JIMIN

Tehetetlenül és dühösen meredtem a tükörképemre, hajnali három volt és már negyedik napja annak, hogy szinte semmit nem aludtam. Próbáltam a gyakorlásba ölni minden egyes percemet, csak, hogy ne arra gondoljak mi lehet Eunjooval.

Egyszerűen semmit nem tudtam róla, amióta elvitte a mentő akkor éjjel. Hiába próbáltam elcsípni valamit vagy óvatosan rákérdezni, mindenki csak vállat vont. A fenébe is, legalább azt tudnám, hogy él. A legrosszabb az volt, hogy biztosra vettem, hogy Sabin tud valamit, de ő is csak hallgatott mint a sír.

- Jimin... hyung - Jungkook nyitott be és a szokásos közvetlen stílusa helyett, komolyabbra váltott. - Pihenned kellene.

- Nem kell, jól vagyok - ráztam meg a fejemet. Kedves volt tőle, de még álmomban is azt láttam, hogy a lány eszméletlenül fekszik a lábaim előtt és nem tudok rajta segíteni.

- Egyikünk se bírja tovább nézni, hogy kínzod magad - jött közelebb a fiú és leguggolt mellem. - Se a csapatnak nem teszel jót, se magadnak.

- Namjoon hyung kért meg, hogy gyere, igaz? - kérdeztem egy kicsit oldalra fordulva.

- Mindenki - válaszolta és felsóhajtott. - Borzalmasan nézel ki, a rajongók is a padlón lesznek miattad és azt fogják találgatni, hogy mi a bajod.

Ebben igaza volt, de semmit se tehettem ellene. Ismét a tükörképemre meredtem, a rám visszanéző Jimin beesett arcú és sápadt, szinte szürkés bőrű volt. A hajam kócosan és izzadtan tapadt a homlokomra, a szememből szinte kihunyt a fény.

- Sajnálom - mondtam őszintén. Tényleg pocsékul éreztem magam miattuk, hat ember amúgy is nehéz életét bonyolítom meg az önzőségemmel. Szerettem őket, sokszor úgy gondoltam rájuk mint a testvéreimre, de már mást is szerettem rajtuk kívül. - Szörnyű vagyok, de magamra hagynál?

- Ji...Hyung, - kezdte Jungkook. - ha a gyakornok lány miatt vagy ideges - olyan hangsúllyal mondta mint aki amúgy is mindent tud, csak biztos akar lenni a dologban. Ökölbe szorítottam a kezemet.

- Igen?

- Van egy jó hírem.

▬▬▬▬▬

EUNJOO

Kótyagosan ébredtem, iszonyúan fájt a fejem és még a látásom is homályos volt. Viszont egy valamit rögtön megéreztem. Kórház szag. Klór keveredése, különböző egyéb fertőtlenítő szerekkel. Gyűlöltem ezt a szagot, csak a betegséget és a halált kötöttem hozzá. Felfordult a gyomrom.

Jól tudtam, hogy kerültem ide. Jiminnel voltam amikor összeestem mint egy szerencsétlen, borzalmas látványt nyújthattam, a fiú biztos magát okolja az egész miatt, bárcsak a tudtára adhatnám, hogy nem tehetett semmit. Oldalra pillantottam, az egyik karomra infúzió volt bekötve ami láthatóan félig csöpögött le, talán pár órája rakták fel.

Vajon mennyi ideje lehetek itt?

Könnyek gyűltek a szemembe, végülis teljesen mindegy. Úgyis vége mindennek amiért eddig az életemet áldoztam. Kinek kellene egy ilyen gyakornok?

- Ó, nocsak, felébredt? - egy rózsaszínbe öltözött nővér nyitott be hozzám egy vastag kartonnal a kezében.

- Hány napot voltam kiütve? - motyogtam lemondóan.

- Hármat - mosolygott a nő. - Szerencsés, rendesen beverte a fejét.

Remek, még a fejemet is.

