~at one point i started to look more down, than to sky~
Clean:ბff [nulla napja]

Két fajta ember létezik. Az egyik hazugságokkal épít csillogó életet, de hideg van házában, s lelke kong az ürességtől. A másik szeretettel kövezi ki otthonát, mely felfűti napjait, s minden pillantásával a jót építi. Az egyik féli az éjt, nem lát túl rajta, s képtelen hinni a csodát. A másik az égre emeli tekintetét, gyönyörködik a csillagokban, és nincs lehetetlen számára.

Mondom, két fajta ember létezik... Az egyik folyton másokat hibáztat, mindig mindent jobban tud, és soha semmi sem elég jó neki. A másik igyekszik fejlődni, élete végéig tanul, és az apró csodákat is meglátja az életben. Az egyik folyton panaszkodik az időjárásra, szíve évről évre sötétebb, s nem látja a fényt. A másik mosolyogva tartja arcát az esőbe, elfogadja, mit az élet kínál, s ő maga válik fénnyé az éjszakában.

Elmondom, szerintem miért téved az első csoport. Mert nem az határoz meg, hogy mit birtokolsz - jó kocsi, hatalmas ház, menő állás, vaskos bankszámla - hanem, hogy milyen a szíved, s hogy miként bánsz másokkal. S csak akkor leszel boldog, ha része vagy a világnak, az életnek, ha a belső hangod szerint élsz. A görögök mindig azt kérdezték, ha meghalt valaki: ,,Vajon volt benne szenvedély?"

Nos, ez hát a lényeg. Bármit is csinálsz, lángoljon benne a szíved. Tedd alázattal, kitartással, és szenvedéllyel! Legyen az csók, ölelés, karrier, álmok, vagy csak egy nap a munkahétből. Élj végre tiszta szívvel, mint a gyerekek, s ne hagyd elfutni a perceket! Nem szabad elfelejtenünk a következményeket, amit szívből csinálunk az élni kezd, amit agyból csinálunk az meghal. Keserű halál, melynek gondolata is rossz szájízt hagy maga után! És csak így lehetsz boldog. Nem de bár? -Hát persze, hogy nem.

Én kicsinek egész életemben naiv voltam, majd ahogy egyre nagyobb lettem, rájöttem, hogy ez a naivitás ki fog csinálni, csak idő kérdése. Megöl felemészt, mert az emberek mocskos patkányok, és kihasználják azt ami tiszta és ártatlan. Az okozta életemben a legnagyobb problémát mindig, hogy én hittem. Emlékszem kicsi voltam, talán hét éves, és töretlenül hittem a fogtündérben. 

Második osztályos, szemüveges esetlen gyermek, aki minden egyes tolakodó, rosszindulatú felsőbb évesnek nyálcsorgatást eredményez. Belém kötöttek és én akkor még tényleg bűntelen, ártatlan kis fiú voltam, -ők kötekedtek velem, piszkáltak nap mint nap, és már nem teljesen tiszta a kép, de azt hiszem nyersen közölték velem, hogy se a a dagadt Gandalf se az a húsvéti, szőrös patkány, se a tejfogakat szopogató ribanc nem létezik. Azt hiszem akkor törtem először össze, -de messze nem utoljára. Lehet, hogy ez nevetségesen hangzik, de egy akkori kis gyereknek ez igen is, hatalmas trauma. Apám, hazaértemmel azt hajtogatta, hogy legyek férfi és bírjam a strapát, idővel úgy is megtudtam volna. Mégis, hogy mondhat valaki ilyen egy második osztályosnak? Hogy lehet valaki ekkora tapló? Anyám csak ölelt és nyugtatott, majd őrjöngött, csapkodott, apámmal vitatkozott, hogy ne csináljon belőlem nyámnyilát, én meg csak halkan beosontam a szobámba és csendben hallgattam a kívülről beszűrődő veszekedések színfóniáját. Hát nem szép? -Az óta semmiben sem hittem, kivétel Istenben.

A nagyanyám volt egyedül vallásos a családunkban, -református. Ő hitt benne, és nem egyszer láttam, ahogy térdepelve kezeket összekulcsolva esedezik a "valakihez", és mikor abba hagyta, kíváncsivá tett, hogy miért olyan megkönnyebbült, miért üdébb és kiegyensulyozotabb. Én is akartam- akartam mint a cukrot. Aztán a mamám megtanított imádkozni, zongorázni, valahogy énekelni, s hitvallásomat ezeken keresztül fejeztem ki. Senki se tudja rólam, kivétel legjobb barátnőm. Az óta folyamatosan fohászkodok, ha úgy érzem kell. Kérek és hálát adok, -viszont egy valamit sose csináltam még. A bűneimet képtelen vagyok megbánni. Jézus Krisztus biztos keservesen zokogna ha tudná mennyi minden förtelmes dolgot elkövettem, majd mocskos ember módjára rázúdítom pár magasztaló szó kíséretében és megyek tovább a dolgomra miközben ő szenved. Képtelen lettem volna, ennyire önzőnek lenni.

