Sasaeng.

Elítélhet bárki, de kirázott a hideg a szó hallatára is.

A legtöbb lány, ahogy én is, tini koromban egyszerű, átlagos rajongó voltam, néha koncertre jártam, a dalaikat énekeltem reggel a zuhany alatt, megvettem egy pár CD-t és egy sorsolásnak köszönhetően még egy rajongói találkozóra is bejutottam. Persze, a mai napig életem egyik legjobb élménye volt G-Dragon kezét megfogni, de semmi többre nem vetemedtem volna.

Viszont van a koreai társadalomnak és a rajongónak egy sötétebb, szinte félelmetes rétege. A sasaeng fanok. Egyszer már megtapasztaltam mennyire elvakíthat valakit a rajongás, a gimis osztálytársam egy volt közülük, a lány végül a javítóintézetben kötött ki. Hogy mire voltak képes?

Mindenre.

Akkoriban élte fénykorát a Shinee, Joon-hee pedig eleinte csak egy aranyos lány volt, aki szerette a zenéjüket, sokat voltunk együtt, talán barátomnak is nevezhetném. Nem sok időbe tellett és a lány egy után szinte elvesztette a józan eszét és megszállottá vált.

Először az SM hátsó bejárata előtt vert sátrat és napokig képes volt fagyoskodni, csak azért, hogy egy pillantást vethessen Choi Minhora.

Ezután következett a betörések sorozata. Addig követte a fiút, ameddig, ki nem figyelte hol van a szállásuk, majd egy óvatlan pillanatban beosont és elvitte a személyes tárgyat.

Joon-hee, akit valaha a barátnőmnek hívtam teljesen megőrült és hiába volt minden próbálkozásunk, számára már csak Oppa létezett. Végül már az iskolában se láttuk, eladta a testét, hogy pénzt szerezzen, a szülei összeomlottak, őt pedig pár hónap után javítóintézetbe vitték, miután neki esett egy másik rajongónak és kis híján megfojtotta őt.

Most, ebben a pillanatban is, Joon-hee őrült, szinte zavarodott tekintete lebegett a szemem előtt, amikor Jimin feltépte az ajtót és kirontott a folyosóra. Egy másodperc hezitálás után én is utána eredtem. Talán ostobának tűnhetek, de féltem.

Jimin miatt. A rajongók adják a lehetőséget a ragyogásra, de ők lehetnek azok is, akik elveszik azt és megkeserítik az idol-ok életét. Egyetlen kép vagy poszt a közösségi oldalon pletykaáradatot indíthat el, ami miatt elpártolnak tőle.

- Nem látott erre futni valakit? - kiabálta Jimin a biztonsági őrnek, aki a portán ült és unott képpel baseball meccset nézett. Nem is értettem minek volt ott a férfi, legszívesebben ráüvöltöttem volna, de volt ennél nagyobb gondunk is.

- Nem én - vont vállat a férfi.

- Basszus - Jimin beharapta az alsó ajkát és a hátsó ajtó felé futott. Sötét volt a folyosón, szinte rajtunk kívül már nem volt más az épületben.

Ökölbe szorítottam a kezemet magam mellett, szinte remegtem az idegességtől. Ha az a lány akár egy képet is csinált...

Meg kellett találnom.

Az ellenkező irányba futottam, valamiért az ösztöneim azt súgták, hogy még az épületben van.

És akkor beugrott. Egy sasaeng számára nincs értékesebb, mint az imádott sztár tulajdona. Jimin pedig nem viselt pólót.

Őrült módjára rohantam vissza a próbaterembe, a lépteim visszhangoztak a kihalt folyosón, szinte hallani véltem saját szívverésemet, úgy éreztem szinte kiszakad a mellkasomból.

A teremben teljes sötétség volt. Jól tudtam, hogy nem mi kapcsoltuk le a lámpát. Tehát igazam volt.

- Gyere elő - sziszegtem, ahogy a helységbe léptem és egy óvatos mozdulattal a kapcsoló felé tán nyúltam, de amint felgyulladt a világítás, egy apró, de túlságosan is erős test vetette rám magát.

- Oppa az enyém, az enyém, az enyém - sikította a fülembe. Egyik kezében Jimin pólóját szorongatta, a másik kezével pedig hosszú, lófarokba fogott hajamat tépte, mintha az élete múlna rajta. 20 éves, átlagos arcú lány volt, de a vonásai most szinte torzak voltak.

- Szállj le rólam - kiáltottam és megpróbáltam eltolni őt, anélkül, hogy megsérteném. – Oppa se szeretné ezt.

- Mit tudsz te róla - fröcsögte - Ő az életem, a férjem, az enyém! Csak az enyém!

A lány szemében olyan düh villant mintha csak egy megvadult állat lenne és a kezembe harapott, amivel próbáltam magamat védeni.