- Sőt - folytatta lelkesen és leült az ágyam szélére. - Éppen időben vették észre, hogy beteg, pár hét és teljesen lebénult volna, de így mindössze három plazmacserés kezelés és némi gyógytorna után teljesen felépülhet. Nagyon aggódtunk magáért!

- Mennyi idő? - szorítottam össze a fogamat.

- Két hét és elmehet.

- Két...két hét? - hebegtem. Az ajkamba haraptam, úgy éreztem, hogy szinte fekve elájulok, forgott velem a szoba. - Nem maradhatok itt ilyen sokáig...én...

- Nézze, nem engedhetjük el. Az élete múlik rajta - a nővér valamit firkantott a kezében tartott lapra. - Szólok a kezelőorvosának, hogy felébredt. Vele megbeszélheti a továbbiakat.

- Köszönöm - motyogtam. Nem akartam hálátlan lenni, főleg amiért ilyen kedvesek voltak, de legszívesebben kitéptem volna az infúziót és eltűntem volna innen amilyen gyorsan csak lehet.

Az életem múlik rajta? Lehet. De ha itt maradok, akkor ugyanúgy elbukok mindent, amiért eddig küzdöttem. Lassan tíz éve voltam gyakornok, semmi máshoz nem értettem, csak az énekléshez. Lassan pedig 22 éves leszek, női idoloknál túlkorosnak számítottam. Nem egy fantasztikus tehetséget láttam páros lábbal repülni, csak azért mert épphogy 20 felett járt.

Képtelen vagyok mindent újra kezdeni, inkább a halál. Talán, ha elég erős lettem volna, ha nem esek össze, minden máshogy alakul.

Jimin. A csapat. Az életem.

Jimin.

Elkezdtem sírni, nem bírtam tovább visszatartani. Valószínűleg soha többé nem látom őt és ez fájt a legjobban. Még soha nem kedveltem ennyire senkit, lassan, de biztosan éreztem, hogy beleszerettem, tudom, nem volt sok esélye annak, hogy bármi legyen köztünk, de legalább láthattam a mosolyát. Beszélhettem vele. Megérinthettem.

És most meg ez is elveszett.

A könnyeimmel küszködve a telefonomért nyúltam és tárcsáztam annak a két embernek a számat akik jelen pillanatban eszembe jutottak.

Mama és Sabin.

Mama zokogva követelte, hogy menjek haza, majd közölte ha magamtól nem jövök, fogja magát és ő fog elráncigálni innen.

Sabin semmit se mondott, viszont alig húsz perc múlva a kórházban volt egy hatalmas doboz sütivel a kezében.

- Eunjoo - a lány óvatosan ölelt át. - Alig írtál, aztán amikor négy napra teljesen eltűntél...nagyon aggódtam. Jimin rajtam keresett, de én se tudtam semmit.

- Láthatod, milyen állapotban vagyok - szegtem le a fejemet. - Igazából még mindig nem érzem a lábaimat. Ez megrémiszt.

- Írok Jiminnek - közölte a lány és előkapta a telefonját.

- Ne... kérlek, ne - ráztam meg a fejemet. - Nem bírnám elviselni ha még egyszer el kellene búcsúznom tőle.

- Mar miért kéne? - értetlenkedett Sabin.

- A szerződésben benne van, hogy súlyos betegség esetén a cégnek jogában áll felbontani minden egyezséget - idéztem a szöveget. Na igen, akkor legalább huszonötször elolvastam azt a vackot, sok minden megmaradt a fejemben. - Nem is küldtek senkit hozzám. Jobb esetben kapok egy levelet a címemre vagy a tiedre. Megértem őket - vontam vállat. Még nem vagyunk híresek és simán helyettesíthető a hangom. Egyszerűen csak azért kedveltek mert Jimin feltöltött rólam néhány képet.

Talán még tehetséges se vagyok. Csak nagyon keményen dolgozom. De van amikor ez sem elég.

