Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szememet, mégis azon nyomban, amint pilláim lecsukódtak, elmém felett átvette az irányítást a sötétség...

Kihyun szemszöge:

- Minek kellettem én ehhez? A srác max. ötvenet nyom, nem többet! Még te is elbírtad volna.

- Egész úton ezt kellesz hallgatnom, vagy befogod végre a szádat?!? – fordultam hátra idegesen Wonho felé, aki pár lépéssel lemaradva tőlem baktatott a nyomomban a hátán a kibukott sráccal. Még csak vagy öt perce megyünk, de ő már kettő után rá akart venni, hogy hagyjuk az egyik útszéli árokban a kölyköt.

- De Kikyun, már mondtam, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem ehhez! Ráadásul minek pont engem kellett hívni? Azt hittem valami nagy baj van, erre csak kiütöttél egy srácot... - erre a mondatára megálltam, bevártam, míg mellém ért, majd egy jó erős mozdulattal bokán rúgtam, mire hangosan feljajdult.

- Mondtam már, azt hittem te legalább tudod, merre lakik, ha már téged korrepetál. Meg amúgy is, ki mást hívtam volna?

- Mondjuk L.Joe-t? Vagy Shownu-t? – úgy beszélt velem, mint egy ovissal, aki még nem érti meg rendesen, mit is akarnak tőle. Valószínűleg láthatta arckifejezésemből, hogy bizony jobban teszi, ha némaságot fogad és tovább halad.

- Te is tudod, hogy azzal a pöccsel nem beszélek! Meg amúgy is, szegény srác teljesen ki volt készülve, ha láttad volna, mit levágott, hogy ő nem akar találkozni vele! Megsajnáltam, na! Nekem is van szívem!

- Oszt ugyan mi a ráktól készült ki? Ha jól tudom, akkor csak összevesztek egymással. Bár azt nem értem, mi hogyan is folytunk bele ebbe... te tudsz valamit? – vizslató tekintetét inkább kikerülve előztem meg pár lépéssel.

Valahogy úgy éreztem, nem kellene elmondanom Hoseok-nak, amit megtudtam Hyungwon-tól, és mivel pocsékul hazudtam, így jobbnak láttam inkább terelni a témát.

- Jooheon azt mondta valami panelben lakik errefelé a srác. Azt mondta, hogy ocsmány zöld színű kerítése van és, hogy a harmadikon van a lakás. – álltam meg egy utca sarkánál, ami minden bizonnyal végállomásunk is volt, hisz rögtön szemetszúrt a zöld kapu, ami tényleg förtelmes volt.

- Awwwhh... végre! – indult neki nagy boldogan Wonho, de amikor meglátta a lépcsőházat, pontosabban a lépcsők állapotát, látványosan nyelt egyet és segélykérően pillantott rám, de én csak vállatvontam és elindultam előtte.

Bevallom, néha én is megrettentem, amikor a beton megmozdult a talpaim alatt, de igyekeztem lenyugtatni magamat és eltervezni, hogy mégis mit fogok mondani majd a srác szüleinek, mégis miért is vittük ájultan haza a fiúkat. Azonban hiába másztunk meg három emeletet, nem volt elég időm felkészülni, így eldöntöttem, rögtönözni fogok.

Öt percet kellett dörömbölnöm az ajtón, hogy végre valami mozgolódást halljunk meg a lakásból és további hosszú perceket várakoztunk arra, hogy ki is nyíljon előttünk a nyílászáró. Egy tőlem valamivel magasabb, már őszes hajú férfi nyitotta ki előttünk és nem is próbálta leplezni rossza hangulatát.

- Mit akartok? – morogta idegesen, majd felemelte az eddig kézében tartott baseball-ütőt és fenyegetően lengette meg előttünk, mire automatikusan hátráltunk pár lépést. Hát nem erre a fogadtatásra vártam...

- Csak... Csak hazahoztuk HyungWon-t, - mutattam a még mindig békésen szuszogóra barátom hátán - ugye ön az édesapja? – kérdeztem idegesen. Ugye nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy rossz személynél keresünk? Ugye?!?

- Mit csinált már megint az a szerencsétlen? – kérdezte ingerülten, majd meg se várva válaszomat, letette az ütőt e kezéből, engem félrelökött, majd Wonho-hoz battyogott, szó szerint lerántotta a hátáról a srácot, aki nagyot koppant a betonon, de még erre se kelt fel. Mi pedig csak némán és szájtátva figyeltük, ahogy egyik lábánál fogva behúzza a házba fiát, azzal se törődve, hogy a küszöbben szegény feje megakadt, egyszerűen csak egy erősebbet rántott rajta. Miután Hyungwon minden testrésze a lakásban volt, elengedte a lábát, majd az ajtóhoz sétált és olyan erővel csapta be azt az orrom előtt, hogy félő volt még L.Joe is meghallotta.

- Sajnálom a srácot... - mondta Hoseok, majd csak sarkonfordult és egy szó nélkül indult el, míg én még mindig az ezelőtt történtek hatása alatt voltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni az agyam a látottakat, nem volt rá képes. Csak álltam ott, mint valami szerencsétlen fogyatékos és szuggeráltam a falapot, hátha az segítséget nyújt majd és sikerül megértenem valamit.

