökségnek egy hamis leletet fog felküldeni, miközben én pedig próbálom túlélni ameddig csak, lehet.

- EUNJOO - kiáltottam magamra és a tenyeremmel az arcomra ütöttem, szinte éreztem, hogy vörös nyomot hagy fehér bőrömön.

Igen, Kim Eunjoo voltam. A lány, aki soha nem adja fel. Egy pár százalék esély? Én leszek, az, aki felépül. Egy halálos betegség? Ideje legyőzni a halált magát. Vele még úgyse küzdöttünk.

Próbáltam nem erre gondolni, hanem arra, hogy még mennyi minden áll előttem addig is. Ha el is buknék a harcban, még rengeteg szeretet és izgalmas élmény vár rám. Nem fogok bánatba zuhanni és depresszióba esni. Határozottan bólintottam egyet, ugyanekkor a szívem még mindig reszketett a félelemtől, de az agyam kezdte meggyőzni testem többi részét, hogy érdemes élni, és, hogy mindig van miért.

Az első ok például, a lépcsőházban várt, az emelet legalján.

Jimin zilált és kipirult arcával néztem szembe, akinek a tekintete egyszerre csillogott aggodalmasan és boldogan. Nem tudtam hova tenni ezt a sok érzelmet.

- Kerestelek - lihegte. Szaladt?

- Igen? - csodálkoztam és lejjebb szaladtam hozzá, a papírt alaposan a zsebembe gyűrve.

- Mi volt a baj?

- Csak egy görcs, kaptam szurit, szuperül vagyok - nevettem rá. - És te? Aludnod kéne.

- Ugyan, hajnali kettőkor gyakorolni szoktam. Mégis miért aludnék - Jimin hirtelen közel hajolt hozzám és gyanakodva méregetni kezdett. - Sírtál.

- Sírtam - vontam vállat. Úgyis észreveszi, mit tagadjam. - Papi miatt.

- Hát most akkor örülni fogsz! - nevetett rám a fiú, majd körbenézett, hogy nincs -e kamera vagy egy kószáló gyakornok a közelben és kézen fogott. - Tudod, hogy mi több napot elkérhetünk szabadságra. Elkértem két napomat! Az egyiket pedig neked adom. A főnökhöz mentem személyesen, azért tűntem el. Elmegyek veled a Nagypapád temetésére. Ha nem bánnád.

- Jimin - suttogtam a nevét. Mit is mondhattam volna? Köszönöm? Hogyan háláljam meg? Boldoggá teszel? Miért én? Egyszerűen nem jöttek szavak a számra, pedig esküszöm, hogy próbálkoztam. Ismét eleredtek a könnyeim, de ezúttal a boldogság miatt.

Igen, mégis csak van értelme az életnek. És ő volt talán a legfontosabb.

- Park Jimin - mondtam ismét és egy lépést közelebb tettem hozzá. - Mivel érdemeltelek ki? Miért én vagyok az?

- Sokszor elgondolkodom, hogy miért - vont vállat a fiú. - Miért Eunjoo. Mert ledobta előttem a törölközőjét? Mert kitartó? Soha nem adja fel? Olyan kedves, mint egy angyal és emellett még gyönyörű is? Rossz volt a kérdésed. - Jimin végigsimított az arcomon, majd elidőzött az ajkaimon és megbökte azt puha ujjaival. - Miért ne téged szeresselek? Még nem találkoztam hozzád fogható lánnyal. Szeretlek, amíg vissza nem utasítasz.

Erre csak elmosolyodtam. Belül tudtam, hogy szeretem, de még mindig képtelen voltam kimondani, pedig annyira szerettem volna a tudtára adni.

- Mikor mehetünk el?

- Holnap reggel. Másnap viszont vissza kell jönnünk - tette hozzá. - Hatkor legyél készen.

- Oké - mosolyodtam el. - Köszönöm, hogy az életem része vagy. - egy kicsit meghajoltam előtte. - Viszont késő van, téged is keresni fognak a fiúk engem meg a lányok. Feküdjünk le, mielőtt elcsíp egy menedzser.

- A fiúk - nevette el magát Jimin - Nem érdekli őket semmi.

A szememet forgattam, de azért ráhagytam és egy utolsót intve felé a saját szobám felé vettem az irányt. Egy csendes, pihentető alvásra vágytam, de ekkor tudatosult bennem, hogy ma van a csajos nap.

Lassan benyitottam és hat dühös szempár szegeződött rám.

- Két órája várunk - mordult fel Mika és a száját csücsörítette.

- Ne haragudjatok, valami gáz volt a vádlimmal - fintorogtam és ledobtam magam a saját ágyamra. - Jutottatok valamire?

- Naná. Mira és Sunmi színpadi nevet választottak. Mira, Mimmy néven szeretne futni.