- Ahogy akarod - sóhajtott a barátnőm, majd gyorsan pötyögött valamit a mobilján és a zsebebe csúsztatta. - Írtam az új alkalmazottnak, hogy lassan indulok vissza - vigyorgott a lány. - Megyek is Eunjoo, de holnap hozok váltás ruhát meg bármit amit szeretnél.

- Semmit - lehunytam a szemem és oldalra fordultam. - Nincs szükségem semmire.

- Oké - Sabin a vállára vette a táskáját és lassan kisétált a kórteremből. - Eunjoo, sajnálom, azért tudd, hogy én mindenben melletted állok - dugta hirtelen vissza a fejét, aztán behúzta maga után az ajtót.

Mit sajnált? Engem? Abból aztán nem kérek. Mindennél jobban utáltam ha sajnáltak vagy ki voltam szolgáltatva.

Nem sokkal később, talán még fél óra se telt el és benyitott hozzám a doktor, őt követve pedig, legnagyobb meglepetésemre a nagymamám, egy hatalmas táskával, vörösre sírt szemekkel.

- Eunjoo-ah - mama szinte rám ugrott és zokogva átölelt. - Azt mondták majdnem meghaltál.

- Megvagyok...

- Kim Kisasszony - az orvos komolyan a szemembe nézett és megszorította az ágyam szélét. - A helyzetét közepesen súlyosnak ítéltük. 90% az esélye, hogy felépül, de a további életét nem folytathatja. Legkorábban egy év múlva térhet vissza az intenzív edzésekhez.

Egy év... a fejemet ráztam

- Továbbá, a nagyanyja kérésére a busani kórházban fogják kezelni, a szülővárosában.

- Bu-busaban? - gyűlöltem ott lenni. Semmi, de semmi nem kötött oda a nagyszüleimen kívül, csak a keserű emlékek.

- Én a gondodat viselem majd - mosolygott mama. - Holnap haza is mehetünk - egy futó puszit adott márványszerűen merev és hideg bőrömre.

Busan.

Busan.

Gyűlöltem a várost. Annyit buktam el, annyit zaklattak és az volt a város ahol a szüleimet is örökre elvesztettem. Amint 14 lettem csak arra vágytam, hogy kisebb cégek alkalmazzanak, amikor pedig nagykorú lettem elhúztam Sabin kávézójába, egyetlen kósza gondolat nélkül.

És íme, most ismét visszatérek. Miféle beteges fintora az életnek ez?

- Sabin holnap elhoz néhány ruhádat aztán indulunk is. Mami vigyáz rád, pont úgy, mint régen.

▬▬▬▬▬

JIMIN

- Jimin, jó hírem van - Namjoon Hyung elém lépett az ebédlőben miközben a legfélreesőbb sarokban ültem és a rizst turkáltam.

- Mi? - azt se tudtam a hétnek melyik napja van. Kedd? De annyira nem is érdekelt.

- Kaptunk másfél hét pihenőt, hahó. Ennek jobban szoktál örülni.

- Csak így hirtelen?

- Mar egy jó hónapja el volt döntve, de egyesek nem emlékeznek rá, ahogy elnézlek.

Lecsaptam a pálcámat.

- Szóval holnap végre megtátoghatom Eunjoot - annyi idő után, végre. Csak ez járt a fejemben.

- A menedzser hyung jól tudta hol kezelték, de azt hiszem te is megérted, hogy ezen a héten volt a promóció legfontosabb időszaka, ezért lakat volt a száján. – mondta a fiú komolyan. - Holnap úgy öltözz fel, hogy semmiképp se látszódjon az arcod, ha lehet, a ruháidat is cseréld el valakiével. Nem lenne jó pletykákat szítani, pont a pihenő hetünk előtt. Ugye megérted?

- Oké, oké - bólintottam. Mindegy, hogy kivel és hogyan vagy milyen módon, de végre látni akartam őt. legszívesebben egyedül mentem volna, de ha így kevesebb teóriát gyárt az ARMY, akkor legyen. Nem számít.

