Utolsó reményembe kapaszkodva rohantam a hátsó bejárathoz és nem kellett csalódnom...

Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt, amikor a hátsó bejárathoz érve megláttam, hogy bizony az tárva-nyitva van. Tehát hyung itt van, de már elkezdte nélkülem behordani az árut.

És valóban, a megérkezett csomagok mind ott voltak az ajtótól mindössze pár méterre, egymásra pakolva, így nem is álltam ott tovább tétlenül, odamentem az egyik dobozhoz, majd felkapva azt mentem be az ajtón. Meglepően könnyű volt, amiből arra következtettem, hogy csakis valamilyen ketrec lehet benne.

- Á, Wonie, csakhogy megkerültél! – jött velem szembe hyung már a raktár előtt. Gyorsan kikapta a kezemből a dobozt, majd felrakta az egyik mellette lévő polcra. Miután ezzel végzett, szorosan megölelt, s úgy folytatta mondanivalóját. – Már azt hittem, valami bajod esett. Aggódtam érted! A telefont sem vetted fel nekem! Már azon voltam, hogy eléd megyek a sulidhoz, de pont akkor jött meg a szállító! Magamban elküldtem őt is szép helyekre! Máskor bezzeg órákat késik, most meg hamarabb jött a kelleténél! Nagyon aggódtam, nehogy valami bajod essen! - beszéde közben ölelésének ereje is egyre csak növekedett, ezáltal szinte fullasztó szorítássá alakult.

- Hyung, megfojtasz! – próbáltam halkan jelezni neki, miszerint nem kapok levegőt, de rám se hederített. Hát igen, ő mindig is ilyen védelmező típus volt.

- Legközelebb legalább egy üzenetet küldj! Már majdnem arra is rávettem magamat, hogy felhívjam azt a mocskot! – sziszegte kicsit indulatosabban, ezzel pedig újra csak egy olyan témát hozott fel, amit utálok és hiába is próbáltam már megannyiszor, sosem sikerült más véleményt alkotnom a fejében róla.

- Hyung, még mindig az édesapámról beszélsz! – vettem egy kicsit megrovóra a hangomat. Nem szerettem, hogyha apámat sértegeti, vagy illeti bármilyen helytelen jelzővel, még ha szerinte teljesen jogosan is teszi azt. Ő akkor is az apám.

- Tudom, Wonie, tudom! De...

- Nincs de, hyung! Nincs! Ő az apám, bármit is tegyen! – fojtottam bele a szót, vagyis csak próbáltam, látszólag teljesen sikertelenül.

- Ez az! Ez az, Wonie! Hogy megteszi azt a „bármit"! És hogy te egy szó nélkül tűröd! Minek nem hagyod ott? Minek tűröd el? Te is tudod, hogy egy egyszerű telefonhívással minden megoldódna!

- Hyung! – csattantam fel hangosabban, ezzel pedig nem csak őt, hanem még magamat is jócskán meglepve. De ez most cseppet sem tudott érdekelni. Túl zavaró volt ez a téma, amit már rengetegszer kellett átbeszélnünk, de látszólag hyung még mindig itt tart. – Már megmondtam, hogy csak egyszer fordult elő, hogy kezet emelt rám! Másnap bocsánatot kért! Aznap förtelmes napja volt: meghalt a felesége, kirúgták a munkahelyéről és hazafele jövet ki is rabolták! – talán egy kicsit szépítettem az igazságon... De ha ez szükséges ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra lezárjuk kettőnk között ezt a témát, akkor muszáj egy kicsit füllentenem, még ha fájó szívvel is teszem ezt.

- Wonie, minek hiszed, hogy vak vagyok? – kérdezte kétségbeesetten tőlem az előttem álló, mire csak egy értetlen pillantást kapott tőlem. – Szerinted nem látom, hogy néhanapján járni is alig bírsz? Vagy, hogy néha még egy max öt kilós sújt is alig bírsz megemelni? Vagy szerinted nem feltűnő, hogy folyton csak husszúujjúakban jársz? Hm? Szerinted ezek után, hogy nem merült volna fel bennem a kérdés, vajon ki bánt? Hm? – kirohanásával nem kicsit lepett meg, de szinte azonnal kapcsoltam és sikerült egy viszonylag hiteles választ kreálnom.

- Hyung, te is tudod, hogy milyen szerencsétlen vagyok! Ráadásul azt is, hogy milyen meredekek a lépcsőfokok a lépcsőházunkban! Minek lenne hát furcsa, hogy ha nemegyszer elestem volna? Tudod jól magadról, hogy mindig a legrosszabbra gondolsz először, csak utána a kevésbé rosszra! Lemerném fogadni, hogy ezen még te se gondolkoztál! Miért hiszed azt mindig, hogy folyton ő bánt? Szerinted, egyáltalán mi oka lenne rá, hogy megverje a saját fiát? - megint az a fránya „szépítés"!!! Minek kell nekem folyton a szemébe hazudnom? Ahh... Ha így folytatom, nem sokáig hisz majd nekem. Látszólag mintha sikerült volna meggyőznöm, de a szemében talán a kétkedést láttam volna megcsillanni.

- Rendben! – sóhajtott fel, mire én is megkönnyebbültem egy kicsit. – Akkor, hogy most ezt megbeszéltük, folytathatnánk a pakolást, mert sose végzünk! – ezzel fogta is magát és kikerülve engem ment ki a hátsó bejárathoz, hogy egy újabb csomaggal térjen vissza.

Ezek után én se voltam már rest, segítettem hyung-omnak, amiben csak tudtam. Ha kellett cipekedtem, ha kellett rendszereztem, ha kellett, akkor pedig tartottam a létrát hyung alatt, mivel nem volt arra hajlandó, hogy átadja nekem az olyan feladatokat, amiknél a magasabban lévő polcokra kellett felpakolnia a cuccokat. Szerintem sértette a becsületét, hogy minimum 10 centivel alacsonyabb nálam.

