Mit akarhat tőlem és mit kereshetett erre?

Egyszerűen nem értettem semmit, nem tudtam felfogni, hogy miért állított meg az előttem lévő személy, aki láthatólag elég feldúlt... Pedig semmi köze hozzám, vagy nekem hozzá. Nem hallottam egyetlen szavát se, csak a saját gondolataim visszhangoztak a fejemben, amik lehetetlenné tették, hogy bármit is felfoghassak abból, amit hyung nekem mond.

- Hahó! – csettintett egyet ujjaival, amivel valamilyen szinten sikerült visszarángatnia a valós életbe. – Itt vagy? Egészen eddig neked beszéltem! – legyezte meg szemeim előtt egyik kezét, mire végre felvettem vele a szemkontaktust is.

- Sajnálom, nem hallottam, hyung, megismételnéd? – oké, nem sokáig bírtam vele a szemezést. Ennyi, kész, muszáj volt elnéznem... azok a szemek egészen a lelkemig láttak, legalábbis nekem úgy hatott.

- Mindenki téged keres!

- Tudtam, hogy ez lesz! – szűrtem fogaim közt és erősen elkezdtem szuggerálni az előttem álló, rózsaszínhajú kezét, ami még mindig szorosan fogott, mintha csak szökésemet szerette volna megakadályozni.

- Akkor meg mi az istenért van kikapcsolva a retkes telefonod?!? – kérdezte idegesen, egyet szorítva a felkaromon, mire összerezdültem. – Van fogalmad róla, hogy L.Joe milyen hisztit rendezett le nekünk, hogy segítsünk megkeresni téged, mert ő összebalhézott veled? – minden egyes szavát egyre hangosabban ejtett ki, a végén pedig már visszhangot is vertek a kihalt utcában. – Kurvára semmi közöm hozzá, hogy mit csinál az a szerencsétlenség, de mégis belementem, mert a végén már Shownu-t is meggyőzte! Ott rinyált nekünk, bőgve a vállán, hogy biztos valami hülyeséget csinálsz majd, meg, hogy ő csak jót akart neked, meg minden a fasz! Szóval most fogod magad és szépen futólépésben elmész hozzá, és kurva gyorsan kibékültök, vagy mindkettőtöket kiheréllek, érthető voltam?!? – a végére már szó szerint a képembe mászott és úgy sziszegte.

Hiába is próbált megijeszteni és hiába volt agresszív, nem tudott meghatni... Még az se, hogy hyung miattam sírt. Miért hittem azt, hogy mert erre a pár órára elbújhattam a gondjaim elől, azok nem találnak majd rám újra? Itt van előttem rá az élő példa, hogy szinte futnak utánam...

- Nem! – válaszoltam dacosan, majd kitépve magamat a szorításból, újra útnak indultam hazafelé, hogy minél hamarabb magam mögött tudhassam ezt a mai, borzasztó napot. Pár lépésig jutottam csak, ugyanis Kihyun hamar felocsúdott a meglepettségéből, és most utamat állva próbált hatni rám.

- Mi az, hogy „Nem"?!? – kérdezte hisztérikusan, amit figyelmen kívül hagytam és csak simán kikerültem, miközben úgy tettem, mintha ott se lenne valójában.

Tudhattam volna, hogy felesleges volt minden erőfeszítésem, de nem adtam fel. Minden egyes alkalommal, amikor elém lépett, azzal a céllal, hogy megállítson én csak oldalra léptem és amikor hozzámszólt, akkor csak elnéztem a feje felett. Tudtam, hogy nagyon illetlen vagyok, de már elhatároztam magamat.

Elhatároztam, hogy én bizony nem fogok hallgatni senkire, és magam döntöm el, mikor veszem majd fel a kapcsolatot ByunHun-nal.

Azonban ahányszor csak próbáltam haladni, valahogy mindig sikerült meggátolnia benne Kihyun-nak. Percekig folytathattuk ezt a macska-egér játékot, látszólag egyikünk se volt hajlandó feladni, elszántan néztem a szemébe, amiben ugyanolyan önbizalom csillogott, mint minden bizonnyal az enyémben is.

Életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben, mint most abban, hogy ő bizony ma nem fog hőst játszani azzal, hogy 'megtalált' engem! Nem! Nem vagyok képes találkozni vele! Nem vagyok hajlandó szóba állni vele! Megsértett! Elárult engem!