- Mimmy - ízlelgettem. Nekem kicsit gyerekes volt, de Mira aki éppen krízishelyzetben volt és depresszió küszöbén állt boldognak tűnt a nevével ezért ráhagytam. Aranyos név volt. - És Sunmi? Neki mi a baja?

- Már van egy Sunmi nevű híresség - duzzogott a lány. - Ezért azt találtam ki, hogy én leszek TJ.

- Ez honnan jött? - képedtem el. Mégis honnan jött a Sunmiból TJ? Kinek az ötlete volt. Mika a párnájába fojtva röhögött és a lábait lóbálta a levegőben. Haha, hát ő volt az a drága.

- Nekem tetszik - makacskodott Sunmi.

- Nem maradhatna a neved csak simán...

- NEM - csapott az ágyra Sunmi. Azaz TJ. Azt se tudtam elképzelni, honnan jött ez a rövidítés, de ha addig élek is kiszedem Mikából.

- Oké és csapatnév? - tettem fel a kérdést, hisz ezért ültünk össze igazából ma este. Mika rögtön jelentkezett.

- Strawberry Cheescake - pillogta és könyörögve nézett ránk.

- Ki se tudják ejteni - rázta a fejét Mimmy. - Mit szóltok... Shine4?

- NEEEEEEM - sipította Mika. - Akkor kilépek. - a lány drámaian hátravetette magát és Sunmira nézett. Nem, nem érdekel. Nem fogom TJ-nek szólítani, Sunmi marad és kész.

- Hmmm, esetleg.. nem tudom. Bocs lányok.

- És így akarsz a csapat része lenni, mi? - morgolódott Mika. Fejbe vágtam a lányt egy párnával.

- Nekem van egy ötletem - húztam ki magamat. Nemrég találtam ki. Lehet, el se fogadják ezt a nevet, kapásból visszadobhatják a csajok, majd a fejesek, de nekem nagyon tetszett. - Valkyrie.

Sunmi azonnal térdre ugrott és hatalmast sikkantott.

- Ez baromira tetszik. Ezek nem azok a csajok voltak, akik uralkodtak a halott és az élő harcosok lelke felett? Ez nagyon menő, imádom.

A többiekre néztem Mimmy elismerően bólogatott és legnagyobb döbbenetemre Mika arcára is őszinte megdöbbenés ült, ki ahogy bólintott.

- Mi itt mind kemény harcosok vagyunk. Nem számít, ki áll az utunkba nem adjuk fel - mondta a lány maga elé. - Igen, ezért vagyunk itt. A megállíthatatlan valkűrök.

Halványan elmosolyodtam, el se hittem, hogy mind a négy lány ennyire izgatott lett a név miatt, el is döntötték, hogy a legközelebbi alkalomkor már ezzel a csapatnévvel fogunk gyakorolni, sőt Mika volt olyan bátor, hogy megpróbálkozik a menedzsernél másnap, hogy fogadják el a nevet hivatalosnak, persze ha jobbat találnak, vállaljuk a változást, de addig is hagy használjuk. Már ezzel is közelebb éreztem magamhoz ezt a négy lányt. Igen, még Mikát is.

Miután a másik két lány is aludni tért és ketten maradtunk, feltettem a nagy kérdést.

- Miért TJ?

- Tijuana - ásított a lány. - Valami mexikói város. Jól van, szerintem vicces - motyogta, majd oldalra fordult és pár perc múlva már aludt is, legalábbis az egyenletes szuszogásából azt szűrtem le.

A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, én mennyit alhatok még, de ismét csak kirázott a hideg. 43 nem fogadott hívás. 112 üzenet.

Mégis ki tudja a számomat? Senki, de senki, a négy lányt leszámítva és persze a menedzsereket. Egyre több üzenet és hívás érkezett felém, én pedig kezdtem nagyon megijedni. Talán jobb lenne, ha beszélnék erről valakivel? A fejemre húztam a takarót, de természetesen egy percet se aludtam az éjszaka. Fél hatkor bepakoltam egy fekete sporttáskába és kisiettem a cég bejárata elé, ahol még csípősen fújt a hideg szél.

Nem telt bele tíz perc és Jimin egy kisebb, sötétített ablakú Audival megállt előttem, majd intett a fejével, hogy dobáljam be a cuccaimat hátra és üljek mellé.

Szerencsére a falum közel volt, még autóval is maximum két óra, Jimin lazán beütötte a címet, majd a gázra taposott.

- Nem sokat aludtál? - a szeme sarkából rám nézett, majd megrázta szőke fürtjeit.

- Nem - húztam el a számat. Oké, őszinte leszek vele. - Jimin. Valaki zaklat.

A fiú a fékre lépett én meg majdnem előre estem. Köszi, biztonsági öv. A fiú haragosan rám nézett majd a kormányra ütött és szabályosan kitépte a telefonomat a kezemből.

