- Szóóóóóóval - Mika a kisbusz leghátuljában ült, természetesen mellettem (hol máshol) és úgy tűnt végre felszínre törtek a tegnap estével kapcsolatos emlékei. Megállás nélkül fészkelődött mellettem, mint akinek egy hangya mászott a ruhájába és egyre közelebb húzódott hozzám, a személyes terem segítségért kiáltott, de nem volt menekvés.

Kisbusz alatt, az igazán kicsi fajtát értem, épphogy belefértek a sminktáskák meg egy pár ruha a csomagtartóba, aminek kétségbeesetten próbáltam kilesni a tartalmát, de nem jártam sikerrel. Tehát, amikor Mika közelebb húzódott az konkrétan azt jelentette, hogy az ablakhoz préselt. A másik két lány előttünk ült és elmélyülten beszélgetett valami vádli masszázsról, amitől állítólag csökken a lábuk térfogata. Egy kedves sunbae tanácsa volt, az A szekcióból, sejtem milyen kedves lehet.

- Eunjoo, utoljára kérdezem - Mika felemelte a mutatóujját és nagyon komolyan összehúzta barna szemeit.

- Mit akarsz - sziszegtem felé, nehogy véletlen bárki is meghallja. A PR menedzser ült elől, állítólag olyan fülei voltak, mint egy denevérnek, a látása, meg mint egy sasé... komolyan, miért nem az állatkertben mutogatták.

- Tegnap, tudoood - Mika megpróbált kacsintani, de csak egy elbénázott grimaszra futotta.

- Csak nyelvbotlás volt- legyintettem, hátha megnyugszik és békén hagy, de csak olajat öntöttem a tűzre.

- Azt se tudod mire gondoltam, de rögtön válaszoltál, tehát mégis igaz - a rohadt életbe, ez a lány trükkös volt, de nem is kicsit. Elégedetten dőlt hátra. - Figyelj, nem hibáztatlak, nekem is bejön valaki, de azért olyan közel nem kerültem hozzá, mint te, viszont most itt az alkalom - mormolta maga elé, szinte mintha nem is nekem beszélne.

Most rajtam volt a sor, hogy eltátsam a számat. Kihez került közel és egyáltalán hogyan? Nem is találkoztunk fiúkkal, pláne nem a BTS tagokkal. Yukonishita Mikako, ez a lány mindenen túltesz, jobb lesz nem kikezdeni vele. Mondjuk úgy... soha.

A kisbuszunk közben valami erdei út felé vette az irányt, és egyre inkább aggasztott, hogy igazából földúton haladtunk, sőt még egy árva tábla se volt sehol, se egy városnév, se egy... semmi.

- Csak nem el akarnak minket tenni láb alól? - mondta ki Mika a gondolataimat és rajtam keresztül mászva az üvegre tapadt. - Eskü itt még medvék is vannak, kinek debütálunk az erdei állatoknak? Mondjuk, én bírom a rókákat meg ilyenek - suttogta a lány.

Egyre sötétebb fák között haladtunk, és mostmár mindannyian egyre idegesebben mocorogtunk az ülésen. Jó, nem gondoltam, hogy megetetnek valamivel, de mégis mit dolgoznánk itt együtt a fiúkkal? Volt egy rossz sejtésem, de nem mertem kimondani, mert akkor valóra válik, ezért csak némán kiszálltam, amikor egy hirtelen fékezéssel megállt az autó.

Mind a négyen felsorakoztunk egymás mellett, egyikünk, se mert szólni egy árva szót, sem, egészen addig ameddig megpillantottuk a hét fiút egy büféasztal mellett álldogálni. Nem messze tőlük egy hatalmas busz parkolt, amibe egy húsztagú család belefért volna, ők pedig valami gyümölcsöt és sajtot szurkáltak pálcikákra.

Miközben vette őket három bazi nagy kamera.

- Mi a frászt keresünk... - kezdte Sunmi tágra nyílt szemekkel, amikor Hoseok felénk rohant mintha legalábbis ezer éves ismerősök lennénk és szabályosan hátbaveregette Mirat, aki majd összeesett ijedtében.