Felsikítottam, de még mindig nem tehettem semmit, egy ilyen botrány véget vetne mindennek, amiért küzdöttem. Csak valahogy ki kellett volna szabadulnom a szorításából, de sehogy sem sikerült.

- Eunjoo - hallottam meg Jimin zihálását, ahogy levegő után kapkodott.

- Szedje le róla - ez pedig Taehyung mély hangja volt. A szemem sarkából láttam a tíz perce még tévéző biztonsági őrt, ahogy hátrafogja a lány kezét és szabályosan lerángatta rólam, majd elveszi tőle a pólót és a telefonját.

- Jól vagy? - Taehyung a kezet nyújtotta felém, hogy felhúzzon. Az egyik kezem vérzett, ahol a lány beleharapott, de a másikkal elfogadtam a jobbját és feltápászkodtam.

- Persze - bólintottam.

- Már hívtam a rendőröket, az orvosiba pedig elkísérlek - Jimin aggódva nézett rám, de ezen kívül semmit nem mondott, csak a szeme csillogásán láttam, hogy megijedt. - Hónapok óta követ - tette hozzá - Sokszor éjszaka kerülőutakon mentem haza.

Eszembe jutott, ahogy nemrég a kávézóban állandóan a háta mögé pillantott.

Az, hogy csak éjjel jött oda. Váratlanul.

Amikor csak fél órát kért.

- Köszönöm, de, megleszek egyedül - biccentettem Jimin felé és az orvosi felé vettem az irányt. Nem akartam még több problémát okozni neki. Állandó ügyelet volt az alsó szinten, ahol a váratlanul lesérült gyakornokokat ellátták. Igazából nem szívesen mentem oda, de a kezem még mindig vérzett és piszkosul fájt a vállam is, ahogy földre estem.

- Eunjoo - Jimin kifutott utánam, de csak elfordultam. Mégis utánam jött. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Mit szeretnél?

- Elkísérlek.

- Tényleg ne - sóhajtottam,

- Ragaszkodom hozzá – makacskodott és mellém sietett miközben belebújt egy vastag, fekete pulcsiba.

- Oké – adtam be a derekamat, bár nem akartam, hogy együtt lássanak. így se tudtam pontosan, hogy az a lány vajon csinált -e képet rólunk vagy egyáltalán mennyit láthatott? Némán sétáltunk egymás mellett, nem tudtam mit mondhatnék. Alig fél órája olyan szenvedélyt éreztem iránta, mint még soha életemben, közvetlen utána pedig ez történt, mintha a sors se akarná, hogy együtt legyünk.

Tegyünk, ismét úgy mintha idegenek lennénk? Azt nem bírnám ki. Utáltam beismerni, de amit iránta éreztem az kezdett lassan, de biztosan szerelemmé válni.

- Eunjoo. . . - kezdte Jimin rekedtesen, de a szavába vágtam.

- Barátok. Lehetünk barátok? – kérdeztem halkan. Közben leértünk az ügyelethez. Megálltam az ajtó előtt és a kilincsre tettem a kezemet. Csak a válaszára vártam.

- Azt hiszem ez nem fog menni, mert...

- Hagyjuk – ráztam meg a fejemet, majd benyitottam a rendelőbe, magára hagyva a fiút.

Az orvos egy nagyon kedves nő volt, talán a legszimpatikusabb és legemberibb a cégnél. Lefertőtlenítette a sebet és egy rántással visszarakta a vállamat, ugyanis az kiugrott a helyéről, annyira szerencsésen estem.

Aznap este hatalmas felfordulás volt a cégnél, a rendőrség lassan, de végül kijött, viszont miután a lány még nem volt nagykorú ezért értesíteni kellett a szüleit. Az összes gyakornok, főleg az újak, akikkel egy szobában voltam, érdeklődve toporogtak és a részletekért könyörögtek. Végül azt mondtam, hogy én is csak véletlen voltam a helyszínen és, hogy Jimin utánam jött gyakorolni, amikor váratlanul letámadta a lány. Legnagyobb mázlimra senki nem kérdőjelezte meg a történetemet, mert a fiú híres volt arról, hogy akár egész éjjel a koreográfiáját vagy énekhangját tökélesítgette.

Hajnali három volt mire ágyba kerültem, majdnem elnyomott az álom, amikor Mika, akivel egy szobában voltam fejbe dobott a párnájával.

- Eunjoo.

- Alszom – morogtam és oldalra fordultam.

- Akkor álmodban beszélve válaszolj – hallottam, hogy a lány lerúgja a takaróját és felül az ágyra. – Tényleg csak váltottál Jiminnel?

- Igen.

- És az a csaj, tényleg megharapott?

- Igen.

- Nagyon megijedtél?

- Igen.