Namjoon csendesen végigmért és egy kis kimchit vett a szájába.

- Te... szereted őt?

- Igen - feleltem röviden. Úgyis szinte mindenki tudta – legalábbis sejtette, csak még az én számból nem hallották.

- Jimin-ah, ha megint...

- Ez most... nem olyan, mint eddig. Nem csak szórakozni akarok vele vagy megszerezni egy éjszakára. Igazából kedvelem őt. Vele akarok lenni. Mindennap látni, ahogy boldog és egészséges – mélyen felsóhajtottam, ahogy kimondtam az utolsó szót. Eunjoo, a lány, aki örökké kitart és a szemeiben fény ragyog, ő nem lehet beteg, meg kell gyógyulnia. Nem érdekel ki és mit mondd, beleszerettem.

- Tudod mit, erről beszélgessünk egy kicsit később. Először fürödj le és varázsolj emberi külsőt magadnak, mert így még anyád se ismerne rád. A kórház pedig legnagyobb valószínűséggel egyenesen a pszichiátriára küldene.

Be kellett ismernem, hogy mennyire igaza volt.

▬▬▬▬▬

EUNJOO

- Akkor mindened megvan? - a nagymamám sürgetően nézett körbe a kórteremben, de az pont olyan üres volt mintha soha senki nem lakott volna itt. Nagyjából egy hetet töltöttem itt, egyedül Mikával beszéltem a lányok közül, aki elújságolta, hogy új szőke haja van. Mindhárom lány meg akart látogatni, de végül se lehetőségük, se idejük nem volt rá.

A BTS-ről is csak a sok szociális médiás oldalon olvastam, az új számuk videója fantasztikus lett, a fiúk pedig mosolyogva ültek végig öt fansign eventet. Egyedül Jimin nézett ki úgy mint aki egy kissé beteg, de nagyon reméltem, hogy csak a fáradtság tükröződik az arcán.

Sóhajtva csúsztattam a zsebembe a telefonomat és nehézkesen felálltam. Hála a terápiáknak és a gyógytornász kitartásának, már csak szimplán zsibbadtak a lábaim. A további kezeléseket otthon kapom meg, aztán pedig...fogalmam sincs mi lesz velem.

Szótlanul kullogtam a folyosón, amíg a nagymamám a szomszéddal csacsogott, aki volt olyan kedves, hogy eljött értünk és haza is visz Busanba.

Az autónál Sabin várt, az alsó ajkát harapdálta, hogy ne fogja el a sírás.

- Eunjoo, ugye visszajössz még? - szorított magához.

- Persze, szeretem Szöult, várj meg és tarts fent a szobát az emeleten - mosolyogtam halványan, de a szívem majd kiszakadt a helyéről. - Írj sokat.

- Te is - szipogta Sabin, majd hirtelen a kezembe csúsztatott valami puhát, meg egy borítékot. - Figyelj, nem terveztem odaadni... mindegy, nézd majd meg.

- Eunjoo, szállj a kocsiba - kiabált a nagymamám én pedig behuppantam hátra, és az ablaknak döntöttem a fejemet.

Egy darabig az elsuhanó házakra és a tipikus Szöuli fényekre meredtem, amikor eszembe jutott, hogy Sabin ajándékát még mindig a kezemben szorongatom.

A leghülyébb és egyben legaranyosabb kis plüsst láttam magam előtt. Egy fehér kutya, sárga kigurumiba bújtatva, bután lógatva a nyelvét. Chimmy. A Jimin által tervezett kis figura.

Aztán kibontottam a borítékot. Csak három sor volt leírva.

❝Sietek hozzád amint tudok.

Addig Chimmy vigyáz rád.

Hiányzol.❞

▬▬▬▬▬

JIMIN

- Kim...Eunjoo - húztam lejjebb a maszkot a recepción, mert a lány állítólag semmit se értett, abból amit mondtam - a beteg neve. Kim Eunjoo.