-Basszus! -suttogtam halkan, ahogy az ablakpárkány élesen vájódott combjaimba felsértve azt. Szem forgatva elhelyezkedtem, úgy hogy sortom eléggé takarja combjaim közepét, nehogy tovább sértsem magam. Megtámaszkodtam a párkányom és bámultam a csendes utcát. Még csak tizenegy óra után járhatott az idő, de nálunk már rég mindenki húzta a lóbőrt. Én voltam egyedül az, aki akár napokig is bírta alvás nélkül. A sok kábítószer egy idő után blokkolja az ember alváshormonjait ,-megjegyzem sok más hormonnal együtt- de azért néha én is képes voltam elszundítani, leginkább iskolában. Elővettem cigarettás dobozomat, majd egy szálat kivéve és meggyújtva azt, szívni kezdtem a maró füstöt. Botrányosan becsapom az alvó szeretteimet. -elmosolyodtam gondolat menetemre.

Ami azt illeti Jungkook ma tényleg kifizette nekem a két fülbevaló belövését, és most ott díszelgett a két láncocska a hallójáratom alatt. Fájt még, ahogy hozzá nyúltam, mert még is csak elég friss volt. Aludni se tudtam, nem az anyag miatt ami valószínűleg dolgozott bennem, hanem mert mivel mind a két oldalra lett lövetve, ezért csak háton tudtam aludni, -de ki az az elmebeteg aki képes háton aludni? Nos ez volt az egyik oka annak, hogy még mindig nem csukódtak le szemeim.

A másik pedig, hogy ott pihent a kis üvegcse -a kulcscsomómon- az íróasztalomon és nagyon nagy volt a kísértés, hogy kipróbáljam. Percenként pillantottam hátam mögé, már-már annyira rögeszmésen, hogy kezdett nem zavarni a fenekembe vájódó ablakpárkány. Már a negyedik szál cigimet is elszívtam, amikor úgy döntöttem, hogy most már leállok, mert a szoba már 

pompázatos dohány szagú volt, és félő, hogy az ajtó rendetlen záródása miatt, kikúszik a szag a küszöb fölött. Csak ültem és bámultam ki a fejemből. Azon gondolkodtam, hogy nagyon csúnyán átvertem JKt, annyira, hogy mardosott a lelkiismeret furdalás. Nem azért mert nem fizettem érte, mert eddig se tettem, ő nekem mindig ingyen adta, mert megtehette, -hanem azért mert átvertem, hazudtam, pedig nem érdemelte meg. Felhúzott a dolog, nagyon mérges voltam magamra, -hogy lehettem ekkora pofátlan?

Visszamásztam az ablakból és az ágyamba feküdtem, miután bezártam azt. Már ezért érezhetően jobban csukódtak le pilláim, mint egy húsz perccel ez előtt, lassan aludni is képes lettem volna, de az a fránya lila folyadék befészkelte magát agyamba. Na meg Jungkook is; eddig mindig mindenből adott, mit csak kértem, most meg nem hogy kértem, nem is kérhettem, egyből lehetetlenné tette az engedélyét. És ez nyugtalanított.

Reggel a megszokottan kimerült és nyúzott énemmel néztem a fürdőszoba tükrét, majd a szokásos szipákolás a mosdókagylón, -mely megakadályozza a tünetek jelentkezését a hiányról- majd haj, WC, kávé és húgom kísérgetésének monotonitásával hagytam el otthonom. Egy fikarcnyi kedvem nem volt kedvem iskolába menni, nem úgy mint általában, most majdnem elbőgtem magam. Egyszer csak egy hangos csattanást éreztem meg a padomon, s fejem zombi módon emeltem fel, hogy egy iszonyat dühös, vicsorító nyúllal nézzek szembe. Először -az az rendes helyzetben- elröhögtem volna magam, de amint tudatosult bennem, hogy ki az, mentem megállt a vér az ereimbe. Lebuktam baszki, ennyi volt. Kibaszottul végem van.

-Kim kibaszott Taehyung most velem jössz! -mondta nagy hangerővel, ellentmondást nem tűrően, majd eszmélni se volt időm, felrántott a székemből, s nem törődve semmivel és senkivel rángatni kezdett a raktár szárnyhoz.

