~at one point i started to look more to the sky............... and never down again~

Clean: ---

Ha happy endet szeretnénk, az természetesen attól függ, hol hagyjuk abba a történetünket. Amikor egy olyan filmet nézek, amelyiknek szomorú a vége, akkor még egyszer meg kell néznem. Tudod, miért? -Úgy érzem, hogy most happy end lesz egészen véletlenül. Hiszek abban, hogy minden történetnek lehet boldog befejezése, és én azon fogok dolgozni, hogy az én történetemnek is boldog vége legyen.

Egészen véletlenül, a kelletlen pillanatok azok, amiket az ember a legjobb szájízzel kóstolgat, elmélázva, nosztalgiázva rajta. 

Függeni a szerelemtől érdekes dolog, hiszen minden ember függő, csak diszkrimináljuk a kifejezést, beskatulyázzuk, mert olyan emberek jutnak eszünkbe róla, akik adiktáltak egy adott dologhoz, ami rossz, tönkre tesz. De ugye bár, a szerelem is tud rossz lenni. De azt még sem ítéljük el. Sokszor gondolkodtam azon, hogy valójában nem is Jungkookba vagyok szerelmes, hanem mélységes hálát érzek, vagy visszafordíthatatlan szerelmet, de testem üvölt a figyelméért, az érintéséért, szexuálisan is feszültek vagyunk. Szeretem, mert jó szeretve lenni. 

"Kedves Jungkook! 

Köszönök mindent, köszönöm, hogy megmentettél, hogy szerettél, hogy vigyáztál rám. Köszönöm, hogy elvittél fodrászhoz, köszönöm, hogy vettél nekem sült csirkés kimchit, köszönöm, hogy rávettél a tetoválásra, köszönöm, hogy megértetted a szüleimmel -de leginkább magammal- hogy igen is a világnak szüksége van rám, ahogy szüksége van minden emberre. Köszönöm, hogy voltál, még akkor is ha én nem. Köszönöm, hogy megbocsájtottál mindenért, köszönöm, hogy elvitted a balhéjaimat. Köszönöm, hogy csak azért vettél nekem kék gézszalagot a bokámra, -mikor megzúztam azt a deszka pályán- hogy ne a húgom rózsaszínjét kelljen viselnem. Köszönöm, hogy megtanítottál érzéseket megélni és kimutatni, nem takargatni és elnyomni azokat. Köszönöm, hogy megmutattad, hogyan kell örülni a zenének, a levegőnek, az ereszben fészkelő madaraknak, az ázott faleveleknek, az idegesítő kérdéseknek. De leginkább azt köszönöm, hogy elhitetted velem, hogy megérdemlem a figyelmet és a szeretetet, annak ellenére amit tettem, s amilyen voltam. Örökkön örökké magamnak akarlak." 

Könnyeim ugyan nem potyogtak, de selymesen szántották végig pihés arcomat, miközben lenyomtam a toll végén a kis golyót, ezzel megakadályozva, hogy beszáradjon a tinta. Csíkos hosszú ujjú pólómmal megtöröltem íriszeimet, majd nagy mosollyal arcomon, összehajtottam a kis lapot, s belehelyeztem azt egy borítékba. Feltettem a hűtő tetejére, úgy, hogy a persely eltakarja, s a fürdőbe sétáltam megmosni arcomat.

Nagyon meleg volt. Szerettem Jungkookkal a belvárosban élni, főleg így nyáron, nagyon is izgalmas volt, de július vége fele egyenesen megfulladtunk. A negyedik emelet nem hogy kellemetlen, egyenesen szörnyű volt. Nincs elég alacsonyan ahhoz, hogy elég áram jusson a légkondiba, de ahhoz nincs elég magasan, hogy kinyitva az ablakon ne szmogos levegőt cseréljen a huzat, szóval maradt a jó öreg csavarhúzó és adócsalás. 

-Taehyung add ide kérlek, az L-alakú fogót! -hallottam a nappaliból Kook siettető hangját, s nagy sóhajjal már rohantam is, hogy minél hamarabb végezzen. Ott pipiskedett az egyik ebédlőasztali műanyagszéken állva, s az ajtó fölötti légkondicionálót szerelte, -vagy legalább is próbálta. Minden erejét bevetette, hogy lopjon egy keveset a szomszéd áramából, hogy ez a ketyere végre tényleg le is hűtse a levegőt, ne csak dísznek álljon a falon. Odanyújtottam neki a megfelelő szerszámot, majd hátrébb álltam, kitágult szemekkel figyeltem, s azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy van benne ezermesteri véna. 

