[Másfél hónappal később]

Az esküvőnk napja. Izgalom, boldogság. Ez a két szó tökéletesen összefoglalja mindazt a kavargó érzelmet, ami bennem tombol, miközben a tükör előtt nézem magam oltárhoz álláshoz készen. Anya még az utolsó simításokat végzi a hajamon, majd finoman megfogja mindkét szabadon hagyott vállam és ő is a tükörben csodál engem.

— Az én kislányom. Édesanya és hamarosan feleség. — mormogja magának. A felismerés valószínüleg benne is cikázó érzések tömkelegét kelti.

— Gyorsan felnőttem, igaz? — kérdeztem mosolyogva, mire könnyek között, de feleresztett egy jóízű kacajt.

— Erre a pillanatra talán sosem készültem fel igazán. De itt vagy, ez a valóság. — mondta elérzékenyülve, majd maga felé fordított és átölelt.

Anya ölelése mindig akkora mértékű töltetet ad, mint soha semmi — persze a kisfiam bármelyik megmozdulását leszámítva. Az ő karjai közt feleleveníthetem azt a gondtalan kislányt, aki egykor voltam. Az ő karjai között mindig biztonságérzetem van, és merem állítani, hogy még hatvan évesen is ugyanígy éreznék.

— Nagyon szeretlek, anya. — mosolyogtam rá, de közben az én szemeimben is könnyek gyűltek, ez pedig azonnal kizökkentette anyát a meghitt hangulatból.

— Én is téged, kincsem, de ha már most lesírod a sminked, akkor haragudni fogok. — mondta, majd sürgetően elkezdett a szemem előtt a kezeivel legyezgetni.

— Hagyd abba! — förmedtem rá nevetve.

Szerencsére sikerült a könnyeimet megfékezni, amihez hozzászolgált az ajtón elhangzó kopogás is. Néhány másodperc múlva apa lépett be rajta.

— Na, készen állunk? — csapta össze a tenyerét lelkesen, de hamar megváltozott valami az arckifejezésében, amikor meglátott.

— Ryder, el ne kezd te is! — mordult rá anya, majd hozzá lépett és ekkor már ketten, egymást átölelve gyönyörködtem bennem.

— Anya, apa! — ráncoltam a szemöldököm, mire mindketten felnevettek, majd büszkén egymásra pillantottak.

— Kisasszony — tartotta ki a karját apa drámaian, mire szem forgatva hozzá léptem és belekaroltam.

Ahogy szépen lassan lesétáltunk az emeletről, minden egyes lépcsőfokkal tetőzött bennem az izgatottság. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg megtörténik ez a pillanat: férjhez megyek!

Az esküvő helyszínéül Florence férjének csodaszép panorámájú borászatára esett a választásunk. Amikor felajánlotta, hogy nagyon szívesen vendégül látnak minket és mutatott is pár képet a helyszínről, azonnal beleszerettem a látványba.

Könnybe lábadt szemekkel néztem oldalra apára, amikor megálltunk az ajtó előtt, várva, hogy felzendüljön a bevonulóm dallama. Amikor ez megtörtént, vettem egy mély levegőt, majd bólintottam apa irányába, aki a jelzésemre kitárta az ajtót előttünk. Egyszerre volt rémisztő és felemelő érzés látni, ahogy a szeretteim felém fordulnak és fülig érő vigyorral az arcukon nézik végig, ahogy végig vonulok mellettük. Pár megosztott mosoly és pillantás után, Ronaldra szökött a tekintetem, és attól fogva le sem tudtam venni róla a szememet. Ahogy ott állt az oltárnál a pap mellett, a kisugárzása, a megjelenése engem is nyugodtsággal töltött el, hiába tudtam, hogy ő talán kétszer annyira izgul mint én. Hiába a lenyűgöző táj körülöttünk, a gondosan megrendezett díszletek, abban a pillanatban nem létezett semmi más, csak Ronnie és én.

Apa egy arcra puszit hagyva lépett el tőlem, majd ült a helyére anya mellé, aki az ölében tartotta Ryle-t. A kisfiam össze-vissza forgolódott a szokatlan környezet hatására, de amint megakadt a zavaros tekintete rajtam, vagy az apukáján azonnal mosolyogni kezdett.

— Gyönyörű vagy. — suttogta Ronnie, mielőtt a pap megkezdte volna a ceremóniát.

Az arcom eme egyszerű, de mégis szívmelengető dicséret hatására is könnyen felhevült. Mesés volt a szemeibe nézni, amelyek csak és kizárólag csodálatot sugároztak. Én is hasonlóan néztem rá, mivel odáig vagyok érte. A gondosan beállított haja, az ápolt bőre, ami még akkor is a megszokott mandula aromájú arctejének illatát terjesztette, valamint az a pimasz, de őszinte megawattos mosoly, amibe jó pár évvel ezelőtt beleszerettem első látásra. Letaglózó belegondolni, hogy mennyivel másabbak a körülmények az akkoriakhoz képest, és mindketten milyen hosszú, rögös utat jártunk be, míg végül visszataláltunk egymáshoz.

Florence tájékoztatott róla, hogy John jól halad a rehabilitációval. Ami azt illeti könnyek között mondott hálát, miután John bevonult. Tisztában voltam vele, hogy a beszélgetésünk ösztönző hatást gyakorolt a belátásaira, de eszem ágában sincs learatni a babérokat, hiszen John maga hozta meg ezt az embert próbáló döntést. Számomra bőven elég volt Wyatt kivirult arcát látni a násznép soraiban, valamint az interakcióit, amelyeket Ryle-lal ejtett meg.

A kétségtelen igenek után lezajlott a ceremónia hátramaradt része, majd mindenki a gratulálásunkhoz sietett. Kislánykoromban pontosan ilyennek képzeltem el az esküvőmet — bár több egyszarvúval — és nem is lehetnék boldogabb a kelleténél. A családom, a barátaim, a férjem, és a gyermekem jelenléte mindennél többet jelent, a felhőtlen örömük pedig csak hab a tortán.

Úgy érzem, hogy így vagy úgy mindnyájunk története happy enddel zárult és mindenki ott van, ahol lennie kell, hiszen minden okkal történik.

THE END