Na, mi az, Son, akkor is nagy a pofád, ha a többi kis nyomorék nincs mögötted? De gondolom, nem mersz semmit sem tenni a kis tacskók nélkül! Igaz is, hol van az a kiskölyök, aki mindig megvigasztal, ha bajod esik? Basztatok már? – megint az a nevetés... de csak ezután történt valami olyan, amitől szerintem jó pár hónapig fog még a suli visszhangozni...

Hát igen... asszem az én hidegvérű megmentőmnek itt tűnt el az a bizonyos higgadtsága, ugyanis akkorát húzott be ZiYangnak, hogy az hátraesett, és csak a mögötte lévő lépcsők segítették ki abban, hogy ne teljesen vízszintesbe kerüljön. Rögtön orrához kapott, amiből szó szerint ömlött a vér, az előtte álló pedig gyorsan emelkedő mellkassal vicsorgott rá. Oké, ezt nem akartam látni, sose bírtam a vér látványát.

- Ne mert még egyszer a szádra venni egyik Monsta tagot se, vagy különben garantálom, hogy nem úszod meg ennyivel! Érthető voltam?!? – indulatosan ragadta meg a felsője nyakánál a még mindig lesokkolt "rosszfiút" és sziszegte a képébe, azonban, mintha csak egy költői kérdésnek szánta volna, szinte azonnal el is engedte, hogy aztán sarkon fordulva és engem karon ragadva rángasson be az alig 4 méterre lévő férfimosdóba.

Meg se nyikkanva álltam a fal mellett, míg ő hideg vízzel mosta meg arcát, hogy lehiggadjon. Olyannyira az események hatása alatt voltam, hogy semmit sem fogtam fel abból, ami az ez utáni pár percben történt. Akármennyire is akartam kb. 5 perccel ezelőtt még, hogy valaki megmentsem, szerintem most írtam alá a halálos ítéletem! Az egész annak indult, hogy minél hamarabb szabadulhassak ZiYang karmai közül, erre egy banda-rivalizálásba kötöttem ki! Ezek után csoda, ha megélem a holnapot! Tuti várni fog engem az az állata suli előtt a haverjaival, és akkor nem lesz, aki segítsen... Most valaminek azt kívánom, hogy inkább ne is jött volna „Son" kisegíteni!

- Hé, jól vagy? – váratlanul értek a szavak, ahogy az érintés is, ami a vállamat érte, így szinte ösztönösen hátráltam és húztam össze magamat. Miután teljesen visszatértem a valóságba és realizáltam, hogy igazából most nincs mitől tartanom, már felmertem pillantani a „támadómra", akit szerintem jobban megijesztettem, mint ő engem. Reakciómat látva ugyanis kezét rögtön elemelte vállamról, majd ő is hátrált egy lépést, és ijedten vizslatta arcomat, mintha olvasni akart volna bennem. - Ne... ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni!

- Én sajnálom, nem figyeltem! – hajoltam meg két nap alatt másodszorra előtte olyan mélyen, amennyire csak tudtam, de még mielőtt felegyenesedtem volna, folytattam mondandómat – Köszönöm, hogy segítettél nekem és megvédtél vele szemben! – bár ezután már felegyenesedtem, de nem mertem ránézni, nemhogy még a szemébe! A padló sokkal érdekesebbnek tűnt abban a percben, ahogy a kezeim még akkori remegését is a pulcsim ujjának gyűrögetésével igyekeztem leplezni, több kevesebb sikerrel...

- Én ijesztettelek meg ennyire vagy ő? – lépett egy lépést közelebb, és óvatosan fogta meg a karomat, hogy maga elé emelve nézhesse meg közelebbről a remegő végtagomat, ami szinte jéghideg volt... mint mindig általában.

Hirtelen jött kérdésétől szinte köpni-nyelni nem tudtam, olyan váratlanul ért. Erre most mégis mit kéne válaszolnom? Hisz, magam se tudom, mi is rémisztett meg jobban: ZiYang vagy az a személy, aki megpróbált megvédeni tőle, de közben olyasfajta agressziót mutatott, amivel naponként találkozom a suliban... vagy otthon.

Gondolom látta rajtam a hezitálást és ezért ő szólalt meg hamarabb:

- Általában nem veszítem el a fejemet! De azt nem bírom, ha a barátaimat szidják! Szinte senki nem látott még ilyennek, szóval bocsesz! Látszik, hogy nem vagy az erőszak híve, szóval gondolom nem is szeretsz az ilyeneknek részese lenni! – zavartan hátrált el tőlem megint, és vakargatta meg a tarkóját, azonban mondandója még inkább elhallgattatott, amit gondolom ő is hamar észrevett, mert inkább folytatta a beszédet. – Sokszor bántott már?