Fogai között tartotta a hegyes tárgyat, miközben piszkos ujjaival drótokat birizgált, s ide oda csavarva, dugva azokat próbált valami eredményre vezetőt csinálni. 

-Miért van ilyen meleg? -kérdeztem, s leültem törökülésbe a földre, onnan figyelve tovább, gyöngyöző testét. 

-Nem tudom, de megdöglök és kibaszom ezt a szart az ablakon, ha ez után se fog működni. -mérgelődött, majd idegesen levette magáról fehér atlétáját, s hozzám vágta. Elfintorodtam, ahogy az eddig testét takaró ruhadarab szinte tocsogott az amúgy kellemesen illatos testnedvektől. Elnevettem magam megszólalásán, majd felpattantam, s visszasétáltam a fürdőbe, kidobva a szennyesbe a nyirkos felsőt. 

A nyár eleje óta felköltöztem Jungkookhoz, mert Yoongs a zenei állása miatt egy fél évre Busan-ba ment. Sokáig kellett győzködnöm az ősöket de aztán belementek, így cakon-pakon eljöttem otthonról, azzal a mondattal; hogy az öcsém ne szedje szét a szobámat, ha be is költözik oda. Izgalmas volt az elmúlt másfél hónap, főleg mert Kookkal, mindig csináltunk valami unaloműző, izgalmas dolgot. Volt, hogy a kórházban kötöttünk ki, volt hogy a gettóban, volt Halseynél, de minden esetre csodálatos volt. 

De tudtam, hogy nem tart ez így örökké. És iszonyatosan féltem, hogy elkezdődik a szeptember, nem tudok magammal mit kezdeni. Jungkook se volt hülye, se lusta, mind a ketten a "tovább"-ra összpontosítanánk és lehet ez okozná a tűz vesztét. És én mindent akartam, csak ezt nem. Nem bírtam volna elviselni, ha a saját jövőnk tervezgetése szakít el minket egymástól, hogy aztán ugyan ott kössek ki, ahonnan nehezen másztam el a lehető legmesszebb. 

A tükör előtt álltam, s magamat figyeltem. Egy iszonyatosan szar embernek éreztem magam, de nem tehettem mást. Azt akartam, hogy ne emlékezve, utoljára, mindent elfelejtve, egymás karjában, repüljünk a legtávolabb mindentől. Fel voltam készülve a következményekre, számoltam minden kockázattal és féltem is, de nem akartam, hogy ennek a csodálatos, vad, szerelemmel teli időszaknak vége legyen.

Hittem Istenben, és tudtam, hogy egyensúlyban tart mindent, tartottam attól, hogy most túl sokáig volt minden jó, és jó ötlet lenne megfűszerezni az életünket egy kis bajjal. 

Kinyitottam a szekrényt, majd a fogkefés pohár mögül, elővettem egy piros dobozt. Gyógyszerek voltak benne, vitaminok, sebtapasz, vatta és fertőtlenítő, valamint az amit tegnap vettem. Nagy sóhajjal kivettem a két kis fehér zacskót. Tényleg ez lenne a megoldás? Tényleg ennyire önző legyek? Mi van ha Kook az utolsó pillanatban golyózik be és magamra hagyva egy életre megutál? Ahogy egyre jobban közeledett tervem időpontja, úgy egyre több baljós kérdés is fogalmazódott meg bennem. Nem tudom, hogyan de meg fogom csinálni vele. Visszatettem mindent a helyére, s kisétálva a helyiségből, meglepődve tapasztaltam, hogy a fiatalabb a konyhapultnak támaszkodva kortyolgatott egy üveg sört. 

Aranyos, sőt vonzó látványt nyújtott, akár azokban a filmekben, ahol a szomszéd lány beleszeret az autószerelő, szívdöglesztő srácba. Ugyan Jungkook szívdöglesztő volt, de nekem mindig csak másodlagos igényeket nyújtott a külseje, mert sokkal több mindent adott magából, amire mentem is valamivel. 