-. . . itt - nyikkant meg Mika befejezve a másik lány mondatát, miközben a kamerák közelebb jöttek és ezúttal ránk fókuszáltak. A PR menedzsert kerestem a tekintetemmel, de a nő már rég a producerekkel vihorászott, teljesen elfeledkezve rólunk.

- Remek, elmagyarázom a show lényegét - vigyorodott el J-Hope és egy kis kézi kamerát lóbált, a nagyok mellett. - Ez a Run! BTS 58. adása, ARMYk, ez lesz a legkülönlegesebb, amit valaha láttok! Az elkövetkező négy napban, sátrat verünk a hegyen és megtanítjuk a legújabb gyakornokainkat, hogy mivel is jár az idol élet.

A kamera egy centire közelített az arcomhoz én pedig azt se tudtam mit csináljak, ezért zavaromban a nevemet nyögtem. Igazán elmagyarázhatta volna bárki mi vár ránk, ahelyett, hogy rögtön a mélyvízbe dobnak. Biztos vicces volt a kővé vált reakciónk, hogy a híres-neves Bangtannal táborozhatunk.

- Egyéb kérdés? - Mika bátortalanul felemelte a kezét.

- Mit fogunk tanulni?

- Haha, igazából nem tanulni fogtok - Hoseok előkotort a zsebéből egy csomó gyűrött kártyát. - Mindenféle feladat lesz, amit csapatokban fogtok megoldani. Lesz itt bátorságpróba, futóverseny. . . - a fiú a végtelenig sorolta miket fogunk csinálni, de a tekintetem közben összeakadt Jiminével, aki letette a kajáját, és mint aki jól végezte dolgát felénk indult.

- Nocsak, a lány gyakornokaink - mosolygott ártatlanul. - Jimin vagyok.

- Han Mira, Yukinoshita Mikako, Kim Sun Mi - sorolták a lányok a neveiket, látszott rajtuk, hogy nagyon zavarban voltak.

- Kim Eunjoo - mondtam végül és jelentőségteljesen végigmértem Jimint. "Velem ne játszadozz" suttogtam felé hangtalan.

"És mi van, ha én akarok" válaszolta tátogva, majd intett, hogy kövessük őt, mert a producer, majd kibújt a bőréből, hogy forgathasson végre.

Úgy tűnt ma Hoseok lesz az MC, mert végig úgy pattogott a kártyáival, mint aki megkergült. Én fel nem bírtam fogni, hogy szorult belé ennyi energia és pozitivitás, esküszöm még két embernek is sok lenne mindaz, ami ebben a srácban van.

- Rendben válasszunk csapatokat - hadarta valamivel később. - Az előző játékban, Jimin, Jin és Yoongi nyertek így ők lehetnek a csapatkapitányok. Egy csapat négyfős lesz, ne feledjétek!

- Öh. . . - Yoongi nagyokat pislogott aztán Namjoonra majd Mirara mutatott. Látszólag teljesen mindegy volt neki kivel van, viszont én kezdtem pánikba esni és szuggerálni Jin felé, hogy én mégis mennyire jó ember vagyok és megéri velem lenni.

- Taehyung és Sunmi? Ez a neved? - mosolygott a fiú és kedvesen intett maga felé.

- Akkor velem maradt Jungkook, Mika és Eunjoo? - mutatott magára Jimin.

- Igen, hajrá mindenkinek, nyugodtan tarthattok csapatmegbeszélést, vagy amit csak akartok.

Nem akartam. Nem, nem és nem. Mika viszont. . . a lány átváltozott egy konkrét Sailor Moon figurává. A szemei mindenféle árnyalatban csillogtak és kiskutya módjára meredt Jungkookra, szinte itta minden szavát.

- Azt hittem barátok vagyunk - bökött oldalba Jimin miközben egy kamera az arcába zoomolt. Hogy lehetett így élni?

- Azok - préseltem ki miközben próbáltam én is a kamerába vigyorogni és a legártatlanabbul állni a fiú mellett, nehogy felbőszítsek még egy rajongót. - de nem ilyen gyorsan.

