A légzésem teljesen kontrollálhatatlanná vált.

A mellkasom egyaránt fájt az ütésektől és benne tomboló érzelmektől. Kétségbeesés, düh... Őszintén én se tudnám megnevezni mi volt, de egy dolgot tudtam. Én most egy személlyel akarok lenni. Senki mással.

A lehető leggyorsabban igyekeztem Dahlia lakása felé. Nem érdekelt, hogy zavarom e. Nem érdekelt mit csinál. Nem érdekelt az se ha már alszik. Szükségem van rá.

A háztömbhöz érve elkezdtem felmászni az erkélye felé. Szerencsére csak az ötödiken lakott, úgyhogy nem volt nagy megerőltetés felmászni hozzá. Még sérülten se.

"Mi a..."

Dahlia az erkélyen ült a babzsákjában és éppen egy szál cigarettát tartott a kezében.
Át ugrottam az erkély korlátján, majd közelebb léptem hozzá.

"Szükségem van rád." vettem le a maszkom. Éreztem hogy szemeimbe könnyek szöknek. Térdeim remegni kezdtek. Az egész énem megrendült a trauma hatására.
"Peter-" Dahlia a hamutartótba tette a cigit, majd felállt a babzsákból. "Én most nagyon össze vagyok zavarodva."

Lehunytam a szemem, mire Dahlia megsimította az arcomat. Kezemet az övére helyeztem és egy picit megszorítottam azt.

"Dahlia." kinyitottam a szemem. Dahlia smaragdzöld tekintete találkozott az enyémmel. "Majdnem meghaltam."

Dahlia egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel állt előttem, majd mikor feleszmélt szoros ölelésébe vont.

"De mégis itt vagy." súgta a fülembe. "És most biztonságban vagy."

Az érzések, melyek már rég bennem gyülekeztek most utat törtek magukat. Az könnyek melyeknek próbáltam gátat vetni, most elárasztották azt. Térdre zuhantam.
Dahlia letérdelt hozzám és mellkasához húzta a fejem. Szoros ölelésébe vont ismét.

"Istenem Pete..." hallottam ahogyan Dahlia hangja is elgyengül, mire felnéztem rá.
"Nem akartalak veszélybe sodorni... de nem bírtam tovább."
"Miről beszélsz Pete?"
"Azzal hogy megtudtad a titkom te is veszélybe kerültél."

Dahlia mosolyogva nézett rám, majd hátratúrta a hajamat.

"Nem érdekel Parker. Kicsit sem."

Dahlia ismét arcomat kezdte simogatni, majd lassan közelebb hajolt.

"Ha ezzel megmentelek, akkor megéri."

Dahlia lassan ajkait az enyémre helyezte, mire még jobban összeszorítottam a szememet.

Nem érdemlem meg. Önző vagyok. Csak magamra gondolok. Most is meggondolatlanul jöttem hozzá. Veszélybe sodrom. 

"Parker. Ha nem csókolsz vissza biztosra veheted hogy kihajítalak az erkélyemről."

Egy mosoly terült szét az arcomon.

Mitől is tartok annyira? Dahlia nem egy törékeny virágszál akit éjjel nappal figyelni kell. Nem egy kis porcelán baba amit akár egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni. 
Nem. Dahlia a védőfalam. Ő lesz a védőfalam.

Karom összekulcsoltam a derekán és közelebb húztam magamhoz. Ő másik kezét is az arcomra helyezte és hüvelykujjával simogatni kezdett.

"Ez így máris jobb, Parker."