A Nap megpihent, s helyébe a Hold lépett. A nap utolsó fénysugarai, mint színes tinta a széles vásznat, úgy festették be az eget. A halvány sárgát felváltotta a búza aranyló árnyalata, melyet a narancssárga és a vörös fakó színei fogtak közre, akárcsak egy keret. A napsugarak az egész parkot és az összes arra járót díszes ruhába öltöztették.

Namjoon talpa alatt minden lépésnél ropogtak a száraz falevelek. A haját aranybarna színbe festette a Nap, arcát pedig az utolsó napsugár tüzessé varázsolta. A színek enyhültek, s lassan kihűltek. Az utcára csupa csend és némaság ült, mit az állatok halk zaja tört néha meg. Lábai céltudatosan vitték előre a fakó sötétben, mégis mindent tisztán látott.

A Hold gyenge tükörként verte vissza a legnagyobb égitest fényét, a csillagok, mint az emberekben élő éltető fény, úgy ragyogtak szelíden Namjoonra azon az estén. A távoli, fagyos messzeségből néztek rá, pont, mint embertársai, kik mellett elhaladt - teljesen mások, s lélekben mérföldekre vannak egymástól.

A buszhoz lépett, melynek ajtaja kinyílt, hogy fizetés után elvigye. Lassan sétált a jármű közepére, hogy egy neki tetsző helyre álljon, hiszen úgy mindent belátott. Hátát az üveglapnek döntötte és úgy nézett végig az ülések közt. Nem voltak sokan a buszon, csupán öten. Egy fiú, ki nevetgélve telefonált, szinte ragyogott az arca vidám mosolyától, egy idősebb, eléggé testes férfi, aki néha-néha csuklott egyet a bevitt alkohol mennyisége végett. Fekete ruhája itt-ott izzadságfoltos volt, de néha egy-egy könnycsepp is átszínezte az anyagot. Kissé zihált, olykor nevetett, mi egy szomorú görbület mellett hangzott fel. Egy középkorú nő ült kapásból az első helyen egy lila, elegáns kosztümben, miközben száját harapdálta, szinte tizenöt másodpercenként nézte az óráját, mintha ezzel hamarabb telhetne az idő. Haját csavargatta, ujjait összekulcsolta, majd szétszedte és combjára tette, hogy elölről kezdhesse a folyamatot. Az öreg, őszülő buszsofőr megnyomott egy gombot és a rádióból azonnal felhangzott valami népszerű popzene, azonban Namjoon legnagyobb meglepetésére a vén férfi mutató ujjával ütni kezdte a ritmust a kormányon, kissé bólogatott és még halkan dúdolt is mellé. A barna hajú kissé hátra nézett, pusztán megszokás céljából, s ekkor vette észre az utolsó utast, ki talán utolsó útjára készült.

Egy lány leghátul ült az utolsó előtti ülésen. Egész teste feketébe volt bújtatva, egy szakított farmer és egy piszkos, óriási pulóver csüngött rajta. Hosszú, mélyvörösre festett haja kilógott kapucnija alól, világoskék fejhallgatója volt csupán az egyetlen élénk szín, melyet látni lehetett rajta. Bőre sápadt volt, míg szemei kisírtak, sminkje is csúnyán elkenődött, a szempillaspirálja is lefolyt, s úgy száradt meg arcán. Fejét a kezén támasztotta és az ablaknak döntötte, hogy úgy nézze a mellette elsuhanó várost - pedig láthatott volna szebbet is, a csillagokat.

Ott ültek öten a rozoga járművön, beszélgethettek volna egymással, s a sorsuk egybefonódhatott volna, vagy éppen megváltoztathatták volna annak végkimenetelét - azonban mindenki a maga világában volt, melyek között végeláthatatlan, jeges feketeség honolt.

Namjoon barna hajába túrt, ezt követően pedig karórájára nézett és újra a lányra figyelt, kinek ajkai remegtek, szemeit ismét könnyek övezték, lábát pedig minduntalan fel-le mozgatta. A hüvelyk ujján lévő körmöt fogai közé vette, hogy idegeségében azt harapdálhassa már így is megtépázott szája helyett, azonban a fekete körömlakk megadván magát, le is pattant és a már megszáradt arcát újabb könnycseppek lepték el. Namjoon semleges arckifejezéssel nézte a lány teljes összeomlását, miközben gondolatok ezrei öntötték el. Zsebébe nyúlt, amiből egy bontott, tízes csomagolású zsebkendő került ki. A busz egyre lassult, a lány pedig remegve állt fel és sétált mellé, várva, hogy megálljon a jármű.