- Velem általában gyorsan mennek a dolgok - nevette el magát Jimin leplezetlen jókedvvel, még a szeme is szinte eltűnt, annyira vigyorgott. Azt hittem ott helyben megfulladok, mire Mika a csillagszemű Sailor Moon-ból, hősiesbe lépett és annyira hátba vágott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és előrezuhantam a vizes avarba.

Remek, legalább lesz min röhögni a nézőknek.

Mika felrángatott a földről, majd ugyanezzel a lendülettel odébb is húzott, azzal az indokkal, hogy egy kicsit felterítjük a terepet az esti bátorságpróbához.

Már jó húsz perce gyalogoltunk, attól féltem, hogy eltévedünk elvégre már a tábort se láttam, sőt ami még rosszabb kezdett lemenni a nap is, amikor Mika megragadta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.

- Eunjoo.

- Igen?

- Ismered Sailor Moon-t?

Egy perc néma csend, azt hittem végleg megsüketültem, kész végem, szia idol karrier, szia Jimin, helló nagyi és a retekföld.

- Mi? - nyögtem, hátha rosszul hallok.

- Tudod "Lunáris prizma ereje vá..." -itt a szájára tapasztottam a kezemet, mert rájöttem, hogy nem viccel. A diéta vette volna el az eszét? - Eunjoo, szerinted lenne Jungkook, Tuxedo. . .

- Beteg vagy?

Mika a fejét rázta.

- Tudom, hogy nem szabad randiznunk, de még fiúkra se nézhetek - biggyesztette le az ajkait a lány. - De már régóta tetszik, egyszer köszöntünk egymásnak. Kérlek, kérlek a bátorságpróbánál nem tudnád valahogy, esetleg elintézni, hogy együtt legyünk?

- Nézd, nem akarlak kirúgatni - ráztam a fejemet. Szerettem őt nagyon, de ha beleszeret komolyabban is valakibe, az mindennek a végét jelentené. Nem engedhettem őt beleesni ebbe a csapdába, hisz már nekem is kínszenvedés volt minden Jimin közelében töltött másodperc. - Nem tehetem, Mika.

- Akkor én is elmondom a menedzsernek, hogy Park Jimin és te a próbateremben smároltok éjjelente.

- Csak egyszer - a szám elé kaptam a kezemet, már megint elszóltam magam. Soha semmi ilyesmiről nem beszéltem neki. Ez. A. Lány.

- Megvagy, ismét - kacsintott rám Mika. - Azt hiszem megbeszéltünk mindent. - a lány legszebb mosolyát mutatta felém, majd kecses mozdulatokkal visszaindult a táborba.

Vagy tízszer fújtam ki és be a levegőt mielőtt lenyugodtam annyira, hogy én is rávegyem magamat arra, hogy megmozduljak.

▬▬▬▬▬

- A lényeg tehát - Hoseok magyarázott valamit de senki nem értette, ezért el kellett mondania ismét. - Minden csapatnál van egy zseblámpa és egy kézi kamera. Az erdő a holt lelkek erdejeként ismert, húúúúúú, körülbelül egy óra alatt át lehet rajta kelni, aki elsőnek ér a célhoz az nyer, aki pedig utolsóként...bocsi, de büntetés vár rá.

- Tegyünk félre minden nézeteltérést és a kamera előtt viselkedjünk úgy mint a normális szerelmesek - mondta Jimin komolyan valamivel később, miután Mika és Jungkook sikeresen szétváltak tőlünk.

- Mármint normális kollégák - javítottam ki. Örültem, hogy vak sötét volt, mert az arcom olyan színű volt min egy érett paradicsom. Vajon direkt csinálja, vagy csak megbotlott a nyelve?

- Oké, én viszem a kamerát, nálad a zseblámpa - adta ki az utasítást. Egyetértően bólogattam. A fanok úgyse az én arcomra kíváncsiak hanem rá, másrészt magasabb is, meg aztán majd én leszek aki a tökéletes világosítást biztosítja. Semmi kedvem nem volt utolsónak lenni ebben a versenyben, ismertem milyen jóféle büntetéseket tudtak kitalálni a cégnél.

