a rész esetenként +16-os, ha nagyon érzékeny vagy, körültekintően olvasd. 😉

ᴋᴇ́ᴛ ʜᴇ́ᴛᴛᴇʟ ᴀ ᴋᴏɴᴄᴇʀᴛ ᴇʟᴏ̋ᴛᴛ

Az orvos keresztbe tett lábbakkal mért végig miközben vastag, fekete keretes szemüvege mögül kérdően nézett rám. Azt hiszem, én se hittem volna el a helyében amiket mondok. Azt hazudtam, hogy minden rendben, nyugtatókra sincs szükségem már, de mindeközben jól tudtam, hogy a cselekedeteim mindent elárulnak - idegesen tördeltem a kezemet és megállás nélkül éppen barnára festett tincseimben turkáltam.

Eunjoo. Éppen tegnap volt, hogy összeesett és elvitték a mentők.

A comeback. Szinte egyetlen hangot se tudtam tökéletesen kiénekelni.

A koreográfia. Reggel háromszor léptem félre, még Jin Hyung és Namjoon Hyung is hibátlanul táncolták végig a mozdulatokat.

De mégis, talán a legrosszabb.... Az üldözési mánia. Nem tudom valós volt mindez, vagy csak a képzeletem szüleménye, de lassan két hónapja úgy éreztem, hogy valaki állandóan figyel.

Valaki állandóan a sarkamban jár.

Persze, ennek kevés volt az esélye, valószínűleg az egyetlenek aki követettek, csupán a menedzserem és a testőröm voltak, de egyszerűen már nem bírtam elviselni.

Ismét kirázott a hideg és ökölbe szorítottam a kezemet a karfán.

- Jól van? - Hwang, a csapat pszichiátere, akihez kötelező volt járnunk, legalább hetente egyszer felhúzta a szemöldökét és valamit firkantott a papírjára.

- Persze - észre se vettem, de a körmömet szinte belevájtam a fotel anyagába.

- Nézze, ha bármi problémája van, azonnal el kell mondania - a férfi hátradőlt, majd szigorúan a szemembe nézett. - ezért vagyok itt.

Ki kellett találnom valamit gyorsan. Bármit. Csak nem azt, amitől valóban rettegtem, vagy őrültnek fog nézni. A gyógyszerek amiket a múltkor felírt, gyengék voltak és csak akkor kellett bevennem, ha úgy éreztem, elhatalmasodik rajtam a stressz, de ha most bevallom neki az igazat, ki tudja miket kapok.

- Én csak - lesütöttem a szememet és nyeltem egyet. - Néha...néha úgy érzem, hogy...

- Igen? Folytassa.

- Néha...hétköznapi életet akarok élni.

- Ez érdekes. Mit ért ez alatt?

Mégis mit értettem volna? Egy kicsit magamat is megleptem, igazából nem hazudtam a férfinak. Szerettem az idol életet, a rajongóknak énekelni és velük szárnyalni, de volt, hogy egyszerűen csak egy pizzát akartam enni a barátaimmal vagy kézenfogva elmenni moziba a lánnyal akit kedvelek.

- Néha úgy érzem, hogy megérdemlek egy pár átlagos pillanatot - vontam végül vállat. Azt hiszem egész jól kibújtam a valóság alól, de a doktor még így is felírt egy új - állítása szerint - gyenge gyógyszert, hogy ha megint így éreznék, csak vegyek be egy fél szemet és pár percen belül hatni fog. Ő úgy gondolta, hogy megint túlterhelem magam, többet vállalok mint amennyire képes lennék és ez egy örökös nyomás alá helyez.

Mit tehettem volna? Elfogadtam.

Az eset óta tízszer hívtam Eunjoo-t, de a száma mintha megszűnt volna és akárkit kérdeztem, félrenézve vonogatták a vállukat. A düh, amit általában mélyen elfojtottam magamban, amiből a felszínen csak a mindig mosolygós Jimint látták, egyre inkább erősödött, és éreztem, hogy nem sokáig fogom tudni magamban tartani. Hibát, hibára halmoztam, pedig egyre többet gyakoroltam, szinte már aludni sem voltam képes, annyira rettegtem, hogy miattam lesz sikertelen a koncertünk. Vagy, hogy Eunjoo miattam nem térhet vissza soha többé.

Egy éppen ilyen hibákkal teli estén, felmásztam a tetőre egy doboz sörrel a kezemben, persze tilos volt, de akkor ez a legkevésbé se érdekelt.