A jármű megállt, az ajtaja kinyílt, s a vörös hajú csak nézett kifelé, de nem moccant. Talán egy hangra várt, ami megállíthatná. Akkor, abban a pár másodpercben mindketten hezitáltak.

- Mi van már, mész, vagy maradsz? Haladjál - kiabált hátra idegesen az öreg sofőr.

A lány arcán ismét egy könnycsepp gördült végig, majd leszállt -, s azzal az ajtó becsukódott, a motor pedig induláskor köhögve fulladt le. Ekkor nézett fel Namjoon a kiírásra, hol állt meg a busz.

Han folyó.

- Most ugye nem ragadtunk itt? Nekem sietni kell - nézett bosszúsan az idős emberre a kifestett nő. Már válaszra sem méltatta a férfi, csupán a rádió hangját tekerte fel, hogy elnyomja a nőszemély hangját.

Azonban Namjoon nem figyelt rájuk, még mindig a lányt nézte. Szemei kitágultak, mikor a lány egyenesen a híd széléhez gyalogolt, szíve pedig megremegett, mikor fellépett a korlátra. A vörös hajú kezeit kitárva egyensúlyozott a magasban, miközben tekintetét felemelte, hogy a csillagok rabjává válhasson pár pillanatra. Orcáját sós cseppek nedvesítették, min az éjszakai fények ragyogtak, s hallgatta az alatta hömpölygő folyót és elmosolyodott. Az a mosoly gyönyörű és tragikus volt, hiszen élete utolsó lépéseire készült, s a fiú valahol mélyen, tudta ezt.

Talán ha nem hezitáltam volna és odaadtam volna...

A buszon állónak könnyek gyűltek a szemébe, hiszen valaki a szeme láttára készült utolsó lépéseire. A motor sokadik próbálkozás után duruzsolva indult el, így a jármű is folytatni kezdte útján. Lassan gurultak előre, Namjoon pedig lépkedett hátra, így külső szemmel úgy tűnt, mintha egy helyben sétált volna. Szemeivel minduntalan a vékony alakot nézte, s kissé összerezzent, mikor a nyitott ablakon keresztül kettéhasítva a rádió halk hangját egy ordítást hallott.

- Miért?! - A hangos kiáltás közben még a lány hangja is elcsuklott, s tovább zokogott.

A fiú az utolsó ülésekhez sietett és a hátsó ablakon nézett vissza a lányra, kinek hosszú haja lebbent az égen, s vékony alakja eltűnt Namjoon szemei elől - az út kanyarodott, ő pedig messze került tőle. Ajkába harapva zuhant a székre és nézett tovább kifelé. A város összes lámpája ragyogva próbált halovány fényt vinni a barna hajú lelki világába. A nyitott ablakon belopózott pár frissebb fuvallat, ami a fiú arcára fújta egyre fagyosabb leheletét.

Aznap éjjel, egy újabb világ dőlt össze, szakadt darabjaira - meghalt egy csillag.

Namjoon lassan felállt és előre lépdelt az első ajtó felé, hiszen az ő megállója következett. Elhaladt az alkoholtól bűzlő, telt férfi mellett, akinek nagyon rossz szaga volt, ő mégis megállt mellette egy halvány, kedves görbével a száján.

- Minden rendben lesz - mosolygott rá és átadta az eredetileg a lánynak szánt zsebkendőket, majd amint fékezett a jármű, leszállt. Cipője alatt kavicsok roppantak és lassan nézte az utat, ahonnan a busz jött. Mélységeset sóhajtva fordult az ellenkező irányban lévő otthona felé és hangtalanul figyelte a messzeségben elvesző csillagokat.

A fénylő pontok szemet gyönyörködtetően csillantak az égen, vonzották az embereket, s talán pont azért, mert oly' sok dologban hasonlítottak.

Elcsábították a fiút, ki meg akarta érinteni őket. De nem lehetett. A végtelen fekete, jéghideg űr ott volt köztük. Az egyik szépség után a másik adott neki reményt fényével, pedig lehet, már akkor az rég meghalt, csupán a milliom' távolság végett láthatta már rég kihunyt csillag utolsó darabjait, melyek bizonyították, az egykor élt.

Pont ilyen volt az a lány is. Teste még élt, de ő összetört, haldoklott - talán már meg is halt, csupán teste volt fénylő lelkének utolsó sugara. Lelke ezer sebből vérzett, pusztán az emberi létet akarta feladni. Vajon sikerült neki?

Nem szólt a lányhoz egyszer sem, csak nézte és elmélkedett. Azonban az is lehet, csupán annyival hatott a lány a fiúra, hogy akkor, azon a járaton voltak mindketten?