Mindig is így volt, amióta csak ismerem – tehát minimum tizenegynéhány éve, kb. mióta az eszemet tudom. Az ő édesanyja és az enyém legjobb barátnők voltak, akiknek közös álmuk volt, hogy nyithassanak egy kisállat kereskedést... De ezt sajnos nem sikerült megvalósítaniuk a szörnyű esemény miatt.

Viszont azután, hogy hyung leballagott és összeszedte minden addig megspórolt pénzét, valóra váltotta szüleink és a saját álmunkat is. Köztudott volt ugyanis, hogy mindketten az édesanyáinkra ütöttünk ezen a téren, és mindketten az állatok szerelmesei voltunk. És bizony, a három évvel ezelőtti születésnapomra meglepetésként én vághattam le a bolt bejárai ajtaja előtt kihúzott vörös szalagot. Sosem felejtem el, amit akkor hyung a fülembe suttogott: „Ez a mi közös álmunk, Wonie! Csak a miénk!"

Nem csoda hát, ha néhanapján besegítek barátomnak, hisz egyedül viszi a mai napra igencsak közkedvelté vált üzletecskét. A forgalom nem túl nagy, de van bőven vevő, hisz a választék is elég nagy. Sok apróbb- és közepes termetű kiskedvenc talált már itt magának szerető gazdát.

Ugyan én magam is rajongok az állatokért, de sajnos apám miatt sosem lehetett otthon egyet sem tartanom. Na, nem mintha allergiás lett volna rájuk, vagy esetleg a szőrzetükre, nem, egyszerűen csak nem bírta elviselni az állatokat – szöges ellentétek vagyunk!

Hétvégenként teljes napos munkaerő vagyok itt, de cserébe nem fogadok el semmit, csak annyit kérek, hogy viselje gondját Wonie-nak. Itt most nem magamra célzok, hanem a rólam elnevezett csincsillára, aki már az üzlet megnyitása óta itt van és még senki nem akarta örökbe fogadni, mivel mindig sebet csinál az orrára, ami csúnyán mutat, így a vevők inkább nem veszik meg – mintha ezzel azt akarná kifejezni, hogy ő bizony itt akar maradni velünk!

Őszintén szólva, nekem is nehezemre esne megválni tőle! Három év alatt nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon kötődünk egymáshoz! Már a hangomról megismer, és egyáltalán nem fél az érintéseimtől sem. Még néhány trükköt is megtanítottam neki, amivel újra és újra lenyűgözzük barátomat.

Vannak szinte már törzsvásárlóink, akik néha csak pár szó erejéig ugyan, de benéznek hozzánk, és persze mindig megdicsérnek, hogy milyen lelkiismeretesen is végezzük a munkánkat. Mi pedig persze, hogy örülünk az ilyen akár apróbb, de mindenképpen szívből jövő megnyilvánulásoknak, amik mind arra ösztökélnek bennünket, hogy ugyanígy folytassuk csak tovább a tevékenységünket.

---

Míg minden csomagnak megtaláltuk a helyét és el is helyeztük oda, addig szépen el is szaladt az idő. Jókat beszélgettünk, ami miatt persze feljött a suli téma is. Ez is csak egy olyan téma, mint apám – utálok róla beszélni, bár most volt miről. Elmondtam, hogy mit talált ki az igazgató, illetve, hogy ma is a büntetés miatt késtem, amin persze jót derült barátom.

- Neh... neh haragudj! – még mindig a hasát fogta a röhögéstől, és nem hatottak rá szúró pillantásaim se. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megélem, hogy TE, a mintatanuló, büntetésben legyen, még ha nem is magadnak köszönheted! Na, gyere, hazaviszlek! – még utoljára körülnézett, hogy mindent a helyére raktunk-e, majd miután erről meggyőződött, engem kitessékelt a hátsó ajtón, és pár perc múlva ő is követett engem.

Miután bezárta az ajtót, a kocsijához sétáltunk, beszálltunk, majd elindultunk otthonom felé. Az út csendben telt, egyikünk se szólalt meg, hisz ne tudtunk mit a másiknak mondani, azonban a csend nem volt nyomasztó – inkább csak olyan békés.

Kitett a házunk előtt, majd miután még utoljára megígértette velem, hogy legközelebb nem hozom rá a frászt, egy szoros ölelés után utamra is engedett. otthon azonban meglepődve vettem észre, hogy apámat sehol sem találtam. Nem volt első alkalom, csupán furcsálltam, hisz az elmúlt hetekben sosem maradt ki ilyen sokáig.

Végül azonban nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, hanem inkább a konyhába igyekeztem, hogy valami ételt juttassak a gyomromba. Szomorúan vettem tudomásul, hogy holnap bizony el kellene mennem bevásárolni, ami pedig azzal jár, hogy apámtól kell pénzt kérnem. Ezzel addig nem is lenne gond, de minden egyes alkalommal száj húzogatva és nem szép megjegyzéseket téve rám hajlandó csak adni egy kevés pénzt, amiből meg tudok venni valamennyi időre elegendő kaját magunknak.

Miután megvacsoráztam és apámnak is csináltam, felmentem a szobámba, ahol nekiálltam a tanulásnak. Mily meglepő módon, nagyon hamar végeztem vele, ezután pedig már csak a fürdés maradt hátra. Rövid időn belül azzal is végeztem, és így már nyugodt szívvel bújhattam be ágyamba, hogy a párnámat ölelgetve léphessek át a biztonságot nyújtó álmok birodalmába, ahol bizony nincs ott apám, nincs ott Hoseok hyung és bizony ZiYang se...

-