Odaosontam mögé, majd hátulról megöleltem. 

-Tegnap beszéltem a mamámmal, és azt mondta, hogy  nagyon szívesen megismerne már. -támasztottam államat vállán, s úgy beszéltem hozzá. 

-Igen. És? -kortyolt bele sörébe, ugyan nem méltatott rám nézni, csak előre felé bámult, s egyik kezével, az t ölelő karomra simított. 

-Hát, azt is mondta, hogy menjünk le hozzá. -mosolyogtam. -Tudod a farmon hidegebb van. -mondtam, mire szembe fordult és láttam arcán, hogy nincs ínyére, így kicsit elszomorodtam. -Azt hittem örülni fogsz, hogy kicsit el akarok menni veled, távolabbra. El ebből a szaros városból. -néztem le kettőnk közé.

-Jajj, Taehyung nem akartalak megbántani, nem erről van szó. Igazából érdekel meg minden, a nagymamádtól meg kedves gesztus, csak nem tudom... -simított tarkójára. -Olyan sokat vezetni necces, nem? Mármint persze, hamis jogsi meg minden. Én ah... -nyafogott össze-vissza, de láttam, hogy csak felesleges ürügyet keres, ami, nem az hogy rosszul esett, inkább bosszantott. Megforgattam szemeimet, majd szavába vágtam. 

-Ha nem akarsz, akkor azt mond. Ne rizsázz itt nekem! -förmedtem rá durcásan, majd sokáig csak néma csendben álltunk, egymás tekintetét és gesztusait kóstolgatva, majd mikor meguntam ezt, egy hisztis fordulattal tovább álltam volna, ha nem rám vissza magához, kezemnél fogva. 

-Menjünk. -mondta határozottan, s komolyan, ám szemet szúrt szája sarkában kuporodó huncut vigyor. -Most, menj pakolj és még ma elindulunk. -engedett el, majd a nappali irányába indult, mit csak kitágult szemekkel figyeltem. 

-Mi? -suttogtam magamnak, ám meghallotta, mert visszanézett rám.

-Mondom. Hívd a nagyidat, hogy négy órán belül ott vagyunk. -vigyorgott szinte már beteg módon, s neki állt pakolászni.

Megdöbbenve, sőt szinte sokkolva indultam meg a szobájába, hogy megfogva egy sporttáskát elkezdjek bele pakolni. Itt-ott bedobáltam holmikat, melyek szinte mind a kettőnknek megfelelnek, ha más nem majd Kook ruháiban leszek, azok úgy is picivel bővebbek és kényelmesebbek. Besétáltam a fürdőbe is, majd fogkeféket, meg egy két olyan higéniai dolgot bepakoltam, amivel a mama valószínűleg nem rendelkezik, a háztartás férfi hiánya miatt. 

Kinyitottam a szekrényt, s kivettem a piros dobozt ismét, majd nagy sóhajjal azt is beledobtam a táskába. Jól elrejtettem egy belső sebbe, hogy véletlenül se Kook vegye észre, ha esetleg belenyúl. Kivittem a kezemben lévő málhát, majd letettem az előszobába. Ha már olyan nagy volt a szája, s hirtelen gondolta meg magát, hogy uccu neki, majd megyünk, -hát mennyünk. Ne, hogy egy percig is azt higgye ő ural mindent, vagy ilyen könnyen kezel, vagy ennyivel le vesz a lábamról. 

Visszasétáltam a szobánkba, -ahol egy kerek fenék szemezett velem, melyre isteneset húztam volna. Jó kedvem lett, attól, hogy Kookkal végre kimozdulunk, meg a nagyit is látjuk, s kicsit itt hagyjuk ezt a nyüzsgő települést. Ugyan a farmért, és az állatokért se voltam oda, de még mindig jobb volt, főleg nyáron. Olyan mindig azt képzeltem, hogy egy rezervátumban vagyok, s tüdőm csak úgy issza magába a tiszta levegőt, amik simogatják a torkomat. Mindig sokkal üdébben jöttem haza, és mindig szépen kikreolosodott a bőröm is. 

