⩿Honami Gen⪀

────2 héttel később───

-Még mindig nem értem, hogyan tudsz mindent eladni, amiről szinte ragyog, hogy egy hétköznapi tárgy.-Cukkoltam a mellettem sétáló férfit, amin még Mob is elmosolyodott.

-Hétköznapi?!-Mordult fel Reigen-Kérlek, én, a nagy Reigen Arataka, a 21.század legjobb médiuma, sosem vetekednék ilyen ócska trükkökre!-Kezdett el össze-vissza kalimpálni a kezeivel, miközben látszott, ahogy az arcán néhány izzadság csepp legurul.
Mi pedig Mobbal csak csendben néztük a mesterünk műsorát.

Nos...Igen. Két hete, amikor az az idegen pasi megtámadott engem, s kórházba kerültem, nem is gondoltam volna, hogy ez a két ember ennyi idő múlásával nem csak a munkatársaim lesznek. Hiszen már nem csak azok. Valahogyan egyre közelebbinek éreztem őket anélkül, hogy egyetlen szó is esett volna a múltamról, amiért hálás voltam.
Mióta Reigen első alkalommal bejött a kórházba, egyre többször futottunk össze, viszont csak az első alkalom volt olyan, hogy kettesben voltunk. Azóta mindig magával hozza Mob-ot, nem mintha annyira zavarna, hiszen már olyan nekem, mintha az öcsém lenne.

Mialatt a kórház szobájában gyógyulgattam, figyelmesen néztem a híreket, miszerint pár médium-munkás már majdnem rendbe is szedte az egész épületet, melyet én szerencsétlenül leromboltam. Hál' istennek így már haza mehettem, és nem kellett senkinek sem a nyakán lógnom...

Mikor kiszabadultam a kórházból, továbbra is hordanom kellett folyamatosan a kötést, s azt mondták, ne is vegyem le, semmihez sem. Még csak át sem kell vennem, ami eléggé aggasztott. Nem fog így csak még nagyobb bajt hozni rám?

Még jelen pillanatban is rajtam van a kötés, viszont van olyan, hogy a jobb alkarom kegyetlenül elkezd csípni. Az első pár alkalommal még ignoráltam, tekintettel arra hogy biztosan 'gyógyul a seb', vagy ilyesmi, de mivel már ma is elkezdett párszor, úgy határoztam el, hogy leveszem a kötést, mikor haza érek.

-Ah, nézzétek! Fagyis.-Mutatok a szóban forgó helyre.-Ti nem kértek egyet? Én most úgy megennék egyet!

-Menjünk.-Szólalt fel Reigen, majd Mobra nézett-Mob, neked ma kettő gombócot veszek. Ügyes voltál.-Oda lépett a fiúhoz, majd halvány mosollyal az arcán összeborzolta a fekete tincseit, miközben Kageyama csillogó szemekkel dadogott egy 'Köszönöm, Mester!'-t.

Ezek ketten olyanok, mintha...-Halványan elmosolyodtam.-Mintha egy apa beszélgetne a fiával.

Megráztam a fejemet, majd lassan odaértünk a fagyizóhoz. Én egy csokoládés fagylaltot kértem, Reigen vaníliásat, míg Kageyama...Tejeset. Két tejeset. Elkuncogtam magamat, ahogy néztem, milyen ízletesen eszegeti a fagyit, s mégha az arcán csak egy kisebb, alig észrevehető mosolyt is lehetett csak észrevenni, egyszerűen láttam rajta, mennyire ízlik neki.

-200¥en lesz.-Mosolygott rám az eladó, mire elővettem a tálcámat, de valami lefogta a kezemet. Pontosabban valaki.

-Had álljam.-Nézett rám Reigen.-Te rád sem lehet panaszkodni.

Csak elmosolyodtam, s bár nem akartam, hogy ő fizessen, annyira magabiztosnak tűnt, hogy inkább hagytam. Csillogó szemekkel kezdtem el eszegetni a fagyit, miközben Mobbal arra vártunk, hogy Reigen is kikérje a sajátját.

-Köszönöm.-Néztem a férfira, mikor kiléptünk a helyiségből, mire csak legyintett egyet.

Hirtelen a jobb karom kissé fájni kezdett, ami miatt elhúztam a számat. Pont abban a kezemben volt a fagylalt, így pedig csak még tisztábban láthattam, mennyire is remeg a kezem.

Mi történik? Miért fáj még mindig? Talán nem tisztult ki eléggé a seb?

Gondolkodtam, de nem sokra jutottam. Végül csak úgy döntöttem, hogy ignorálom, míg haza nem érek, s majd otthon megnézem, mi is van a sebbel.