[Három hét múlva]

Az elkövetkezendő három hét gyakorlatilag eseménymentesen telt, ám az én fejemben cikáztak a gondolatok, valamint minden nap rossz közérzettel keltem és feküdtem. Johnny szavainak visszhangját hallottam, ami már kezdett az őrületbe kergetni. Szükségem volt valakire, akivel megoszthatom az aggályaimat, valaki, aki — szó szerint — hasonló cipőben járt, mint én most. Felkerestem Florence-t és megkértem, hogy szánjon rám egy röpke órát az idejéből. Bármennyire is rendellenesnek hangzik, hogy pont hozzá fordulnék egy ilyen zavaros helyzetben, de rajta kívül senki nem tud annyit — sőt még többet is — Johnról, mint én.

Miután beinvitáltam a házunkba és kitöltöttem magunknak egy csésze frissen forralt teát rövidre fogva beavattam a történtekbe, John váratlan visszatérésétől kezdve egészen a gyűrű dilemmáig. Florence türelmesen hallgatott végig, minden szavamat figyelemmel kísérte. Arra is felfigyeltem, hogy kielemezi minden mimikámat és kifejezésemet, amelyeket beszéd közben ejtettem meg.

— Milyen érzést kelt benned a pillanat, amikor ránézel arra a gyűrűre? — kérdezte komoly hangnemben.

Megemeltem a kezem és a szóban forgó ékszerre tekintettem. Eszembe jutott a nap, amikor John felhúzta az ujjamra. Felelevenítettem, hogy akkor milyen érzések kavarogtak bennem. Izgatottság, öröm, szeretet. A jelen pillanatban azonban eme érzelmek egyike sem uralkodott el rajtam. Nem láttam már úgy csillogni a követ, mint akkor.

— Zavarodottságot. — feleltem. — Zavar, hogy nem rég még a mindent jelentette ez a gyűrű, most pedig már semmi pozitívat nem érzek, ha rápillantok.

— Értem. — bólintott. — Miután Johnnal elváltunk én azonnal levettem a gyűrűmet és eltettem egy fiók leghátsó sarkába. Az értéke sokat jelent a mai napig is, sosem gondoltam rá, hogy megszabadulnék tőle, de nem akartam azzal kínozni saját magamat, hogy szem előtt tartom, hogy az emlékek bekebelezzenek. — osztotta meg a saját perspektíváját.

— Azt mondod, hogy tegyem el valahova?

— Én csak azt mondom, hogy számomra ez segített túllendülni a ragaszkodáson. A szívem mélyén tudtam, hogy Johnnal mindennek vége van köztünk, de a gyűrű látványa mégis reményt keltett volna bennem. A személyes tárgyainknak nagyobb ereje van, mint azt hinnénk. Egy aprócska ékszer, ami képes fenekestül felforgatni a mindennapjaidat. — mondta halványan a száját húzva, közben a gyűrűm felé biccentett.

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elérzékenyültem Florence mondandóján. Könnyek közt préseltem ki egy gyenge köszönömöt, majd előre nyújtózkodtam a kanapén, hogy megölelhessem. Florence viszonozta a gesztusom és nyugtatóan simított végig a hátamon fel-alá. Miután eltávolodtunk egymástól hirtelen émelygés tört rám, amelyre próbáltam nem figyelmet szentelni, de a helyzet rosszabbodott. A látásom is gyengülni kezdett, Florence hiába ült velem szembe, az egész termete homályba borult.

— M-Maya! — hallatta a nevem kétségbeesetten, majd értem nyúlt, de már hiába, a szemeim akaratom ellenére becsukódtak.

Legközelebb egy kórházi szobában nyitottam ki újra a szemem. Kintről semmi fény nem szűrődött be, egyedül a kórterem lámpája világította meg minimálisan a szobát, így feltételeztem, hogy már beesteledett mire magamhoz tértem. Kissé nehézkesen körbetekintettem, ekkor pillantottam meg Ronnie-t, aki egyik kezével a kezemet fogta, másikkal pedig a fejét támasztotta a széke karfáján. Aludt, de eléggé éber volt ahhoz, hogy egyetlen mozdulatomra összerezzenve kapja fel a fejét.

— Hála égnek, Maya, azt hittem már sosem kelsz fel! — sóhajtott megkönnyebbülve, majd felém hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra.

— Mi történt? — kérdeztem kissé kómás hangon, bizonyára a gyógyszerek hatására, amelyeket infúzióval juttattak a szervezetembe.

— Elájultál. Szerencse, hogy Florence veled volt és azonnal értesítette a mentőket.

— Meddig voltam kiütve? — biccentettem a kinti sötétség irányába.

— Éjjel három óra van. Egész délután. Este, talán kilenc óra tájékán, mintha felkeltél volna egy pár pillanatra, de a gyógyszerek miatt esélytelen lett volna, hogy bármit is mondj vagy hallj. — magyarázta.

— Szívem, menj haza pihenni, holnap reggel már biztos kiengednek. — mondtam mosolyogva, közben puha arcát simogattam a kézfejemmel.

— Ezt meg sem hallottam. — szögezte le szúrós tekintettel.

— Ugye tudod, hogy makacsabb vagy, mint én? — cukkoltam.

— Erről szívesen nyitnék vitát, de nem vagy abban az állapotban, hogy szembeszállj velem. — viszonozta, amit én elkezdtem.