- Sejtettem, hogy itt vagy - veregetett hátba Namjoon és leült mellém a város fényeire bámulva. - Itt kötsz ki kezdő gyakornok korod óta, ha valami nagyon gáz van. Ki vele. - a fiú kivette a kezemből a dobozt és maga mellé rakta.

- Hyung... Mikor érezted újra, hogy igazán élsz?

- Mindennap élek - tárta szét a karját.

- Nem úgy értem - ráztam meg a fejemet. - Mikor voltál utoljára önmagad? Kim Namjoon?

- Nem tudom - Namjoon megtámaszkodott és felnézett az égre. - De ezt az életet mi választottuk. Ha nehéznek is érzed... inkább add önmagad, minthogy elemésszenek a démonaid. Őszintén és valódi Jiminként is szeretni fognak.

A fiú sokkal jobb volt mint egy pszichiáter, egy egyszerű mondattal, levette a terhet a vállamról még akkor is ha csak egy rövid időre.

- Szóval...

- Csak tedd amit a szíved diktál - Namjoon a mellkasomra bökött, majd felállt és kinyújtózkodott. - Gyere be lassan aludni.

- Hyung - nem akartam elmondani. De valamiért mégis megtettem. - Úgy érzem valaki követ.

ᴇɢʏ ʜᴇ́ᴛᴛᴇʟ ᴀ ᴋᴏɴᴄᴇʀᴛ ᴇʟᴏ̋ᴛᴛ

Eljöttünk, annyi könyörgés után Bang Hyunghoz. Az egyetlen örömöm az volt, hogy Eunjoo egészségesnek lett nyilvánítva, és hogy miután tisztáztuk az érzéseinket visszatért Szöulba, hogy folytassa a gyakornokságot, amíg nem debütálnak.

Persze, ha jól értelmeztem, a kapcsolatunk szigorúan tiltott volt, ezért már szinte oda se figyeltem arra, hogy a lány és a főnök mit beszélnek egymással. Aznap be kellett vennem egy szem pirulát, most pedig tompán hallottam és rettenetesen fájt a fejem.

Egy bárgyú mosollyal az arcomon bólogattam mindenre, holott szinte meg sem hallottam semmit abból amit mondtak. Néha válaszoltam a kérdéseire, de utólag szinte fel se tudtam idézni miről volt szó.

Egyedül azt tudtam, hogy Eunjoo és a lányok lesznek a háttértáncosaink a fellépésen.

Rettenetesen ellene voltam, de végül muszáj volt belemennem.

- Megegyeztünk? - nyújtotta felém a kezét.

- Meg - az arcomon továbbra is ott volt a levakarhatatlan mosoly.

Azt hiszem Eunjoo elkísért a kocsimig, de arra, hogy hogyan jutottam vissza a szállásunkra, már egyáltalán nem emlékeztem.

ᴀ ᴋᴏɴᴄᴇʀᴛ ɴᴀᴘᴊᴀ́ɴ

Eunjoot kerestem a szememmel akit épp most sminkeltek ki, szebb volt mint valaha, vagy legalábbis én annak láttam.

Eunjoo.

Én is tökéletes akartam lenni a színpadon, de mi van ha elbukok és a lány nem úgy fog többet rámnézni?

Előhalásztam a gyógyszert a telefontokom hátuljából. Hat szem maradt. A reszkető kezeimre néztem, fogalmam se volt miért vagyok ennyire ideges. Már régen hozzászoktam a koncertekhez, de most mégis, olyan érzésem volt mintha az az ezernyi szempár vádlóan nézne engem. Kinyomkodtam mind a hat darab pirulát és víz nélkül lenyeltem őket.

Minden rendben lesz. A legnagyobb rendben.

A koncert valóban hibátlan volt. Büszke voltam a csapatra és hálás az orvosnak.

De aztán mintha nem én irányítottam volna a testemet. Egyedül Namjoon hangja csengett a fülemben, hogy legyek önmagam és tegyem amit a szívem diktál. Miután megköszöntem mindenkinek, hogy itt voltak a lányok felé vettem az irányt, hogy őket is ajándékozzák meg egy tapssal, de ehelyett az agyam csak Eunjoo-ra fókuszált. Olyan volt mintha nem én irányítanám a testemet, teljesen átgondolatlanul megcsókoltam a lányt. Abban a pillanatban megbántam, ahogy megtettem.

