⩿Kageyama Shigeo⪀

Teljesen úgy éreztem, mintha a világ megfordult volna bennem. Az ölemben eddig pihenő kezeim körül az erőm magától kezdett kiszivárogni, én pedig nem tudtam parancsolni neki.

Folyamat Mob felrobbanásáig: 89%

Nem...

Ez nem lehet...

Gen-san...!

Amióta megismertem, úgy tekintettem rá, mintha a nővérem lenne. Olyan kedves volt velem, és segítőkész.

Most viszont ki tudja, mi van vele...

Összepréseltem az ajkaimat.

-Nii-san?-Az ajtónyitódásra felemeltem a fejemet. Ritsu aggódó tekintettel nézett rám, amitől összeugrott a gyomrom. Neki erről nem...Nem muszáj tudnia.-Mi a baj?-Beljebb jött.

-Ritsu, elmegyek egy kis időre.-Álltam fel, s néztem rá.

-Huh? Most?-Meglepődött, s még közelebb jött-Nii-san, mi a baj?-Egyik kezét a vállamra helyezte, és próbálta felvenni velem a szemkontaktust.

Nem akarok hazudni neki...

-Nem megyek messzire. De most feküdj vissza, Ritsu.-Mosolyodtam el halványan.-Nemsokára visszatérek.

-Nii-san, ne kerüld a témát!-Ahogy elmentem Ritsu mellett, ő megint elém állt.-Ha bánt valami, akkor mondd el!

Folyamat Mob felrobbanásáig: 91%

-Ritsu...Neked ebbe nem szabad belefolynod.

-Ti mégis mit tudtok beszélgetni hajnali négy órakor...?-Morgolódva előbújt...

-Ah, Vigyor...

───────────────────────

⩿Arataka Reigen⪀

-Hol van már...?-Morgolódtam. A feszültség egyre nagyobb lett bennem, minden egyes perc múlásával.

-Mester!

Villám sebességgel fordultam meg, de legnagyobb meglepetésemre, Mob nem volt egyedül.

Mellette volt Hanazawa, Ritsu, de még Serizawa is.

-Hát ti?

-Nem hagyjuk, hogy egyedül legyen Mob egy harcban.-Mondta ki halvány mosollyal az arcán Hanazawa-Tekintettel arra, mennyire nem akarta hogy jöjjünk, eljöttünk vele.

Végül is, nem fogok hazudni magamnak...

De kissé nyugodtabb vagyok most, hogy Mobbal nem egyedül vagyunk.

-Szóval annak a csajnak is akkora ereje van, mint neked, kölyök?-Hallom meg Vigyor hangját.

-Huh?! Te meg hol voltál eddig!?-Csattanok fel-Vigyor, nem szállhatod meg őt!

-Tch...

───────────────────────

⩿Honami Gen⪀

Hol...

Egy sötét szobában ébredtem fel. Sehol sem volt világítás, és az a kevés fény, amely bejöhetett volna az ablakon, sem tudott az elhúzott vérvörös függöny miatt.
Mindenem fájt. Éreztem, hogy remegek, de meg sem bírtam moccanni, az engem összekötő erős kötelek miatt.

Remélem, a többiek jól vannak...

Újból körbe pillantottam, de még mindig alig láttam valamit.

Hova hoztak az Állkapocs emberei?

-Üdvözlünk itthon, Gen.-Hallottam meg egy hangot, a szoba jobb sarkából. Rá emeltem a tekintetemet, de igazság szerint, nem jutottam vele sokra. Nem láttam semmit sem.

-Milyen jogon szólítasz engem így?-Morgom, összeszűkített szemekkel, hátha így észreveszek valami apró megmozdulást, amely az illető felöl jön. De úgy látszik, nem akar megmozdulni.-És mit értesz az alatt, hogy itthon?

-Jobb lenne, hogyha több tisztelettel beszélni az apáddal...

Elkerekednek a szemeim.

-Az apám meghalt, mikor még kicsi voltam. Ne vegye a szájara őt, mert könnyen megjárhatja. És most kötözzön el, és hagyjon elmenni, mert tudja, akármi is a tervük velem, az nem fog bevállni.

-Ahhoz képest, hogy még most is meg vagy kötözve, illetve nem tudod használni az erődet, igencsak nagy szád van.-Előrébb lépett a sötétségből, és egy, az enyémhez nagyon hasonló színű aura jelent meg kezénél, amit felemelt. Elhúzta a függönyt az erejével, így megláthattam az arcát, amely..

Úristen.

Azok az ismerős, fekete tincsei, s a szürke szemei mintha égetni kezdték volna a szemeimet, melyekbe ezáltal könnyek gyülekeztek. Nem akartam hinni annak, ami itt volt előttem. Hiszen ez nem lehetett igaz...!

Az nem lehet, hogy tényleg itt vagy!

Ő nem lehet itt! Ez biztosan valami átverés!

Apa, te nem lehetsz itt, igaz?!