Engem pedig teljesen a kétségeim között hagyott együtt magával az ördöggel...

Ugyanis, amikor bezáródott a hátam mögött az a bizonyos falap és szembetaláltam magam Hoseok hyunggal, na akkor tényleg a pokol legmélyén éreztem magamat! Hatalmasat nyeltem, de ez sem segített semmit, ugyanúgy elviselhetetlen volt az égető pillantása, nem mertem szemeibe nézni, hisz félő volt átnyársal velük.

Akkor ért el a pánik teljes hulláma, amikor az is tudatosult bennem, hogy bizony én teljesen EGYEDÜL voltam vele egy helyiségben! Az igazgató sehol, ismétlem SEHOL!!! Hol a jó életben lehet? Minek hagyta egyedül? Minek hagyott egyedül vele engem? Mikor jön vissza? Mondjuk most? Ahhh... Minek nincs itt??? Minek ver az ég??? Ennél rosszabb napom nem is lehetne!

- Te! – szinte megugrottam ijedtemben, annyira megrémisztett egyetlen szavával, hát még amikor észrevettem, hogy közeledik felém! Két lépéssel termett előttem, én pedig ennyivel hátráltam, ő azonban szorgalmasan követett, aminek az lett a vége, hogy szinte az ajtónak passzírozott. – Te nyomorék! – sziszegte tíz centire tőlem a képembe, amitől ha lehet még jobban megijedtem (lehet ilyen egyáltalán?!?), olyannyira, hogy pislogni is elfelejtettem

Csak most veszem észre, hogy valamivel alacsonyabb nálam... Bár ez alig látszik meg, szóval max pár centi a különbség. Mégis feltűnő, főleg ha ilyen közel van. Minek gondolkozok én ilyeneken?!? Ilyen helyzetben?!?

- Én... Én nem csináltam semmit! – próbáltam védeni magamat, de hiábavaló volt, és úgy tűnt csak még jobban felhúztam, ugyanis jobb kezével hatalmasat csapott az ajtóra a fejem mellett, mire cseppet sem palástolva rémületemet rázkódtam meg.

- Mi az, hogy nem csináltál semmit?!? Hm?!? – sziszegte továbbra is közel az arcomhoz, most azonban már rá sem mertem nézni, nem bírtam állni azokat a pillantásokat. Már túlságosan is hozzászoktam, hogy az emberek szemében csak gyűlöletet és haragot látok, amikor rám néznek. Most sem volt másképp, csak színtiszta gyűlölet égett a szemében, ami megijesztett, azonban nem tudtam mivel is érdemeltem ki egy olyan embertől, aki nem is ismer... - Hol a jó életben voltál eddig?!? Hm?!? Szerinted ki a faszomra várok itt már egy fél órája?!? Hidd el, lenne jobb dolgom is, minthogy itt dögöljek meg, míg te méltóztatsz idetolni a beledet! Már a diri ment el keresni téged!

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megvilágosodtam! Most akkor azért ilyen vadállat, mert késtem? Emiatt?... Most akkor megnyugodhatok? Oké... Megnyugszom! Azt hittem valami rosszabb lesz!

Végre sikerült a testemet is valamilyen szinten lenyugtatnom, vagyis kevésbé remegtem már, de a szemkontaktust továbbra is kerültem. Azonban, hogy kimutassam sajnálatom, enyhén meghajtottam a fejemet és elmotyogtam egy „Bocsánat" – ot.

Nem hiszem, hogy ez hatott volna rá, de mintha egy kicsit lenyugodott volna ő is, kezeit leengedte maga mellett, majd hátrált egy lépést is, ezzel végre teret adva nekem is, és így már nem éreztem magamat fenyegetve... annyira.

- Minek késtél? – kérdezte, azonban míg teste nyugodtnak látszott, hangja továbbra is ugyanolyan zaklatott volt, mint pár pillanattal azelőtt.

- Elfelejtettem, hogy ide kell jönnöm... - vallottam be csendesen, mire csak felháborodottan horkantott egyet... komolyan HORKANTOTT! Mint egy malac, esküszöm! Hitetlenkedve kaptam felé a fejemet (nem hittem volna, hogy ember tud ilyen helyzetben, ilyen hangot kiadni), de bár ne tettem volna... Olyasféle megvetést láttam megcsillanni a szemében, mint amilyet naponként megkapok másoktól is... Akkor meg miért esik ez most mégis rosszul? Miért nem pereg csak úgy le rólam, mint a többi szokott? Miért esik zokon? Csak azért mert úgy ítélkezik felettem, hogy nem is ismer? ... De hát a többi ember is így tesz! Akkor meg...?

- Ennyire lyukas a fejed? Pedig a diri a tegnap még itt fényezett téged meg az egódat! – szavai fröcsögtek a gúnytól és megvetettségtől, ami most valahogy igenis felzaklatott, és valaminek arra késztetett, hogy kiálljak magamért.

- Én is csak ember vagyok! – nem éppen azt a hangnemet sikerült megütnöm, amit szerettem volna, de így legalább nem tűnhettem olyan tiszteletlennek... mégiscsak egy tőlem idősebbel beszélek... aki amúgy alacsonyabb, mint én...

- És ez engem hol érdekeljen? – kérdezte továbbra is abban a hangsúlyban, ami most szinte szúrta a füleimet.