Másodpercek töredéke alatt kitört a káosz. ARMY bombok és szívek törtek darabra, sírás és sikítás keveredett, az egymást taposó rajongók kiutat kerestek. Sejin karon fogott engem és Eunjoot és a backstage-be rángatott.

- Jimin mi volt ez?

- Én..nem tudom. Mintha nem lettem volna önmagam - magyaráztam és a tenyerembe temettem az arcomat. - Szeretem őt, de nem így akartam, én nem...

- Jó. Nyugodj le, holnapra összehívunk egy sajtótájékoztatót, ahol bejelentitek, hogy a csók a show része volt és természetesen nem igazi. Értve vagyok?

- Benne - hajoltam meg nagyon mélyen. - Bocsánat.

- Én is sajnálom - Eunjoo még mélyebbre hajolt mint én. - Nem akartam ilyen helyzetbe hozni senkit.

- Ez még megoldható...talán - morogta Sejin mérgesen. - De több ilyen ne legyen. Bang Hyuk megengedte, hogy titokban együtt legyetek, ez nem volt elég korrekt?

- MI? - hördültem fel. Biztos akkor mondta, amikor annyira nem voltam képben. Szánalmas, még a főnökömre és egyik közeli barátomra se tudtam figyelni.

- Elutazhatunk - mosolygott Eunjoo. Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, bár még mindig pocsékul éreztem magam.

Pár nap kettesben, maga volna az álom.

Sejin még mindig szinte tombolt, tudtam, hogy ő lesz mindezért felelősségre vonva, nagyon reméltem, hogy nem fog az állásába kerülni.

- Remek, de a sajtótájékoztatón egy hiba és ennek az egyezségnek vége. Értve? Most pedig vegyetek át valamit a fogadó partira - a menedzserem a füléhez emelte a telefont, minket pedig két külön öltöző felé húztak a stylistok és a sminkesek.

Gyűlöltem kiöltözni, de muszáj volt. Így is mindenki mérges volt rám - persze leszámítva Mikát, aki könyörgött, hogy tanítsam meg az idol-vonzás fortélyaira.

Egy fekete rövid koktélruhát vetettek fel velem, piros magassarkúval kiegészítve. A három lány már előre ment de én még mindig a tükörképemet bámultam. Vajon mi ütött Jiminbe? Mennyien utálhatnak most?

Nagy nehezen feltápászkodtam és a hátsó kijáraton távozva egy fekete limuzin felé vettem az irányt. A többiek már biztos várnak rám, sőt az is lehet aggódnak.

Az ajtót kinyitva viszont, nem három szempár nézett vissza rám, hanem csak egy. Jimin.

- Nem a többiekkel? - húztam fel a szemöldökömet.

Jimin a fejét rázta és a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.

- Köszönöm. Ami délután történt...

- Én nem bánom amit tettem - makacskodott Jimin hirtelen, de sejtettem, hogy hazudik. A szemei csillogtak, még neki is fájt ami történt. - Hiszen ez az én életem. Park Jimin vagyok. Akkor is, ha holnap be kell jelentenünk, hogy mindez haz... - a sofőr egy hatalmas és hirtelen kanyart tett, majd pont a partival ellenkező irányba kezdett el hajtani.

- Elnézést de... - érintettem meg óvatosan a vállát, ő pedig megfordult. Az arc...amit azt hittem soha nem látok többé. Hyung. Vagyis inkább Hyung eltorzult verziója. Mindig rendezett haja kócosan keretezte az arcát, a szeme karikás volt, a bőre pedig szinte sárga.

- Csend legyen, ribanc - förmedt rám. - Inkább őt választod? Mi lenne ha végeznék mindkettőtökkel? A Han folyóban amúgy is annyi hulla van.

Jimin teljesen nyugodtnak látszott.

- A ruhámban GPS van, fél óra és megtalálnak.

- Honnan szeded, hogy fél óra múlva életben leszel? - röhögött Hyung, majd durván lefékezett és a hajamnál fogva kiráncigált a kocsiból, majd három elvakult szemű lány lábai elé lökött. Egy elhagyatott raktárnál voltunk, valahol Szöul külvárosában.

- Szóval kell neked Oppa? - az egyikük a kézfejemre taposott. Azt hiszem három sasaeng-el néztem szembe.

Egyszerre.

- Unnie - guggolt le hozzám egy másik lány és kisöpörte a hajamat a szememből. Azt hittem megáll a szívem.

- Sunmi - suttogtam és a lány vigyorgó arcába néztem. Mit keres ő itt? Biztos csak véletlen az egész. - Sunmi, segíts, elmegyünk innen.