A szél simogatta arcát, összekócolta a haját, messziről jött hangokat suttogott a fülébe. Az éjszaka csendjében tücskök zenéltek, a bogarak táncoltak és madarak lágyan énekeltek, hosszú útról tértek az esti percekben a családi fészkekbe - akárcsak Namjoon, aki ekkor lépte át a ház küszöbét.

A nappaliba sétált, ami egybe volt építve a konyhával, így tökéletesen láthatta párját, aki neki háttal főzött. A tányérok hangosan koccantak terítésnél, az evőeszközök pedig nevetve csörögtek.

- Szia Jin, megjöttem - hangja szinte elveszett a zajban, mosolyodott, majd fütyürészve a hatalmas üvegajtóhoz sétált, mit nyikorogva oldalra húzott, hogy a kertbe jusson. Szeme sarkából még látta, ahogy fehér cicájuk leugrik a pultról, egyenesen utána szaladva, ki, a sötét éjszakába.

Nam megállt az udvar közepén és lehunyta szemeit. Az éjjel kellemesen hűvös lehelete tekeredett köré és a szellő távoli neszeket továbbított neki. A gyönyörű cica mézédesen dorombolva bújt lábához, néha kérlelve nyávogott egyet. A fiú kuncogva guggolt le a bolyhos kis állathoz, ki hátra dobva magát jelezte; kéri, hogy simogassák hasát. Ujjai szinte elvesztek a selymes bundában, olyannyira hosszú szőre volt a macskának.

Zörögtek és roppantak a falevelek a háta mögött, így válla fölött visszanézett a ház irányába. Seokjin sétált hozzá, mialatt szemeit egyfolytában az égbolton lengette. Mikor az idősebb megállt előtte, felállt és kérdően tekintett rá.

Jin bal kezével a pulcsija alját szorongatta, jobbját pedig ökölbe zárta hüvelyk- és mutató ujja kivételével, miket behajlított és összeérintett. Ajkába harapott, miközben jobb kezét arcához emelte és hozzádörgölte, majd egy édes mosoly ült ki arcára.

- Én is - emelte magasba kezét Namjoon ugyanolyan kéztartásban, hogy ő is arcához dörzsölje azt. - Szeretlek.

Meleg tenyerét Seokjin arcára simította, onnan pedig tarkójára csúsztak ujjai. Magához vonta egy hosszú ölelésre, mialatt másik keze a tőle idősebb derekán pihent meg.

A tücskök zenéltek, a bogarak zümmögtek, s a szél halkan fújt mellettük, s hajukba tépve, suttogva titkot üzent nekik. A sötétkék, csillámmal hintett tenger alatt borultak szerelmesen egymásra. Szemeik csillogtak és visszatükrözték az éjszakai látképet, melyet örökre emlékezetükbe zártak. Namjoon fejét lehajtva Jin vállába temette arcát, így mikor szeretetteljesen durozsolt neki szebbnél szebb szavakat, ajkai lágyan súrolták, csiklandozták párjának nyakát, s néha rápuszilt puha bőrére. Azt temérdek szót, mik szíve legmélyéről törtek fel, olyan szeretettel mondta, melyet talán senki sem bírt volna megismételni. Jin érezte a szél didergető fuvallatát karján, az előtte álló meleg leheletét és selymes ajkait, de nem hallott semmit.

Nem hallotta az éjszakában rejlő lágy dalt, a szél nyugalmat keltő moraját, Namjoon szívverését, s mézédes szavait sem. Nem hallott semmit, mégis érezte a kettőjük közt rejlő mélységes kötődést.

Nem hallotta a szerelmet rejtő szavakat, egy pisszenést sem hallott, pedig mennyire akarta. Mennyire akart ismét hallani minden neszt, kisebb zörgést, mi régen zavarta, de ezt már nem kaphatta vissza. Egy mély sóhaj tört ki tüdejéből, míg szeméből apró szikrákat tükröző könny surrant ki titokban, hogy elveszetten essen párja pulóverjére, s sötétebbé varázsolja azt. Hiába tudták mindketten, hogy soha többé nem fogja hallani azt a gyönyörű hangot, Namjoon csak ontotta magából a szavakat, mikre hiába figyelt szerelme, nem hallotta meg, s a szél messze sodorta tőlük azokat.

A csillagok éjkék óceánja alatt egymáshoz bújva járta őket körbe a szellő hideg fuvallata, az éjszaka halkan élt, s csendült, mely Jin fülében pusztán némán vert visszhangot.