⩿Honami Gen⪀

Mi?

Anya...Nem...?

-Amikor a szikladarabokat rá hajítottad, odateleportálta anyádat. Te ezt nem vehetted észre, mert abban a pillanatban nem is gondoltál erre. Hiszen még nagyon fiatal voltàl és semmit sem tudtál arról, mit lehet és mit nem, ezekkel az erőkkel...

Teljesen lefagytam, s mintha egy pillanatra, a világ is ezt tette volna. Hallottam a fülemben a szívem egyre gyorsabban, s hangosabban dobogó ritmusát, éreztem az ereimben a pulzusom hirtelen változását.

Az a sok éjszaka, amikor ordítva keltem fel...

Amikor nem is tudtam aludni...

Oly sok évig abban a hitben éltem, hogy anya halála az én bűnöm...

Erre most kiderül, hogy...

Érzem, hogy a mellkasom egyre jobban szorít. Összepréselem az ajkaimat, és könnyeimen keresztül próbálom állva tartani magamat, miközben látom, ahogy a kések egyre közelednek felénk.

-Jó volt megtudni az igazat, a halálod előtt, igaz?-Hallom meg még apám hangját, ám ezután...

-Gen!

...

....

???%

──────────Ẻ̷̛̪̙̗̺̀̽̽̇͗͜r̶̪͆r̸̬̦̝̊̅̅̈͂̿ö̵̢̖͚̰̭̲̺̅̎̍͒̚̚r───────────

⩿Arataka Reigen⪀

Az egyik lábammal idegesen dobolok a padlón, miközben a falnak dőlök. Már nem tudok mit kezdeni magammal.

Szemeimmel a velem szemben levő hófehér falat bámulom, a látószögembe pedig pont beleesik egy ablak, amelyen keresztül végignézhetem pár ember távozását erről a helyről.

Bárcsak már mi is ott lennénk...-Hosszan, reszketegen kifújom a levegőt.

Hirtelen akarom felemelni egyik kezemet, de mivel elfeledkezem arról, hogy szoros kötés van rajta, a mély seb miatt melyet össze kellett varrni, éles fájdalom nyilal az ottani helyre, amitől egy picit felszisszenek.

Azt mondták, bármikor felébredhet.-Az órára pillantok, amely a folyosó végén van. Fél négy.-Itt lenne már az ideje...

Egyre feszültebben telik minden percem. Mob fél órája távozott, akkor is az én 'parancsomra', hiszen neki holnap iskola van, és muszáj kipihennie magát, főleg az utóbbi kalandunk után. Nagyon sok erőt használt fel, és ez meglátszott rajta. Ráadásul nekem is adott belőle akkor...Megint.

Ébredj már fel...-A fejemet is a falnak támasztom, immár a plafont szugerálom. Meg akarok végre bizonyosodni arról, hogy tényleg minden rendben van vele, viszont az orvosok azt mondták, csak akkor mehetek be ha már eszméleténél van. Három óra telt el, mióta utoljára megkérdeztem, hogy felébredt-e már, és azóta semmi hír sincsen róla.

Ez pedig nagyon is aggaszt...

Az ablakhoz lépek, mert meglátok egy ismerős alakot kisétálni az épületből. Gin az, egy cigarettaszállal a kezében. Nekidől egy oszlopnak, majd szívni kezdi az ujjai között levő dolgot.

Az ajtóra irányul a tekintetem. Látni akarlak...

Gyerünk már, Gen. Annyira...

Annyira akarom tudni, hogy jól vagy-e.

Annyira látni akarlak.

Annyira vágyom már arra, hogy megérinthesselek.

Elvörösödöm ettől az igen csak két értelmű gondolatomtól, amit azzal próbálok takarni, hogy a nem fáslizott kezemet arcomhoz illesztem.

'Reigen'

A hangja olyan sokszor, olyan gyakran visszhangzik a fejemben, mégis, ennek ellenére minden egyes alkalommal kiráz a hideg. És amikor visszagondolok, hogyan ölelt meg engem...A testem tűzforróvá válik.

Még...Sosem éreztem így senki iránt.

-Uram.-Az ajtó a legváratlanabb pillanatban nyílt ki, így kissé megugrottam annak nyikorgására.-Mostmár bemehetek hozzá, ha szeretne. Magánál van.

Bólintok, és már lépek is be az ajtón, amit becsukok magam mögött. Az ugyancsak hófehér párnán egy szürke hajzuhatag foglal helyet, annak tulajdonosa pedig kedvesen csillogó szemével engem néz folyamat, miközben beljebb lépek hozzá.

-De Ja Vu-m van.-Kuncog fel, amiben én is követem, de csak egy rövid ideig.

-Hogy vagy?-Leülök az ágya melletti székre, és szinte egy pillantig sem veszem le róla a tekintetemet.

Istenem...Ez a rózsa illat...

-Megvagyok.-Von vállat.-Mi történt, miután kiütöttem magamat?-Kérdezte halkan.

-Gin kihívta a rendőrséget, akik el tudták kapni apádat és a többi fickót. Valamiért nem ellenkeztek túl sokat, talán azt hiszik ez plusz pont lesz nekik.

-Hm...-Hümögött. Tekintete a karomra téved, és sajnálkozóvá válik a csillogás a szemében.-Reigen, annyira sajnálom...

Meglepetten felvonom a szemöldökömet.-Mit is?

-Hogy megismertél.-Ez a két szó mintha egy tőr lett volna a mellkasomba. Elnyílnak az ajkaim.-Amióta neked dolgozok, azóta folyamat rossz dolgok történnek veled...Mindig ott kellett lenned velem és pátyolgatni, mint egy csecsemőt...-Nagyokat lélegzik.-Azt hi-hiszem, jobb lenne ha ezután külön utakon járnánk...N-Nem fogok több galibát okozni nektek...

Automatikusan mozdulok meg. Felállok a székről, és két kezemmel megtámaszkodok felette, nem érdekelve engem a sebes kezembe nyilaló fájdalom, és összeérintem az ajkainkat. Meglepetten elkerekednek a szemei, de kis idő után látom, ahogy átadja magát a csókomnak, és lehunyja a látószerveit. Ezután én is így teszek, és egyik kezemet a tarkójához teszem, közelebb vonom magamhoz őt, míg ő saját tenyerét az arcomhoz rakja.

A szívem olyan hevesen ver, mint még soha, és az ő testének a reakcióját is érzem. Remeg alattam, de tudom, hogy ez nem a félelem, vagy valamiféle fájdalomnak a jele. Ez attól van, mert én csókolom. És ez...Khm, tetszik.