- Nem hinném, Unnie - Sunmi szinte teljesen belehajolt az arcomba. - Mit gondolsz ki adta meg a számod Hyung-nak? Van egy tipped? Nem rémlik, a testvére neve?

❝ Jó az illatod. A húgom is gyakornok, Sunmi a neve. ❞

Akkor azt hittem véletlen. Fel se figyeltem erre. Sunmi és Hyung.

- Ti... ti ketten...

- Bárcsak meghaltál volna a kórházban - köpte a lány a szavakat az arcomba. Sose voltam vele jóban, igazából szinte hozzám se szólt, nem úgy mint Mika vagy Rami tették. Sunmi mindig csak csendesen figyelt a háttérből, de sose feltételeztem volna róla semmilyen rosszat. - Mit hittél? -folytatta durván. - Miért a Big Hit alkalmazott? Mert. Én. Néztem. Ki. Oppát. Évekkel. Ezelőtt. - minden egyes szónál megállt és egy kicsit oldalba rúgott. - Érted?

- Akkor...akkor legalább őt ne bántsd - sziszegtem és kiköptem egy kis vért a földre. Próbáltam magam mögé sandítani, de Jimin egy székre kötözve ült, miközben Hyung hevesen hadonászott előtte egy késsel és magyarázott valamit.

Sunmi ismét felpofozott, a másik két lány pedig felvihogott.

- Oh, édesem vannak terveink - nevetett kajánul és nagy nehezen felráncigált. A testem fáradt volt és gyenge, minden tagom sajgott. - Te Hyungé leszel, én pedig Jiminé.

- Soha - kiáltottam, de csomóba fogta a hajamat és megrázott. - Azt teszed amit mondok, vagy Mika és Rami járják meg a végét. Ők a barátaid.

- Te is az vagy...

- Nem. Az én életemben két Oppa létezik. És senki más. Neked nincs helyed és soha nem is lesz.

Ekkor Hyung ellépett Jimin mellől, aki egy cseppest se nézett ki jobban mint én. Sunmi a fiú elé guggolt és mutatóujjával felemelte az állát. Ki akartam tekerni a nyakát amiért hozzá mert érni, de ekkor Hyung átfogta a csuklómat és elkezdett maga után ráncigálni.

- Eunjoo, kedves voltam. Üzentem neked. Hívtalak. De te... neked nem kellettem - morogta a fiú állatias hangon, majd mint egy kiéhezett hiéna egy ágyra dobott és gondosan lakatra zárta az ajtót. Körbenéztem, de még egy ablak se volt a szobán, semmi esélyem se volt kijutni egyedül.

Hyung az ágyra nyomott és felém térdelt. Sebes arcomat cirógatta és lágy csókokat lehelt rájuk, amitől csak egyre nagyobb fájdalmat okozott. A fekete ruhám dekoltázsába nyúlt és a melltartóm alatt simogatta a bőrömet. Fájt. Lelkileg és fizikailag is. Nem akartam.

Gyűlöltem, ahogy a tenyere egyre feljebb csúszott a combomon és a testével szorosan hozzámsímulva éreztem, hogy mennyire felizgattam.

Elsírtam magamat és tehetetlenül próbáltam lerúgni őt magamról, nem hagyhattam magam, én Jiminnel akartam lenni, nem pedig ebben a mocskos szobában, egy elvetemült zaklatóval.

- Engedj el! - sikítottam olyan hangosan ahogy csak a torkomon kifért.

- Úgyse hallja meg senki.

- JIMIN.

- Ők is biztos jól szórakoznak. Ne rontsd el a mókát.

Nem tudom, hogy képzeltem -e. De két beforduló autó hangját hallottam kintről. Imádkoztam, hogy értünk jöjjenek.

Behunytam a szememet. Azt hiszem még soha nem féltem ennyire.

Ha nem rajtunk segítenek.

Lehet, hogy itt lesz vége mindennek.

▬▬▬▬▬

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Huh egy kicsit sötétebb lett a fejezet mint vártam, de hamarosan jön az a bizonyos nyaralás ahol....sok minden fog történni és remélem sokat nevettek majd.

Mit szóltok ahhoz, hogy Sunmi végéig a tesójának dolgozott? Azt hiszem a csajok három tagú formációként debütálnak.

A következő fejezet a 20. így egy pár meglepetéssel készültem.

Köszönöm, hogy olvasod, komment és csillag nélkül is, hogy itt vagytok.💜