Egy ideig némán ballagtunk egymás mellett, Jimin néha úgy tett a műsor kedvéért mint aki nagyon megijed egy-két reccsenő faágtól, aztán mentünk tovább. Én még egy árva neszt se hallottam, nemhogy faágakat, de persze, a rajongókért mindent.

- Eunjoo-yah - a fiú hirtelen felém fordította a kamerát. - Mesélj az ARMY-nak miért lettél idol?

- Még csak gyakornok vagyok, Oppa - mosolyogtam. Kérlek, ne gyűlöljetek, kedves ARMY. - De nagyon szeretnék debütálni. A nagymamám álma, hogy a tévében lásson, kiskorom óta neki éneklek.

- És a szüleid? - Jimin közelebb jött hozzám. - Ellenzik?

- Anya és Apa? - lehervadt a mosolyom, de a profik nem sírnak, igaz? - 5 éves voltam amikor meghaltak autóbalesetben, a nagyszüleim neveltek fel. Nem emlékszem rájuk, csak arra, hogy anya ölelése mindig annyira meleg volt.

Jimin letette a kamerát és kinyomta a felvétel gombot.

- Ne haragudj, nem tudtam - hajtotta le a fejét. - Majd kivágják.

- Ugyan, semmi baj - vontam meg a vállamat. - Nem te tehetsz róla, nem tudhattál semmit - nem akartam, tovább feszegetni a témát, sajnáltatni magamat meg még kevésbé. Lehet, hogy gyerekes és buta tulajdonság volt, de még mindig elérzékenyültem ha szóba kerültek a szüleim, holott tényleg csak apa érces hangjára és anya meleg érintésére emlékszem. Előre mentem a zseblámpával, hátha addig is a fiú visszakapcsolja a kamerát és kitalál valamit.

Egy kisebb domb szélén guggoltam és a tenyeremre támaszkodva vártam Jimint aki még mindig a készülékkel vesződött.

- Lehet lemerült - kiabálta oda nekem.

- Várj, nálam van aksi, gyere ide - szóltam vissza és elkezdtem a zsebemben turkálni, emlékeztem, hogy rámbízták, mert ez állandóan megesett. Megfordultam és a fiú felé irányítottam a lámpa fényét, hogy még egészen véletlenül se essen el, vagy még rosszabb, teljesen más irányba menjen.

Nem tudom, hogy fáradt voltam -e, vagy megint csak a lila köd telepedett az agyamra, de egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy ez a srác még egy egyszerű farmerban és fehér pólóban is hihetetlenül néz ki. Sőt még érzékeny és kedves is, mint ahogy pár perce kiderült.

Mélyet sóhajtottam és teljesen elfeledkezve arról, hogy egy lejtő szélén guggolok, felálltam, majd hátráltam egy lépést.

Még soha nem ijedtem meg annyira mint akkor, a nedves avaron gurultam lefelé a hátam számtalan faágnak ütődött és tutira vettem, hogy ezt nem úszom meg néhány karcolással vagy zúzódással. Ahogy földet értem még a fejemet is bevertem, bár annyira nem vészesen, hogy eszméletemet veszítsem, de piszkosul fájt.

Ja, és eltörött a zseblámpám.

Törökülésben ülve próbálgattam, hogy legalább a bokám egyben van -e, de szerencsémre semmi baja nem volt. Csak arra kellett várnom, hogy Jimin megtaláljon. A csillagos égre emeltem a tekintetem.

- Hova vezet a szerelem? - kérdeztem egyenesen a Holdtól. - Le egy piszkos gödörbe. Kellett neked ábrándozni, Eunjoo.

Amint ezt kiejtettem a számon egy zseblámpa fénye világított a szemeim közé.

- Hé, hé megvakulok - ellenkeztem, de közben hálát adtam mindenféle istennek, hogy valaki rám talált.

- Bocs - a srác ezúttal a saját arcát világította meg. Min Yoongi volt az, személyesen.

- De jó, hogy itt vagy, leestem és azt se tudom hol vagyok - sóhajtottam és a derekamat tapogatva felálltam.

Yoongi oldalra biccentette a fejét és halványan elmosolyodott.

- Az jó - mondta halkan - Mert, én se tudom.