- Akkor ezek szerint engem sem kell, hogy érdekeljen, hogy mennyit kellett rám várni? – na jó, most szerintem egy idősebb ember már rég kinyírt volna a tiszteletlenségemért, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az alig egy évvel idősebb fiú is ezt tervezheti.

- Te kis...- választékos káromkodásban a hátam mögött kinyíló ajtó állította meg, amiért most hálát adtam az égieknek. Annak érdekében, hogy ne csak hyung lássa, hogy ki jött be, én is hátrafordulta, így megpillanthattam az elég érdekes arccal vizslató igazgatót. Komolyan olyan fejet vágott, amiről semmit sem lehetett leolvasni, max az értetlenséget, ami nem igazán értettem. Azonban ez az egész is csak kis ideig tartott, mivel Mr.Park elmosolyodott és megtörte a csendet.

- Áh, végre Mr.Chae is megkerült! Már azt hittem történt valami magával – itt olyan jelentőségteljes pillantást kaptam, mintha legalábbis a veséimig lelátott volna - De az imént találkoztam Mr.Son-nal, aki biztosított róla, hogy már az irodámban van! – még mindig azok a szemek, amik lyukat égettek bőrömben, mintha csak várt volna arra, hogy megszólaljak, így hát a padlót szemlélve ugyan, de meg is tettem.

- Elnézést! – hajoltam meg előtte, majd miután felegyenesedtem, folytattam – Elfeledkeztem a tegnap megbeszéltekről! Többet nem fordul elő, ígérem! – kijelentésem után megint hallhattam azt a röfögő hangot a hátam mögül, amivel gondolom hyung a nemtetszését akarta kifejezni.

- Valami gond van, Mr.Shin? Esetleg nem jól érzi magát? – vetett az említett felé egy érdeklődő pillantást az igazgató, de ennél több figyelmet látszólag nem akart szentelni neki, ugyanis engem kikerülve ment asztalához, majd ült le székébe. – Üljenek csak le, uraim! – intett a vele szemben elhelyezett ülőalkalmatosságokra, mire mindketten úgy tettünk, ahogy az mondta. - Gondolom, míg négyszemközt voltak, kellemesen elbeszélgettek esetleg arról, hogy hogyan is fognak zajlani az elkövetkezendő korrepetációk, amiken minden bizonnyal már Mr.Shin is méltóztatik megjelenni! – nézett figyelmeztetően a mellettem ülőre, mire az újra csak horkantott egyet. Komolyan, mi a franc ez a hang? Csak engem idegesít ennyire? Csak szerintem primitív? Az igazgató valószínűleg ezt valami helyeslésnek gondolta, mert folytatta beszédét: - Helyes! Nohát, akkor, most térjünk át a büntetésükre! – eme kijelentésére mindkettőnkből egy hangos „Mi?" kiáltás tört fel, és mindketten ugyanolyan megrökönyödve néztünk előre. – Ahogy hallották, uraim! Mivel tegnap elmaradt a korrepetáció, bizonyos okok miatt, ezért holnap Mr.chae-nak már a korrepetáció keretei között kellesz engem értesíteni arról, hogy Mr.Shin milyen szinten is áll tanulmányilag. Tehát holnap órák után szépen bevonulnak a könyvtárba, majd Mr.Shim megírja a felmérőket, megvárja, míg Mr.Chae kijavítja azokat, közösen idejönnek az irodámba és megbeszéljük, hogy hogyan tovább! Érthető voltam? – aprót bólintottam, majd kifújtam a bent tartott levegőt, és hátradőltem a székben. Rosszabbra számítottam! Bár így is elég sok időt fog elvenni, míg megvárom míg megírja, majd míg kijavítom a felérőit, azután meg míg megbeszéljük a többit Mr.Park-al is.

- Felőlem! – érkezett a flegma válasz a mellettem ülőtől, ami egy kicsit meglepett, nem csoda hát, hogy meglepetten kaptam felé a fejem és ugyanilyen szemekkel kezdte el vizslatni.

- Nos, ha ezt tisztáztuk, akkor át is térhetünk a mára kiszabott büntetésükre! - csapta össze kezeit az igazgató. Kijelentésével és tettével elérte, hogy újra neki szenteljem minden figyelmemet, azonban most már kicsit rémültebben, mivel megrémisztett az a csillogás a szemében, amit láttam. – Mivel tudják, hogy Mr.Kim – az edző – csak nemrég gyógyult fel a tüdőgyulladásából, ezért ne szabad megerőltetnie magát, de mivel ő a felelős a tornaterem tisztaságáért és rendbetételéért, ezért maguk fogják ezeket megcsinálni helyette!

- Mi?! – csattant fel azonnal hyung. – nekem már így is az edzésen kellene lennem! Nem fogok még ezzel a szerencsétlennel is takarítósat játszani! – állt fel és tenyerelt az asztalra, hogy még jobban nyomatékosítsa mondandóját.

- Ó, dehogyis nem Mr.Shin! Dehogyis nem! – azok a gonoszan csillogó szemek, tényleg halálra ijesztettek, bár látszólag hyung szemrebbenés nélkül tűrte a megátalkodott pillantást, míg én csak nagyot nyelve próbáltam kevésbé észrevehető lenni és túlélni a veszélyeket...