Hogy párnámat ölelgetve léphessek át a biztonságot nyújtó álmok birodalmába, ahol bizony nincs ott apám, nincs ott Hoseok hyung és bizony ZiYang se...

De, mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy érjen.

Reggel megintcsak az ébresztő hangos rikácsolására keltem fel, de még megengedtem magamnak pár perc pihenőt, ezután persze beletörődve a sorsomba keltem ki ágyamból, hogy elkezdhessek készülődni. Minden a maga megszokott rendjében működött egészen addig, ameddig le nem mentem a konyhába és meg nem pillantotta apámat az asztalnál ülve, ekkor eszembe jutott a tegnap este és az, hogy pénzt kellene tőle kérnem. Azonban erre sehogy sem vitt rá a lélek.  

Jó reggelt köszöntem neki, mire csak egy morgással válaszolt.

- Nincs itthon semmi ehető! - morogta továbbra is, de most eléggé hangosan ahhoz, hogy én is érthessem.

- Tudom. - feleltem behúzott nyakkal, hisz tudtam, hogy ebből megint vita lesz, amit persze nem én fogok megnyerni.

- Akkor meg minek nem mész el és veszed meg, ami kell? - kérdezte egy fokkal már ingerültebben, aminek okát nem igazán értettem, hiszi semmit nem tettem ellene.

- Nincs pénzem. - feleltem olyan halkan, amennyire csak tudtam, de látszólag ez sem volt elég, hisz meghallotta és dühösen csapott az előtte lévő falapra.

- Mi a jó életnek nem tudsz pénzt keresni? Más a te korodban már rég dolgozik! Te meg még mindig szinte életképtelen vagy nélkülem! Ez a hála azért, amiért felneveltelek?!?

Ugyan egész végig háttal álltam neki, mégis lelki szemeim előtt láttam, ahogy dühösen pillant rám és legszívesebben kitenni az utcára. Jómagam sem tudtam, mi állítja meg ebben, de igazán hálás voltam érte.

Ezután nem történt semmi. Azt hittem, hogy jobban ki fog akadni, de tévedtem. Csak annyit hallottam már, hogy kirobog a konyhából, majd az ajtóból még visszafordulva intézett hozzám pár szót.

- Az asztalon a pénz! Ha mire hazajövök nem lesz főtt étel az asztalon, nagyon meg járod! - ezzel befejezettnek tekintette mondandóját és elhagyta a helyiséget.

Csak távozása után vettem észre, mennyire is remegtek kezeim, hisz a közöttük tartott bögréből a kávé fele kilötyögött a pultra, így inkább felhagytam a koffein bevitellel és anélkül, de valamennyi pénzzel indultam neki a nap további részének.

---

Az órák hamar elteltek, szinte észre sem vettem, hogy már a könyvtár felé haladok, a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben, hogy végre felmérhessen Shin HoSeok tudását. Azzal nem mondok sokat, hogyha elárulom, állam a padlót verdeste, amikor láttam, hogy tanítványom már várt rám a könyvekkel teli helységben. Gondolom unalmában forgatott egy tollat az ujjai közt, ám amikor észrevette, hogy közeledem felé, letette azt az asztalra.

- Na végre! Te folyton késel? - kérdezte szemrehányóan, ami kicsit ugyan zokon esett, de nem vettem magamra.

- Még csak most csengettek ki! Az én osztályom a másik szinten van, a tiéd pedig ezen! - vágtam vissza és bár nem mertem szemébe nézni testtartásából és megfeszült izmaiból arra következtettem, hogy nem igazán tetszett neki visszatámadásom. Lepakoltam vele szemben, elővettem az összes kitöltendő papírt majd én is leültem. - Mivel szeretnél kezdeni? – kérdeztem kedvesen, mire vágott egy értetlen fejet, minek okáért én tovább folytattam. - Melyik tantárgy felmérőjével akarod kezdeni? - ahogy kiejtettem a szavakat a számon, esküszöm, hogy megvilágosodás láttam megcsillant a szemében.

- Kezdjük a legrosszabbal! - most rajtam volt a sor hogy értelmezésre várjak, amelyet egy szemforgatás közben meg is kaphattam - A matekkel, mivel mással!?

- Honnan kellett volna tudnom, hogy arra gondolsz? - akárcsak ő én is költői kérdésnek szántam az enyémet, így látszólag ügyet sem vetve rá nyújtotta a kezét felém, amibe nem restelltem oda adni a matek felmérőt.

Míg ő gőzerővel azon dolgozott, hogy minél gyorsabban és minél több pontszámot elérve oldhassa meg a nehezebbnél-nehezebb matematikai feladványokat, addig én addig én őt tanulmányoztam.

Mintha valami megváltozott volna tegnap óta benne, mintha beletörődött volna a sorsába és nem hadakozna vele. Talán újra beszélt vele az igazgató vagy a barátai, szülei? Ezekre a kérdésekre nem tudhattam a választ. Mindenesetre nekem csak javamra válik, hogy végre ő is jelen van a korrepetálásokon.

Szinte láttam, hogy egy-egy feladványnál, hogy forognak a fogaskerekek az agyában, szinte már füstölögtek. De csakhamar mintha rájött volna megoldásra, kezdett el gyorsan írni a feladat lapra, így nem csoda, hogy hamar készen lett vele, amin még én magam is meglepődtem. Ezek után már nem foglalkoztam vele sokat, rögtön a kezébe nyomtam a következő tantárgyat, ami a kezem ügyébe kerül és én pedig elkezdtem javítani az ő általa megírtat.