Nem tudom meddig állhattam ott egyhelyben, de egyszercsak visszatértem a valóságba, amibe a telefonom csörgése hozott vissza. A hirtelen jött hangra összerezzentem és hirtelen még azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy esetleg lány, de ez pár pillanat múlva elmúlt és kapkodva szedtem ki a zsebemből a telefont, amin párom neve villogott.

- Tessék? – kérdeztem bele, miközben már lefele tartottam a romos lépcsőkön, olyan sebességgel haladtam, mint akit kergetnek, ezért nem egyszer botlottam meg egy-egy kiálló betondarabban, de szerencsére egyszer se estem el.

- Merre vagy, Kihyun? – kérdezte aggódva Minhyuk, amit nem tudtam mire vélni. – Wonho mondta, hogy ő már rég eljött, meg hogy valami idegbeteg a srác apja. Ugye nem történt veled semmi? – egyre kétségbeesettebb lett a hangja, amin csak elkuncogtam magamat. – Yoo Kihyun, ez nagyon nem vicces! Most azonnal mond meg, hogy merre vagy! De azonnal! – bár dühösnek hallatszott, én tudtam, csak aggódik értem, ami nagyon jól esett.

- Ne aggódj! Most jöttem ki a srác utcájából, szóval... - be se tudtam fejezni mondatomat, azonnal belevágott.

- A jelzőlámpánál vagyok, arra gyere! – épp kérdeztem volna meg, hogy mégis milyen jelzőlámpánál, de kinyomta a hívást, és ahogy körülnéztem, azonnal megpillantottam, amint éppen felém rohan elég ideges arckifejezéssel. Én csak álltam ott, mint egy szobor és hagytam, hogy szorosan megöleljen, amint elég közel ért hozzám. – Úgy aggódtam érted! – szorított egyet ölelésén, bújt hozzám közelebb még ennél is jobban.

- Minek aggódtál? Nem volt semmi baj! – öleltem vissza és fejemet nyakába fúrtam. Olyan szaporán vette a levegőt, mintha lefutotta volna a távot a házunktól kezdve egészen idáig.

- Wonho mondta, hogy hogyan vitte be a házba szegény srácot és hogy nem várt meg téged. Ráadásul nem vetted fel a telefont se! Szerinted mégis mire gondoltam?

- Ne haragudj, nem hallottam, hogy hívtál. Csak elgondolkoztam ezen az egészen. Tudod elég bonyolult az ügye L.Joe-val. – lassan kibontakoztam a védelmező karok közül és összefűzve ujjaimat kezdtem el lassan húzni magam után páromat, akinek arcára voltak írva kérdései, de ezeket nem az utcán akartam megválaszolni.

Mire hazaértünk már besötétedett, de tudtam, nem szabad megválaszolatlanul hagynom a kérdéseit, és nekem se ártana elmondanom valakinek a dolgokat, valakinek, akiben megbízok teljes mértékben.

Leültettem Minhyuk-ot a kanapéra a nappaliban, majd én elmeséltem neki mindent, aprólékosan, és amikor a végére értem, akkor persze csak tátogni tudott, majd megkért, mondjam el mégegyszer, én pedig úgy tettem. Ezután már valamivel értelmesebb fejet vágott, de látszott, hogy még rengeteg kérdése, de azokra már én se tudtam a választ.

- Ez biztos? – tette fel ugyanazt a kérdést már vagy tizedjére, ami már egy kicsit idegesített.

- Ő maga mondta, hogy hallotta Shownu-val beszélni telefonon erről! Azt hitte az egész Monsta benne van. Szegény teljesen kivolt idegileg. Aztán meg az apja! Ránk se hederített, fogta, oszt behúzta a házba a saját fiát, mint valami krumliszsákot!

- Jó, jó, nyugodj meg! – állt fel és lépett mellém, hogy aztán óvatosan és megnyugtatóan vonjon magához, ezzel valamennyire elérve, hogy lehiggadjak egy kicsit. – Minek viseled ennyire a szíveden a sorsát?

- Én se tudom... - sóhajtottam fel fáradtan, majd odabújtam páromhoz. – Magamra emlékeztet... Olyan, mint én voltam még régen. De nekem ott voltatok ti, ott voltál TE. De neki nincs senkije... Segíteni akarok neki!

HyungWon szemszöge:

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de ami meglepett az az volt, hogy a testem már részein is éreztem a fájdalmat. Lassan ültem fel az ágyamban, és erősen próbáltam gondolkozni, de nem jutott eszembe hogy hogyan is kerültem haza valójában, mert arra viszont emlékeztem, hogy a gyárnál volta, de utána képszakadás.

Azzal a céllal indultam a konyhába, hogy szomjamat olthassam, ami sikerült is. Épp mentem volna vissza a szobámba, amikor egy erős rántást éreztem a vállamnál, ami miatt és a földön kötöttem ki.

- Mi a faszt csináltál már megint te nyomorék?!? – ezzel egy újabb borzalmas időszak kezdődött el életemben...