Igen, mostanra elkerültem arra a szintre, hogy nem csak fájdalmat, de mérhetetlen dühöt is érzek iránta.

Szinte reagálni se volt időm, az előttem álló egy hirtelen mozdulattal lendítette meg kezét, majd erős ujjaival elkapta bal fülemet és egy határozott rántással szemmagasságba húzott magával. Sziszegve próbáltam lefejteni kezét hallószervemről, de csak azt értem el, hogy mégnagyobbat rántott rajta.

- Mint mondtam, - kezdett bele halálos nyugodtsággal – cseppet sem tud érdekelni, min ment a cicaharc, én ugyan biztos nem fogom hallgatni a rinyálását rólad! – hiába fájt iszonyatosan a szorítása, én nem voltam hajlandó engedni neki.

Maga után kezdett el rángatni, mint valami rossz kölyköt, de az első pár lépés után megmakacsoltam magamat és befeszítve minden izmomat, megálltam egyhelyben. A meglepődöttségtől hirtelen megtántorodott, sőt, olyannyira elvesztette az egyensúlyát, hogy megismertette a seggét a kemény betonnal. Meglepődve pislogott fel rám, míg én azon gondolkoztam, hogy elfussak-e vagy legyek illedelmes és segítsem fel.

Végül a második mellett döntöttem és kezemet nyújtottam felé.

- Sajnálom, hyung! Nem volt szándékos! – hiába akartam neki segíteni, ő csak felhúzta az orrát, majd elcsapta a kezemet és sértetten felállt egyedül. Mint egy gyerek! Ez jutott róla eszembe, ahogy reakcióját figyeltem, ami persze elég nevetséges volt. Kezeivel porolta le fenekénél a nadrágot, de közben még egy kicsit a csípőjét is mozgatta... Mint egy gyerek... Akaratlanul is, de elmosolyodtam ezen.

- Te meg mi a faszon vigyorogsz? – kérdezte vádlón, miközben szúrós pillantásokat lövellt felém és újra közeledni kezdett, gondolom azzal a céllal, hogy újra valamilyen fogást találjon rajtam.

- Rajtad, hyung! Olyan gyerekesen néztél ki! – fogalmam sincs, honnan vettem akkora bátorságot, hogy gondolataimat hangosan is kimondjam, de látszólag vitapartneremnek egyáltalán nem nyerte el a tetszését.

- Nem is tudom, ki a gyerekes! Szerintem az, aki összeveszik a haverjával, utána meg nem mer vele találkozni se! – szavai hallatán jókedvem egy pillantás alatt tűnt el, helyét pedig a komorság vette át.

- Ezt nem értheted, szóval megkérlek, ne szólj bele! – sarkonfordultam és újra elindultam, de megintcsak visszatartottak, azonban most valamivel finomabban.

- Hé, jól van! Elhiszem, hogy nagyon összebalhéztatok, de neked is el kellene fogadnod, hogy aggódik érted és minden valószínűséggel még mindig a lakásomban dekkol, és a kanapémat áztatja elfele a könnyeivel! Szóval, kérlek, legalább azt a cseszett telefont vedd fel neki, ha már személyesen nem vagy vele hajlandó találkozni, oké? – nagyon is meglepődtem mennyire megváltozott a hozzáállása, minta egyszerre csak jobb belátásra tért volna, azonban kedves, lágy hangja sem tudott meggyőzni afelől, hogy nekem bármilyen kapcsolatot is fel kellene vennem hyung-ommal.

- Én elhiszem, amit mondasz, de te neked is meg kellene értened, hogy nem csak egy kis semmiségért haragudtam meg rá! Ez nem olyan dolog, amit egy egyszerű beszélgetéssel lezárhatnánk! Én pedig... Én pedig nem vagyok képes ezek után a szemébe nézni! – bár egyszer elcsuklott hangom, mégis nagyjából sikerült határozottnak látszódnom, még ha legbelül legszívesebben bőgve is rohantam volna el.

- Ugyan már! Mi lehetett olyan nagy dolog, amin ennyire összekaptatok? – az előző lágyság eltűnt a hangjából a helyét pedig a megvetés és a gúny vette át. Hogy tudott ennyire megváltozni egy pillanat alatt? Az előbb még rendes volt, most pedig már csak megvet... Engem és hyung-ot is!