Amíg ez a marha a zoknijával bíbelődött, addig kinyitottam a fiókot, s kivettem egy kék rövid ujjas könyvet és egy szaggatott térdnél rövidebb nadrágot. Gyorsan levettem itthoni szettem, majd bele is bújtam az újakba. Jungkook éhes tekintettel figyelte, ahogy-az egyébként nagyon gyors- öltözködésem közben, megvillantottam testem. Nem arról van szó, hogy prűd lennék és hisztis, csak olyan idegesítő volt az a vadkan nézés, s nem egyszer csinálta ezt. Kezemmel félre löktem arcát, halkan kacagott, s kimért lépésekkel elhagyta a szobát. 

Mikor végeztem mindennel, magamhoz kaptam még a telefonomat, töltőmet és irataimat, majd követtem társam, ki éppen az ablakokat csukta be, hogy végleg elhagyhassuk a lakást. Mindent végignéztünk, s bezártunk, ellenőrző tevékenységünk végeztével, pedig megkönnyebbült sóhajjal hagytuk el a kis lakást, s mind a két zárat maximálisan kattintottuk. 

Lesétáltunk a lépcsőn, hatalmas mosollyal arcunkon, de még mekkorával. Úgy gondoltam, hogy nincs visszaút, ránk a megváltás vár, egy hatalmas fürdő tó, sok-sok állat, oxigén dús levegő, egy kedves idős asszony isteni kosztja. Kell ennél több? -Hát persze.... mert mohók vagyunk, s ha valaki a kisujját adja, mi lerágjuk kezét könyökéig. Hiszen én is éppen mit készültem tenni.

Bepakoltuk a kocsiba a két táskát, majd be is pattantunk a megfelelő helyünkre, -én az anyósülésre, ő pedig a volán mögé. Felcsaptuk napszemüvegeinket, felnyomtuk a pendrive-ról szóló zenét max hangerőre, majd egy szerelmes csókot hintve egymás ajkaira, nekivágtunk a paradicsomnak. 

-Ne hisztizz, biztos vagyok benne, hogy erre van. -kiáltottam magam mögé hangosan, s egy újabb gyékénydarabot törtem el magunk előtt, hogy rendesen tovább mehessünk. -A mama is ezt mondta.

-De kétszer mentünk el ugyanaz mellett a cseresznyefa mellett. Nekem ez több sebből is vérzik Taehyung. -mondta, s gyorsan iszkolt mögém. -Utálom a természetet. 

-Nekem se a szívem csücske, de nem sokáig leszel ezzel így. Hidd el, mindjárt ott vagyunk. -vigyorogtam hátra, s tudtam, hogy jó fele jöttünk. Ugyan az emlékképek halványak voltak az útvonallal kapcsolatban, de bíztam magamban, s a nagyi szavaimban, meg hittem is. 

Halkan, -vagy épp szitkozódva- haladtunk tovább, míg nem egyszer csak elértünk, egy gyanúsan nádas részhez. Ahogy megpillantottam a kis padot, s a csillogó víztükröt, úgy kezdett szívem hirtelen, s gyors kalapálásba. Nagyokat dobbant, túl nagyokat. 

Izgultam, s féltem is. Fájdalomtól szúrt mellkasom, de annyira, és annyira elmondhatatlanul boldog voltam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű belevágni, de nem volt mit tenni, ha idáig eljutottam, mindenféle gyanakvás nélkül, akkor hülye lennék abbahagyni. 

Közelebb férkőztem a kis tóhoz, s egyre nagyobb volt mosolyom, amint jobban rálátást nyertem. Szemem úgy csillogott akár a víz tükör, s gyengéden, ahogy törtettem előre, határozottan, de talán remegő kezekkel rásimítottam a zsebemben pihenő borítékra. 

-Megjöttünk! Úr Isten el sem hiszem, hogy itt vagyunk! -kiáltottam lelkesen, s egyből a parthoz rohantam, majd szinte meghatódva csücsültem le oda. 

-Na végre. -érkezett mellém Jungkook, kit eddig csúnyán magam mögött hagytam ám nem tudott érdekelni, mert annyira lefoglalt a csodálatos naplemente. Leült jobbomra, s kinyújtva lábait hátra támaszkodott karjain, míg én törökülésben élveztem, ahogy a gyenge ám meleg napsugarak simogatják arcbőröm. 