Kedveltem Mikát, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy trécseljek vele, szinte már félálomban voltam, ahogy odadobtam neki a válaszokat. Majd holnap meghívom egy szigorúan kalóriamentes epres turmixra.

- De most már jól vagy, ugye?

- Igen. . .

- Tetszik neked Park Jimin, igaz?

- Igen. . .

- Most megvagy – kacagott fel a lány elégedetten, nekem pedig akkor esett le, hogy mit mondtam. Mika visszacsempészte a párnáját, majd, mint aki jól végezte a dolgát alaposan betakarózott. – Jó éjt, Eunjoo.

Te jó ég, ebből hogy vágom ki magamat holnap?

▬▬▬▬▬

Szerencsémre egyenlőre a barátnőm elfelejtette a dolgot, ugyanis annak a napja volt.

- Yukinoshita Mikako – másnap, reggel 8, a heti súlykontroll időpontja. Egyesével mérlegre állítottak minket, eddig minden lány átment, köztük én is, már csak Mika volt hátra és Hara, aki rettentő ideges volt már napok óta. – 45.2kg, átment.

- Huh – a lány hosszan kifújta a levegőt és mellém szökkent a sorba.

- Park Hara.

- Igen.

- 47.6 kg, elbukott – a nő hanyagul egy ikszet tett a lány neve mellé. – Végeztünk mára, Park Hara, kövessen, hogy megbeszéljük a továbbiakat. A többiek várjanak, a PR menedzsernek beszélnivalója van magukkal.

Hara egész testében remegett és a könnyek csak egyre gyűltek a szemében, elesetten pillantott ránk, de próbálta erősnek mutatni magát, még nem volt biztos, hogy távoznia kell, esélyes volt, hogy csak egy figyelmeztetést kap. Legalábbis nagyon reméltem.

Négyen összenéztünk, szinte vigyázz állásban vártuk az említett menedzsert.

- Szerintetek mit akar? – suttogta Sunmi, mire Mika csak a fejét rázta, a lány meg, se mert szólalni.

- Tegnap. . . - kezdte Mira, de félbeszakította őt egy pár kopogó cipő hangja. A PR menedzser egy magas és vékony nő volt, emlékeztem rá a meghallgatásról, Go Soohee. Tekintélyt parancsoló volt, de többnyire kedves a gyakornokokhoz, ennek ellenére még mindig meg voltunk ijedve Hara miatt.

- Lányok, először is gratulálni szeretnék az első hónapjukhoz – kezdte Soohee egy bátorító mosollyal, Mika tapsolt egyet, de Mira úgy nézett rá mintha őrült lenne ezért azonnal abba is hagyta. – Ne nézzenek már így rám.

- Elnézést – hajoltam meg.

- Jó hírekkel jöttem, sőt. Ugorjanak ki a bőrükből.

Már ettől a mondattól szinte kiugrottam volna valahonnan, de nem a bőrömből. Amikor valaki jó híreket emlegetett, számomra mindig rosszul sült el valami.

- Maguk az első lány gyakornokaink – ezt tudtuk, de hálás voltam, hogy közölte velünk. De még nem volt vége. – Úgy döntöttünk, hogy gyakornok helyett potenciális idolokként fogjuk önöket kezelni.

Egy hónap után? Erősen törtem a fejemet, hogy vajon miért, de egyszerűen nem találtam a választ.

- Ez természetesen több munkával jár, de több előnnyel is.

Mika nyelt egyet. Több munka? Így is hajnalban keltünk, szinte életünk se volt.

- Előnnyel? – csúszott ki a számon automatikusan.

- Nyilván tisztában vannak, hogy jelenleg a legtöbb profitot a Bangtan Boys hozza a cég számára – úgy beszélt róluk mintha tárgyak lennének, remek, gondolatban megtapsoltam őt. A nő összedörzsölte a tenyerét és egyenesen rám nézett, szinte átdöfött a tekintetével. – Egy új koncepció mellett döntöttünk, maguk és a fiúk – hosszú ujjával egy csíkot húzott a levegőben – együtt fognak dolgozni.

- Mikortól? – Sunmi óvatosan tette fel a kérdést.

- Ez a legjobb az egészben! A mai naptól kezdve.

Együtt.

Dolgozni.

Már ma.

Kim Eunjoo és Park Jimin.

Rosszul sült el, ahogy sejtettem.

▬▬▬▬▬

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

A fejezettel egyetlen rajongót sem akartam megbántani, remélem nem is tettem, Koreában viszont valóban jelenlévő probléma a sasaeng-ek jelenléte, akik képesek megkeseríteni az idolok életét. A fejezetben leírt szituáció nem volt teljesen eltúlozva, vannak, akik szabályosan zaklatják a sztárokat.

Jó dolog rajongani, de csak egészséges keretek között. 💜