- Minek teszel úgy, mintha semmiről sem tudnál?!? Tudom, hogy az egész bagázs rajtam röhög a hátam mögött, mert nem tudom magamat megvédeni! – indulatosan csattantam fel, miközben kirántottam magamat gyenge szorításából és szembe fordultam vele, hogy arcába kiálthassam az összes gondomat. Látszólag teljesen megleptem, mert szemei nagyobb méretűek lettek a megszokottnál, ajkai pedig enyhén elnyíltak. – Szerintetek nekem hogy esett, amikor HyunWoo hyung a szemembe mondta, hogy én miattam veszekedtek ByungHun hyung-gal?!? Hm?!? Nem tudod?!? Akkor elmondom! Nagyon szarul! Aztán meg mit hallok meg véletlenül?!? Hogy hyung arra kért meg titeket, hogy védjetek meg ZiYangtól, mert én nem tudom megtenni?! Szerinted ez, hogy esett nekem?!? Még jó, hogy nagyon szarul! És akkor mindenki csodálkozik, hogy nem veszem fel a telefont, hogy nem akarok senkivel se találkozni és hogy egy kis magányra vágyok csak?!? Te mit tettél volna a helyemben?!? A nyakába ugrottál volna örömödben?!? – azt hiszem enyhe kifejezés a hangnememre az ordítás, de nem tudtam egyszerűen kontrolálni magamat.

Mindent a képébe ordítottam, mindent rázúdítottam, még ha nem is ő tehetett róla. Hirtelen csapott meg a megnyugvás szele, amint kiejtettem az utolsó szavakat is, és csak összehúzva magamat tudtam bámulni az előttem állót, aki nagyon is sokkos állapotban volt. Csak nagyokat pislogva meredt rám, száját eltátva, de nem szólalt meg. Ennyire letaglóztam volna?

- Mi?... Mire kért meg minket?... – miután felocsúdott a kezdetleges meglepődöttségből, megkereste a hangját, de nem értettem, minek kérdez vissza... Hisz nekik kéne a legjobban tudni! – Talán ezért balhézott annyit mostanság Shownu ZiYang-gal? Mert az a pöcs megkérte rá? – Most hangosan gondolkozik, vagy ezeket nekem mondja? - Figyelj, én erről az egészről nem tudtam eddig semmit! Mivel nem ápolunk azért olyan jó kapcsolatot L.Joe-val, ezért kétlem, hogy Shownu-n kívül mást is rászedett volna erre a marhaságra! Ő állítólag egy régi barátja, szóval meglehet, hogy ilyeneket mondott neki, de nem hiszem, hogy a Monsta-nak ennél is több köze lenne hozzád, meg a gyökér-... akarom mondani L.Joe-hoz!

- MI?!? – csak ennyire tellett tőlem. Most rajtam volt a sor, hogy állam a földön koppanjon. Ezt nem hiszem le! Nem hiszem el magamat se! Most biztos hülyének néz! Egy hatalmas szerencsétlenség vagyok! Komolyan így viselkedtem egy nálam idősebbel? Ennyire ki lennék bukva? Mi van velem? – össze-visszacikázó gondolataimból újra Kihyun rántott vissza:

- Hé, jól vagy? Nagyon elsápadtál. – alighogy kimondta az utolsó szót, rajtam eluralkodott a rosszullét. Hányingerem lett és szédülni kezdtem, a fejemhez kaptam, és halántékomat kezdtem el masszírozni, hátha megszüntethetem a hasogató fejfájást, de semmire se mentem. – Hé, hé! Össze ne ess itt nekem! – kapott hyung gyorsan a karom után, amikor én már épp egy találkozóra siettem a kemény betonnal, ezzel meggátolva engem egy fájdalmas ismerkedésben. – Jesszus! El ne ájulj itt! – hangja tompulni kezdett, ahogy az én látásom is egyre homályosodott. Végtagjaimra mintha mázsás súlyok nehezedtek volna, pedig tisztában voltam, hogy lehetetlenség, csupán a rosszullétem okozza az érzést, nehezemre esett oxigént juttatni a szervezetembe.

Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szememet, mégis azon nyomban, amint pilláim lecsukódtak, elmém felett átvette az irányítást a sötétség...

n