-Jungkook ez fáj. Állj le! -mondtam de meg sem hallotta, csak tovább rángatott, majd mikor elértük a hátsó WC-ket, belökött az ajtón, fejem hangos koppanással találkozott a koszos csempével, mire megmasszíroztam az imént megütött területet. Ám mikor szemeimet kinyitottam újra úrrá lett rajtam a pánik. Jungkook szemi vérben és dühben forrtak, mérhetetlen gyűlölet volt bennük, ami bombává nőve magát bármelyik percben robbanhat. Nagyon megijedtem, hiszen tudtam miért hurcibált el idáig.

-Taehyung megfojtalak esküszöm az életemre. Még is mit gondoltál, hogy majd nem veszem észre? Komolyan ennyire hülyének nézel? -mondta szinte üvöltve, s karjaimat szorosan kulcsoltam felsőm nyakára úgy megijedtem. Még sosem láttam ilyen durvának velem. Mármint másokkal igen, hiszen Kook keze is torkig benne volt a bandaháborúktól elkezdve mindenféle illegális dologban, de most Istenesen rám hozta a frászt. -Hm? Szerinted nem tudom mi az hogy mérleg? -folytatta közelebb lépve folyamatosan, az én szívverésem pedig nem csak, hogy felgyorsult, már-már őrült tempót diktálva, de még remegni is elkezdtem. -Okos vagy Tae, tudod mi az a milligramm. Szerinted, komolyan nem tűnt volna fel, hogy kivettél a Lemon-ból? Megmondtam, hogy ne kapsz nem? Akkor miért nem értetted meg, hyung? -szinte őrjöngve tette fel kérdéseinek sorozatát és már csak fél méter választott el tőle. Rendesen berezeltem. -Válaszolj már!

-Én nem tudom, csak kíváncsi voltam... -kezdtem bizonytalanul csengő hangon. Az Istenért se tudtam, volna megerőltetni hangszálaimat, melyek úgy remegtek akár csak a testem többi része. -Úgy sem adtál volna. -folytattam, keresve a rosszabbnál rosszabb kifogásokat.

-Hát persze, hogy nem. Megmondta a tag, hogy kurva erős. -mondta és még közelebb jött hozzám. -Taehyung bele is hallhatsz, érted? Kurvára nem. Valami nincs rendbe veled mostanság. Túl sokat cuccolsz mostanában és egyre többet, meg nagyobbat. -mondta már halkabban és láttam, hogy szemében megcsillan a csalódottság halvány szikrája, s már a köztünk lévő távolság alig volt harminc szerencsétlen centiméter. Megfagyott a levegő köztünk, -de leginkább bennem. -Nem fogom végignézni, ahogy megöllek Kim Taehyung. Ez már nem kispályás. -mondta, s lehajtotta fejét.

-Én sajnálom, de tényleg nem vettem el sokat. És még nem is használtam, mert tegnap akar... -Ne hogy egy cseppet is megpróbálj lenyelni belőle, mert a két kezemmel fojtalak meg ha megtudom. -vágott szavamba hirtelen. Köpni nyelni nem tudtam. Sosem voltam még ilyen zavarbaejtő helyzetben, arcom égett és parázslott egyszerre, szemem tikkelt Kook sötét és aggódó tekintetétől, gyomrom bucskázott, és a lelkiismeretem a félelmemmel együtt marta torkomat. Ha akartam, se tudtam volna megszólalni. 

-Én komolyan aggódom érted Taehyung, lefogok állni, és nem leszek a dílered, mert ez már komoly függőség. -mondta s fejét felemelve, kezeit a mögöttem lévő falra tette. Úgy vert a szívem mintha versenyt futna a realitással, s majd kiesett bordáim fogságából. 

-Ne! -estem kétségbe. Mi lesz ha tényleg nem ad többet? Ki tudja mennyi idő múlva találok új dílert, meg mi lesz ha átbasz? Alapvetően, hogy elveszítem Kookot aggaszt,d e, hogy lehetek olyan szörnyeteg, hogy önzőségem felül kerekedik. -Fizetek is ha kell de ne.

-Látod pont erről beszéltem. -mondta majd homlokát enyémnek döntötte, mire ha lehet arcom még nagyobb pírba borult. Lassan felvezette kezet nyakamra, majd megfogta azt. Mintha fojtogatni akart volna, persze egy pillanatra se szorult tenyerének közre fogása, de kitágult szemekkel figyeltem. -Sajnálom, de nem akarlak elveszíteni. -mondta majd olyat tett, amit a lehető legkevésbé gondoltam.

...

*-*
HEY Body's!

Meghoztam az új részt. Remélem értékelitek, mennyire gonosz vagyok! HIHIIIIIII! De ígérem nem kínozlak benneteket sokáig! Remélem tetszett  ez a rész is! Tali a köviben. 

Pusza, pusza! 

(ImádomxD)