Sokáig ültünk némaságban egymás mellett, mikor úgy éreztem ideje lépnem, -hiszen nem véletlen vagyunk most itt. Akármilyen romantikus a pillanat, akármilyen kellemes, s akármilyen tiszta, ezt muszáj megtennem. Utoljára, örökre lezárva, örökre elvarrva minden szálat, s talán egy új fejezetet nyitni. 

-Akár egy festmény. Olyan jó. -suttogta rekedt hangon a fiatalabb, s kellemes, ferde mosollyal rápillantott. 

-Igen az. -mondtam egyhangúan, s tenyereim izzadni kezdtek. 

-Egyébként, miért hoztál ide? -fordult felém teljes testével. Nagyot sóhajtottam, majd nyeltem egyet, s lenyugtatva magam nekikezdtem. Most vagy soha.

-Hoztam neked valamit. -csak ennyit mondtam, majd zsebembe nyúlva kivettem a borítékot, s odaadtam neki. Nagy szemekkel nézett hol rám, hol a papírdarabra, majd mikor egy kicsit bátrabban bólintottam -szabad utat adva a bontásra- kivette a félbehajtott cetlit és összeráncolt szemöldökökkel olvasni kezdte. Nem hangosan, nem is motyogva/suttogva, teljesen némán, -a kezdeti döbbenet úgy szállt el arcáról, s vette át a boldogság, s meghatottság a helyét. Láttam, hogy végig olvasta, sőt nem is egyszer. Szeme többször ugrott vissza az elejére, s kezdte el újra, pár pillanat múlva pedig, már könnyei aranylottak arccsontján, a meleg tónusú napfényben. Meghatottan, szemeit megdörzsölte, néha egyszer-egyszer rám mosolygott. Láttam rajta, hogy mondana valamit, de nem tudott. Nem jutott szóhoz. 

-E-ezt, mo-most miért? -kérdezte szipogva, majd a papírt félbehajtva újra, a zsebébe csúsztatta, mintha csak én tettem volna. Lágyan elmosolyodtam, majd arcához nyúltam, s ujjaimmal letöröltem félig odaszáradt könnyeit. 

-Szeretlek. -suttogtam, majd közelebb csusszanva hozzá ajkaira hajoltam. Lágyan csókoltam, úgy, hogy megnyugtassam, megmelegítsem elérzékenyedett szívét, hogy érezhesse minden rezdülésem, s ennél szebb, romantikusabb pillanatunk életemben nem volt még. Olyan szeretet, olyan aura lengte körbe egymásba karolt testeinket, hogy az bármilyen negatív vagy nyomasztó emóciót képes lett volna megfojtani. 

Csókunk közben újra nadrágomhoz nyúltam, majd megfogva a kis vászon tasakot, benne a kettő plasztik dobozkával ölembe tettem. Kinyitottam szemeimet, láttam ahogy ő nem, sajátja csukva voltak. Kibujtattam a két kis tárgyat, majd elváltam tőle. Furcsán nézett rám, értetlenül, mert bármiféle indok, vagy előjel nélkül szakítottam meg ajkaink érzéki párbaját, ám ahogy tekintete kezeimhez tévedett rögtön elsápadt, mit csak fájdalmas mosollyal kísértem. 

-Ez meg micsoda Taehyung!? Mégis mi akar ez lenni? -kérdezte ingerülten, s hátrébb ült. 

-Szeretném megmagyarázni, nem kapkodva, nem mentegetőzve, csak elmondani, hogy mit érzek, s mit akarok tenni. -mondtam lágyan elmosolyodva, s ahogyan egyre jobban tudatosult benne, úgy öntött el engem is a meghatottság. 

-Ugye nem az amire gondolok. -folytatta ugyan olyan rémülten, s megfogta két kezem, hogy összekulcsolja ujjainkat, ezzel nyomatékosítva engem. 

