Hirtelen lefagytam, azt sem tudtam mi tévő legyek. Odamenjek, vagy sem?
Végül pár másodperc álldogálást követően az előbbire esett a választásom.

Félreálltam az autómmal, majd rögtön a két férfi irányába indultam. Bár ahogy egyre közelebb jártam, még kétszer is átgondoltam, hogy nem-e akarok visszafordulni. Megköszörültem a torkom, amikor megálltam előttük. Amint mindketten felém kapták a fejüket felszólaltam.

— Peters ... Mr. Blake — említett őket a nevükön. Keresztbe tett kézzel és felvont szemöldökkel bámultam rájuk.

— Maya! — tárta szét a karjait Ray izgatottan. Nem törődve semmivel, felém vetette magát és lecsókolt.

Meghökkenve álltam, a szemem sarkából pedig Blake-et figyeltem, aki csak egy gúnyos mosolyt felöltve figyelte a történéseket.

— Haza viszlek. — mormogtam Raymond fülébe.

— Dehogyis! Az este még csak most kezdődik — ellenkezett dacosan. Gyűlöltem amikor így viselkedett, olyan érzést váltott ki belőlem, mintha egy bölcsödében lennék.

— Mr. Blake is biztosan haza indul, holnap mégiscsak hétfő van. — igyekeztem a helyzethez képest megtartani a szakmaiságot, azonban olyan válasszal drukkolt elő, amire nem számítottam.

— Kérlek, hívj Johnnynak. - mondta egy intenzív szemkontaktus kíséretében. Egy cseppet sem zavarta Raymond jelenléte.

— Hát Johnny, úgy tűnik máskor kell folytassuk, Maya kiállhatatlan amikor morcos. — szólalt fel Ray viccelődve.

— Ó, igen? — kérdezett vissza incselkedő hangnemben.

— Menjünk most már — dühösen préseltem ki a szavakat a fogaim közt, közben a karjánál fogva húzni kezdtem magammal Ray-t.

— Holnap találkozunk Brooklyn. — bökte oda még utoljára. Anélkül is magam előtt láttam az arckifejezését, hogy vissza néztem volna rá. Önelégült és pökhendi. Vele ellentétben, én inkább roppant kellemetlenül éreztem magam.

Raymond egész úton baromságokkal fárasztott, egy hajszál választott el tőle, hogy kidobjam és ott hagyjam az út közepén. Lehet bolondnak néztek, de minden álmom, hogy egyszer arra keljek, az emberek is némíthatóak legyenek. Így egy nap talán még a cigarettáról is leszoknék.

[Másnap]

Ray szerencsére viszonylag gyorsan kifeküdt, így nekem sem kellett attól tartsak, hogy három kávé se lenne elég az életben maradásomhoz.
A lehető legészrevétlenebb módon siettem az irodámba, nem álltam készen már reggel egy kínos csevelyre a főnökömmel.
Neki azonban természetesen más tervei voltak ezzel kapcsolatban.

— Jó reggelt. — lépett be az irodámba, előrejelzés nélkül.

— Jó reggelt uram. — köszöntöttem illedelmesen. Az 'uram' megnevezésre egy pillanatra meghökkent, de a lepettséget egy széles, fogvillantós mosoly váltotta fel.

— Holnaptól sok dolgunk lesz, szóval értesítse a barátját, hogy esténként későn ér haza.

— Nincs barátom. — sóhajtottam. Úgy tűnt hiába mondtam már el százszor, nem jutott el az információ a toronyba.

— Szegény srác, pedig fülig szerelmes magába. — kuncogott egyet.

— Azt gondoltam tegeződünk. — tereltem a témát.

— Jaj, tényleg. A megszokás. Ne haragudj.

— Csak biztosra akartam menni. Esetleg van még valami?

— Ami azt illeti lenne. A hét közepén el szeretnélek vinni valahova. — mondta, mire nagyra nyíltak a szemeim — Kizárólag üzleti céllal. — tette hozzá, amint meglátta a reakcióm.

Amikor már azt hiszem, hogy ez a pasas nem tartogathat semmi újat, mindig szembe találom magam egy ilyen szituációval.
Az utóbbi időben kevésbe volt arrogáns, a szurkálódásait pedig már viszonylag megszoktam, ezért bíztam benne, hogy nem szándékoz majd kellemetlen helyzetbe hozni.

A köszöntés után nem találkoztunk már, plusz feladatot sem adott, ezért ahogy befejeztem a munkám egyenesen az egyetemre mentem.
A kampuszon haladva a tekintetemmel Scarlettet kerestem, mivel ismét ignorálta a hívásaim. Sokszor már komolyan nem értem, hogy minek van egyáltalán telefonja.
Még csengetés előtt rátaláltam a bal szárny épületében, ahol Heatherrel és pár sráccal csevegett.

Közelebb érve felismertem a fiúkat is. Maxwell Floyd és Ronald Harris. Mindkét srácot pontosan jól ismertem, sajnos jobban, mint bárki más.