- Áh, a 306-os szoba - a recepciós teljesen kipirulva mutatott a liftre.

Hoseok biccentett felé, majd bátorítóan közelebb húzódott mellém és egy kicsit oldalba bökött.

Pár perc és láthatom őt.

Pár perc és átölelhetem. Végre nem követtek se riporterek, se rajongók.

Benyitottam a 306-os kórterembe, a szívem szinte a torkomban dobogott annyira vágytam rá.

De teljesen kihalt volt. Egyedül egy apró, idősebb nővér vetette be az ágyat.

- Elnézést, Kim Eunjoo-t keressük - szólalt meg Hoseok helyettem.

- Ugye nem halt meg? - nyögtem ki automatikusan és az üres ágyra meredtem.

- Nem, nem! - rázta a fejét a nővér hevesen. - Épp ma reggel vitte haza a hozzátartozója Busanba. Szegény, sokat volt egyedül biztos jól esett volna neki a látogató, kár, hogy nem előbb jöttek...

- Busan? - hördültem fel. Gyorsan meghajoltam a nő előtt, majd sarkon fordultam és szinte rohamléptekben siettem a kocsi felé, azt hiszem még fel is löktem egy pár embert közben. Hoseok alig tudott lépést tartani velem.

- Jimin... Jimin... - a vállamat rázta amikor már a járműben ültünk és beindítottam a gyújtást. De nekem csak az a szó lebegett a szemem előtt, hogy Busan. A szülővárosom. Alig hallottam, hogy hozzám beszél. - PARK JIMIN.

- Mi az? - kérdeztem vissza türelmetlenül és a gázra léptem.

- Most mit csinálsz?

- Hazamegyek pakolni. Mennyi idő szünetet kaptunk?

- Másfél hetet? - forgatta a szemét Hobi. Ijesztően nézhettem ki, mert nagyon furán nézett rám.

- Szerinted Jungkook szeretne kikapcsolódni egy kicsit?

- Jungook-ah? - értetlenkedett a fiú.

Ki más? Ő volt az egyetlen busan-i a csapatban és egyben a tökéletes indok, hogy miért akarok ilyen hirtelen hazalátogatni a szülővárosomba. Nyilván, mert Jungkook akar én pedig természetesen elkísérem, hisz én is onnan származom. Így senki nem fog kérdezősködni, sőt még gyanakodni sem. Hoseok megint kérdezett valamit, de ismét nem jutott el a tudatomig, hogy mit is szeretne pontosan.

Egyenesen a közös lakásunkra hajtottam, ahová egy hete költöztünk és gondolkodás nélkül berontottam az ajtón.

Jungkook a kanapén ült és Taehyunggal Tekkeneztek, sajnáltam kiszakítani őt, ráadásul éppen nyerésre állt.

- Jeon Jungkook?

- Hm? - a fiú alsó ajkát beharapva koncentrált.

- Busanba jössz velem.

- Aha - felelte Tae helyette. - Busanba megyek.

- Nem te, hanem Jungkook - morogtam és elindultam felfelé a lépcsőn összeszedni a cuccaimat. Éppen csak annyit, hallottam magam mögül, hogy K.O., majd egy párnát éreztem a tarkómon. Bosszúsan fordultam vissza a fiúkhoz. Jungkook szélesen vigyorgott és egy aprót intett a kezével.

- Mikor indulunk?

▬▬▬▬▬

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Ezek után csak az a kérdés, hogy Eunjoo vagy Jungkook született Busanban előbb? ⁽⁽ଘ( ˊᵕˋ )ଓ⁾⁾

Mit gondoltok, Jimin megtalálja Eunjoot?
Vajon miért akar mindenáron beszélni a lánnyal?

Még én se tudom. Najó én tudom.

（'・｀ ） ♡

Köszönöm, hogy olvassátok még mindig és a sok csillagot, kommentet, azt, hogy itt vagytok. ♡