-Jungkook kérlek. Megmondtam hallgass végig. -hunytam le szemeimet, ahogy komolyabbra vettem. Láttam arcán, hogy ugyanolyan bizonytalan, de jobbnak látta befogni száját, majd bólintott én pedig nekikezdtem. -Szeretlek, annyira szeretlek, hogy azt elmondani nem lehet. Nem tudom kimutatni, nem tudom leírni, és ez aggaszt. Ne érts félre, nem az, hogy esetleg nem érzékeled, hanem az, hogy ez nem lesz így örökké. Olyan régen voltam igazán felhőtlenül boldog. Olyan régen éreztem olyat, hogy az apró dolgokon is jót mosolygok, és megtanulom megbecsülni azt ami van, nem pedig az után sírni ami nincs. Annyira félek, hogy ez nem marad így. -kezdtek el potyogni sós cseppjeim, ahogy lassan leszedtem a fóliákat a kis tárgyakról. -Jungkook, azt akarom, hogy leges legutoljára, együtt szárnyaljunk a végtelenbe, együtt. El nem engedve egymást, nem akarok semmit se érzékelni magam körül, csak téged, és nem is fizikálisan hanem szellemileg és lelkileg. Ezt akarom, utoljára bemocskolni magunkat, hogy együtt nyissunk egy új fejezetet, amit senki sem szakíthat félbe. Én ezt akarom, veled. Véglegesen újra kezdeni. -néztem fel rá, s csak szapora lélegzete töltötte be a kellemes csendet, -na meg egy-két szemtelen tücsök. Szemei a bánattól, s csalódottságtól csillogtak, mégis láttam, hogy megértette, láttam és éreztem is, hogy nem csak üres szavaknak gondolja. 

-Jó. Legyen. -nézett rám bedagadt szemekkel, s fájdalmas mosolyra húzta ajkait. -Essünk bűnbe utoljára, együtt. -jött közelebb, majd elvéve ölemből kivette az egyik tűt onnan, s azt is felbontotta. 

Követtem példáját, ugyan rettegtem, szabályosan remegett kezem, ahogy leszedtem az injekcióról a kis kupakot, nem tudhattam milyen hatással lesz Jungkookra a heroin, de azt akartam, hogy tényleg semmi ne létezzen körülöttünk csak mi. Mi és a csendes tó. 

Reszketeg sóhajt hallattam, s könnyeim újra végig szántották arcomat, hisztérikusan felnyögtem, ahogy túl sok érzelmi hullám csapott végig testemen. Jungkookra néztem, aki ugyan annyira rettegve, -talán jobban takarva azt- már vénájához illesztette a kis liquidet, s  keserűen bólintott egyet. 

Nem is tudtam mi fájt jobban. Hogy erre vetemedtem, vagy hogy belerángattam életem szerelmét, az egyetlen embert ezen a világon, akiért meghalnék, aki nélkül létezni sem bírnék. Mi van ha meghalunk? Ez lenne a vég? A mosolygó halál, a megsemmisülés, ugyan az eszme legszebb legcsodálatosabb orgazmusa, s a mennyek kapuján állva csak az angyalok énekét hallhatnánk, de a rettenthetetlen miatt a pokolra jutnánk, megölve egymást, s csendben egy lélek se tudna az egészről. 

-Készen állsz? -kérdezte kedves, szívmelengető ám aggodalmas hangon. Nagyot bólintottam, majd könyökhajlatomba illesztettem a kis tűt, megvárva, hogy a mellettem ülő ugyan ezt tegye. Csakis egyszerre, soha külön. 

-Mik vagyunk mi? -kérdeztem elkeseredetten felkacagva, akár egy elmebeteg, -de hát mit készültünk tenni, az tényleg elmebetegség volt. 

-Függők. -válaszolta.

-És mik leszünk? -kérdeztem újra, s majd elhullajtottam az utolsó könnycseppemet. Meg se várta reakciómat, csak betolta a hegyes tárgyat, míg én is hasonlóan cselekedtem, majd mikor az összeset karunkba préseltük, válaszolt.

-Függetlenek. Ámen.

VÉGE

nem itt szeretnék nyilatkozni, de kommentben tessék savazni engem. tényleg semmit nem akarok erről az utolsó fejezetről írni, mert szeretnék egy magyarázat-részt, ahol minden kérdésre válaszolok, s mindent elmesélek, mert látom, hogy ahogy lassan a történet végéhez értünk egyre több lett a "miért" holnap hozom, ott találkozunk! <3 

-limmineun

Egyébként írás közben én sokat itattam az egereket.........