Arra nem számítottam, hogy meglepettségemre majdnem lefordulok a székről! Az első pár faladat szinte hibátlan volt, de azután az összes rosszul volt megoldva, de ami a legjobban aggasztotta, az az volt, hogy mindre marhaságokat, értelmetlen képleteket kreálva adta meg az általa helyesnek vélt választ. Annyi értelmetlenséget én még nem láttam együtt, mint az adott lapon! Nem tudom, hogy ilyen tudással, hogy maradt bent eddig ebben az iskolában. Bár most, hogy jobban belegondolok világos, hogy a szülei és azoknak befolyása tette lehetővé ezt. Ilyenkor azért megcsappan a tiszteletem az igazgatóság és a tanári karra nézve. Hiszen mi ez, hogy ha nem kivételezés befolyásos szülők gyermekeivel?!? Csalódtam Mr.Park-ban is, ugyanis eddig valamilyen szinten tiszteltem, de ezután mélyre süllyedt szememben.

Keserű szájízzel ugyan, de tovább javítottam a feladatlapot, aminek egyes részeinél igencsak fennakadt a szemem. De végül csak sikerült végeznem a rám szabott feladattal, ám amikor a pontok összeszámolásához értem, tudatosult bennem, hogy tudása a matematikát illetően igencsak a béka feneke alatt van.

Mivel hamar végeztem, ezért csak félretettem és újra az ő figyelésére voltam elfoglalva, amint éppen a toll a végét rágcsálva próbált rájönni az igencsak bonyolult kémiai reakcióegyenlet végtermékére.

Nem tudom mennyire bambultam el, de csak arra lettem figyelmes, hogy az arcom előtt lóbálja a kezét.

- Hahó!Itt vagy? – kérdezte, majd miután teljesen visszatértem a jelenbe, pislogtam párat, majd kivettem kezéből a lapokat, végül pedig újakat tettem elé.

Ugyancsak nem kellett benne csalódnom, szinte egyik feladat sem volt teljesen megoldva. Pedig reménykedtem, hogy az egyenlítés még talán mehet neki! De nem annyira belemerültem az olvashatatlan írás ki gubancolásába, hogy a perzselő tekintet sem zavart meg egészen addig, ameddig tulajdonosa meg nem szólalt előttem.

- Remélem, korrekten javítod! - húzta fel az orrát pökhendin.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem, amire egy horkantás kaptam válaszul, de végül szavakba is foglalta véleményét. - Ajánlom, hogy minden apró pontot vegyél figyelembe és számíts be, mert nem akarok kelleténél is többet tanulni! Így is elég bajom van! Nem kellesz még te is a nyakamba! - utolsó szavai igencsak rosszul estek, ezért nem csoda, hogy ha visszavágtam.

- Nem az én hibám, hogy alig tudsz valamit! - szólásra nyitotta a száját, de megakadályoztam, hiszen még nem fejeztem be a mondanivalómat. - Nekem sem hiányoztál az életembe! Ha lett volna választási lehetőségem, nem vállaltam volna el a korrepetálásodat! De mivel nem volt, ezért kénytelenek vagyunk együttműködni, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen! Ezzel gondolom te is egyetértesz. - mikor felpillantottam tanítványomra - ugyanis egész végig a lapot bámultam előttem - egy igen ideges állapotban lévő HoSeok nézett vissza rám, aki hogyha tehette volna, már szerintem rég megölt volna a tekintetével.

- Mit jelentsen az, hogy alig tudok valamit? Kikérem magamnak! Egészen biztos vagyok benne, hogy sok feladatot jól oldottam meg! - állt fel és csapott idegesen az asztalra, még hangját is megemelte, amire a könyvtáros néni csak lepisszegte. Egy kicsit talán még sikerült is megijesztenie, azonban igyekeztem ennek semmi jelét nem kimutatni. Épp ezért remegő kezeimet is ölembe ejtettem, ezáltal az asztal takarásában kerültek és így már valóban nem vette észre, hogy milyen negatív hatással is van rám ez a fajta megnyilvánulása.

- Igazán? - kérdeztem kicsit talán kihívóbban a kelleténél, de ezzel most nem tudtam törődni. Elé toltam a kijavított feladatlapját, aminek a tetején ott virított az a fránya 39-es szám, ami bizony az összpontszámát jelölte. Amikor megpillantotta az eredmény, talán mintha egy kicsit ő maga is meglepődött volna. Komolyan ennyire bízott saját magában és a tudásában?

- Ez.. ez... ez nem lehet! Biztos vagyok benne, hogy valamit elnéztél! - nézett rám értetlenül, azonban egy pillanat alatt vált komorrá tekintette és dühösen mért végig. - Vagy szándékosan javítottad ki helytelenül! - megvédeni sem érkeztem saját magamat, rögtön folytatta - Majd Mr. Park is átnézi és akkor majd rájön, hogy hiba volt téged megbízni ezzel a feladattal! - mintha egy kicsit lenyugodott volna ezután.

Leült a székébe és folytatta a feladatok megoldását, míg én csak a fejemből bámultam kifelé és gondolkodtam silány életemen. Mondandója lyukat ütött igen csak kicsiny becsületemben, így újra magam elé vettem a már egyszer átnézett és kijavította feladatokat, és újra nekiálltam tüzetesebben is átnézni azokat. Kerestem a saját hibáimat a javításokban, de nem találtam! Újra és újra átnéztem mindegyiket, de folyton arra jutottam, hogy nem én hibáztam, hanem ő írta helytelenül meg az egészet.

Lassan kezdtem el javítani a következő feladványokat, amik bizony biológia- témakörben forogtak, ezeknél már azonban minden egyes apró részletre úgy figyeltem, mintha az életem múlt volna rajta.