Erőtlenül felkacagtam, majd jeleztem Ronnie-nak, hogy hajoljon közelebb, amikor pedig megtette érzelmesen megcsókoltam. Eléggé leszedált állapotban voltam, ez tény, de Ronald érintése, csókja, még a puszta jelenléte is erőt adott.

— Aludj velem.

— Maya... — húzta a száját, tudván, hogy úgysem tudnánk kényelmesen elhelyezkedni azon a keskeny ágyon.

— Kérlek... — suttogtam lebiggyesztett ajakkal.

Ronnie feleresztett egy tehetetlen sóhajt, maga is belátva, hogy úgysem tud nekem nemet mondani. Óvatosan félrecsúsztam az ágyon helyet teremtve neki, majd miután megtaláltuk a kényelmességhez közelítő pozíciót a fejemet a mellkasára hajtottam hallgatva a szívdobbanásait. Mielőtt még ismét elnyomott volna az álom, felpillantottam rá a tekintünk pedig rögvest találkozott.

— Szeretlek. — mondtam kissé hunyorogva, de annál nagyobb és örömteljesebb mosollyal.

— Én is szeretlek téged. — mondta mosolyogva.

Visszahajtottam a fejem és másodperceken belül el is aludtam.

Reggel egy szívélyesen mosolygó nővér keltett minket, aki rejteni sem próbálta, hogy a látványunk bizonyára bearanyozta az egész napját. Ronnie illedelmesen kikelt az ágyból és szemét dörzsölgetve az mellé szegődött várva a nővér eligazítását.

— Készítettünk pár tesztet, hogy pontosan megállapíthassuk az ájulás okát, de végül semmi aggodalomra adó okot nem találtunk. Palmer kisasszony, az Önt érő stressz hatása kimerülést eredményezett, ezért ajánljuk a megerőltető szituációk elkerülését és a felírt vitaminok fogyasztását. — mondta, majd Ronald irányába nyújtott egy receptet. — Úgy gondoljuk, hogy további megfigyelésre nincs szükség, ezért elhagyhatja a kórházat, de kérem a maga és a kicsi érdekében is figyeljen oda ezekre.

A szemeim kikerekedtek a hallottak után. Kicsi? Milyen kicsi? Ha egy gyerekre gondol, akkor valamit nagyon elnéztek, mivel az szinte száz százalékosan lehetetlen, hogy terhes legyek. A tekintetem azonnal Ronnie-ra szökött, aki hozzám hasonló döbbent arckifejezéssel nézett rám.

— Nem tudták? Elnézést, nem szerettem volna elrontani a meglepetést! — mondta a nővér megbánóan.

— Ne haragudjon, de itt valami félreértés lehet. Fogamzásgátló gyógyszert szedek, és hiába tudom, hogy az sem garantálja a teherbeesés képtelenségét, nekem akkor is meggyőződésem van róla, hogy nem lehetek várandós. — magyaráztam, mire a nővér arckifejezései is tanácstalanná váltak.

— Esetleg előfordulhat, hogy tart magánál pár szemet a gyógyszeréből? — kérdezte némi töprengés után.

— Azt hiszem, igen. — bólogattam, majd Ronnie felé legyintgettem sürgetően, aki felkapta a táskámat, amit magával hozott be.

Előhalásztam a gyógyszereimet, majd a nővérnek adtam, aki alaposan vizsgálni kezdte azokat. Amikor egy nehézkes sóhajt eresztett fel tudtam, hogy valami nem stimmel.

— Az a helyzet, hogy ehhez a gyógyszerhez van egy nagyon hasonló vitamin is. A csomagolásuk is megtévesztő, valamint a pirulák is szinte megkülönböztethetetlenek.

— Azt akarja mondani, hogy isten tudja mióta vitaminokat szedek fogamzásgátló helyett?!

— Nem vagyok benne biztos, de a helyzetre tekintve nagy a valószínűsége. Ha kívánja megmutathatom egy gyógyszerész kollegámnak, ő pontos választ tud adni magának.

— Azt nagyon megköszönném! — vágtam rá kissé ingerülten, mire a nővér tudomást vevően bólintott egyet és kisietett a szobából.

Kezdett elülni rajtam a pánik, és arra is felfigyeltem, hogy Ronnie rendellenes módon hallgat. Feltűnően meredtem rá, de mintha kerülte volna a tekintetemet, amit csak akkor csinál, ha valamit elrontott.

— Ronald... — szólítottam komoran.

— Ezt most nagyon elcsesztem. — mormogta az orra alatt.

— Ronnie, mit műveltél?!

— Tudod, hogy a költözésnél minden a feje tetején állt hetekig, azt sem tudtam sokszor, hogy merre vagyok arccal. — kertelt.

— Bökd már ki! — mordultam rá pár oktávval magasabb hangon.

— Véletlenül leejtettem egy dobozt és az összes gyógyszer kiborult belőle. Akkor cserélhettem össze a tiédet az én vitaminjaimmal. — tett vallomást a tarkóját dörzsölgetve.

Minden szava abszurdsága nyilalló fájdalomként furdalt a fejembe. Visszadőltem az ágyra, a fejemre húztam a párnát és akkorát sikoltottam bele, amekkora csak kifért a csövön. Abban a pillanatban tudatosult bennem az is, hogy vitathatatlanul terhes vagyok. A kérdés márcsak az, hogy mi a fészkes fenét kezdek?!