- Ez egy sasaeng. Nem tűnt el semmid még? - kérdezte dühösen.

- Semmim - ráztam a fejem.

- Rendben - Jimin hosszan kifújta a levegőt, majd ismét az útra kanyarodott és ezúttal nyugodtabban beszélt hozzám. - Ha visszaértünk ezzel is foglalkozunk.

- Figyelj, ennyit nem kell értem... - kezdtem, hisz tudtam mennyire elfoglalt. A saját dolgaival kell törődnie. Nem az én betegségemmel, családommal vagy éppen zaklatómmal.

Mivel viszonylag gyorsan megérkeztünk és már gyakorlott voltam a hanbok viselésében is, röviden meghajoltam Nagypapa előtt, még utoljára láthattam az arcát, elköszönhettem tőle és ez boldogabbá tett.

Jimint a Mamám elkönyvelte a jövendőbelimnek, ezért természetesen ő is tiszteletét tette Papi előtt, mint családtag. Ezután következett volna a 3 napos ünnepség az elhunyt emlékére, de én ennek sose voltam híve, ezért inkább csak elköszöntem a családom megjelent tagjaitól és megkértem Jimint, hogy induljunk haza. Úgyis csak egy nap kimenőt kaptunk.

Egy darabig csendesen utaztunk, a rádióban kapcsolgattam a zenéket, azon szórakoztam, hogy addig váltogattam az adót amíg BTS számot nem hallottam. Jimin először rosszallóan nézett rám, de utána csak nevetett rajtam, már meg se próbált leállítani.

Valamiért, amikor vele voltam még azt is elfelejtettem, hogy beteg vagyok.

- Köszönöm, hogy vagy nekem - mosolyodtam el őszintén.

- Már mondtad - mutatott rá nagy bölcsen. Igaza volt, tegnap is ezt feleltem neki mindenre. - Egyéb?

- Hmmm - lehunytam a szememet, amikor hirtelen egy éles fájdalom szakított félbe, majd a szokásos zsibbadás következett, végül pedig a legijesztőbb dolog az életemben. A jobb lábam teljesen lebénult. Nem tudtam mozgatni, a pániktól nem kaptam levegőt és fulladni kezdtem.

- Jimin - nyögtem.

A fiú egy másodperc alatt tudta, hogy mit kell tennie, a szabályokkal nem törődve 180 fokos fordulatot tett és a gázra lépve a legközelebbi kórház felé hajtott velem. Úgy szorította a kormányt, hogy ujjai szinte elfehéredtek, vastag ajkait aggódva harapdálta, már egy apró sebet rágott a szélén amiből vékony sugárban folyt a vér. Még sose láttam ennyire rémültnek.

A kórházhoz érve azonnal kikapott az ülésről. Az állapotom hirtelen rosszabbodott, a nyaki izmaim is bénulni kezdtek, így nehéz volt megtartani magamat a karjaiban. Tudtam, akármennyire is ijesztő lehetett, ez még mindig csak a kettes stádium volt. Legszívesebben lenyugtattam volna Jimint, de a nyelvem se forgott már rendesen.

- ORVOST - kiabálta a fiú. - Azonnal.

Az utolsó tiszta emlékem igazából az volt, hogy egy hordágyra fektettek, Jimin a kezemet szorongatja, majd betoltak egy kórterembe.

Csak egy nap kimenőnk volt. Nagyon reménykedtem, hogy egy gyors vizsgálat és saját felelősségre elengednek.

- Mi a baja? - kérdezte az orvos Jimint, de ő csak a fejét rázta.

- GBS - sziszegtem. Ennyire futotta.

- Nem baj, egy pár vizsgálat és elmehet, az úr a férje?

- Nem ő...

- Az élettársa vagyok. - felelte Jimin rezzenéstelen arccal.

- Rendben ő maradhat. A gerincvelejéből fogunk vizet csapolni, jobb ha fogja a párja kezét, nagyon fog fájni.

Oldalra feküdtem és szorosan lehunytam a szememet. Jimin mellém guggolt. Barna szemei kétségbeesetten keresték a tekintetemet, mert a fájdalomtól szinte fókuszálni se tudtam már. A doktor érzéstelenítőt fújt a hátamra, ahogy megéreztem a hideg tűt a bőrömön, egy könnycsepp csordult ki a szememből.

Ekkor végre megtaláltam szemeit és csak őrá koncentráltam. Az első aki miatt kitartok.

- Nem... ez... a... legjobb... alkalom... - minden szó egy szenvedés volt, de éreztem ki kell mondanom. Vagy most, vagy soha. - Szeretlek, Park Jimin.

▬▬▬▬▬

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Mit gondoltok a csapatnévről? És Jiminről ebben a részben? Sajnos a többiek nem kaptak szerepet mert kettejükre szerettem volna koncentrálni, de a következőben ismét feltűnnek a "jómadarak" . ;)