Bár nem tett hozzá nevet, mégis egyértelmű volt, hogy kire céloz. Azonban még mindig nem tudtam rendesen válaszolni, nem éreztem hozzá kellő lelkierőt... Minek reszketek még mindig?!? Már elmúlt a veszély... igaz, hogy csak egy ideig, de most akkor is biztonságban vagyok, hisz nem úgy tűnik, hogy az előttem álló bántani akarna... Akkor meg mégis mi a fenének érzem úgy, hogy bármelyik percben összeeshetem?

- Tudod, a hallgatás beleegyezés! – erre azonban már felkaptam a fejemet, ami szinte rögtön el is árult engem. Bár eddig is nyilvánvaló volt az egész! Minek is áltatom magamat, hogy esetleg nem esett le neki! – Oké, látom, nem nagyon tudlak szóra bírni! Akkor hát váltsunk témát! Minek hívat téged a diri, amikor Wonho is bent van?

Alighogy kiejtette a száján, az én nyelven úgy eredt meg:

- Basszus, teljesen kiment a fejemből a tegnapi! – még „Son" is felszisszent, attól, amilyen erősen ütöttem homlokon magamat.

- Ahha, ez értelmes válasz a javából! – hirtelen szégyelltem el magamat, hisz egy idősebb kérdezett tőlem valamit és pedig nem válaszoltam neki, ami nagy illetlenség... erre nevelt engem anyukám!

- Bocsánat! – hajoltam meg újra, mire kaptam egy morranást, amit nem nagyon tudtam hova is tenni.

- Ha még egyszer meghajolsz, eskü nem tom' mit csinálok veled! – bár nem nagyon értettem ezt mire fel mondja, hisz ezt követeli meg az etikett itt, Koreában, ráadásul még csak barátok se vagyunk, hogy ezt hanyagoljuk!

- Korrepetálnom kell, szinte minden tantárgyból Hoseok hyung-ot, minden hétfőn, szerdán, és pénteken. Tegnap lett volna az első korrepetáció, de ő nem jött el, ezért ma órák után rögtön Mr.Park-hoz kellett volna mennem, de nekem teljesen kiment a fejemből! – mondandómtól valamilyen fuldokló hangot adott ki, ami kiderült – miután felnéztem -, hogy nevetés akart lenni, ezt azonban kicsit furcsálltam.

Nem igazán értettem, mi volt olyan vicces az egészen, de láthatóan ő jól szórakozott, már a könnyeit törölgette, annyira nevetett.

- Neh... ne haragudj! Nem rajtad nevettem, csak azon a szerencsétlenen! - először le se esett, hogy kire mondja, de aztán nagyot koppant! - Mindig mondtuk neki, hogy legalább másolja át a házikat, hogy arra kapjon legalább valami jó jegyet, de ő még arra is lusta volt, és íme, itt az eredménye... különre kell járnia, ráadásul egy évvel alattunkihoz! – ezt most nem tudom, hogy mire fel mondta, de látszott, hogy nem sértésnek gondolja...mármint a rám eső részét, amit következő szavai is alátámasztottak: - Nem sértésként mondtam! Tudom, hogy te vagy a suli legokosabb diákja, meg minden, de amikor a szülei mondták az enyémnek, hogy egy olyasvalakit keresnek, aki nem rohan hozzájuk szinte könyörögve, hogy had mondjanak fel, akkor nem pont egy diákra gondoltam! – röhögése még mindig nem hagyott alább, sőt, mintha még erősödött volna is egy kicsit! Azonban mondandója egy kicsit kiakasztott. Két okból is:

1. Mi az, hogy tudta, hogy én vagyok az egyik legokosabb diák ebben a suliban?!? Honnan tud ilyeneket? Ugye nem az igazgató fényezett előtte vagy esetleg mások előtt?! Ugye nem?!?

2. Mi az, hogy sírva rohantak – gondolom én – a jobbnál jobb tanárok Wonho szüleihez, hogy had mondjanak fel? Mit csinálhatott, hogy ilyenre vett rá hivatásos tanárokat? Nem tudom eldönteni, hogy most a viselkedése vagy a tudása katasztrofális ilyen szinten?!? Ha erre a sorsra jutatta a pedagógusokat, akkor mi lesz velem? Velem, aki csak egy egyszerű diák, és kétlem, hogy lenne olyan – vagy egyáltalán valamilyen – szinten az oktatási tudásom, hogy taníthassak valamit egy tőlem idősebbnek!

Teljesen kétségbe estem, ami egyáltalán nem volt j jel! Újra elkezdtem remegni és szerintem az arcom is hullasápadt lett, hisz „Son" is abbahagyta a nevetést kétségbeesett ábrázatomat látva rögtön próbálta menteni a menthetőt:

- Na! Hékás! Ennyire azért nem vészes! Nehogy elájulj itt nekem! – Ragadott meg mindkét felkaromnál fogva jó erősen, ami szerintem tényleg jól jött, hisz magam is úgy éreztem, bármelyi percben összeeshetem. – Jól vagy? – kérdését szerintem még ő sem gondolta komolyan...

Azonban még mielőtt válaszolhattam volna, nyílt az ajtó és...