Ami talán segíthet a jövőmben vagy teljesen tönkre is tehet...

---

A hétvégéig megmaradt kevéske időm viszonylag nyugalmasan telt, amit nem igazán tudtam hova tenni. Idegennek hatott, hogy egyszer sem szorított a sarokba ZiYang vagy az egyik csatlósa... Ez HyunWoo-hyung miatt lenne? Ő miatta nem jönnek a közelembe? Áh, ez hülyeség! Biztos van rá valami más magyarázat... végülis nem is láttam ZiYang-ot azóta... lehet, hogy beteg! Igaz, ez teljesen logikus lenne... ha nem tudtam volna, hogy a haverjai nélküle is elég nagylegények! Még ha a nagykutya nem is volt suliban, azoknak nem kellett külön utasításokat adnia, megvertek ők a nélkül is. De láthatóan kerültek... még csak rám se néztek, pedig voltam olyan szerencsétlen, hogy egy nap véletlenül többször is beléjük botlottam... De mintha csak átnéztek volna rajtam. Ami valljuk be, elég furcsa volt!

Apám viszonylag hozta a normálisabbik formáját, ami abból állt, hogy mire én hazaértem a suliból, ő már horkolva fekünk a kanapén. Így egy kicsit én is felszabadulhattam, már amennyire tehettem, tekintve, hogy bármelyik pillanatban újra elborulhat az elméje és félholtra verhet. Próbáltampozitívan hozzáállni az egészhez, de valahogy nem ment nekem!

Végül azonban betudtam valami múló jólétnek és igyekeztem figyelmen kívül hagyni az egészet, és reménykedtem, hogy talán ZiYang titokzatos felszívódásának mellékhatásaként betudni.

---

Szinte felhőtlen jókedvvel léptem be a kis üzlet hátsóajtaján... Hogy aztán arcomra fagyhasson az a kis ajakgörbület is, amit örömöm okozott. Ugyanis hyungom nem volt egyedül... Ó, de még mennyire, hogy nem volt egyedül! Hisz ott volt vele szemben megmentőm is, aki éppen végig hallgathatta, amint ByungHun leordítja a fejét.

Mint egy házaspár... Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott az elém tárulkozó helyzetről.

Engem észre sem vettek, nekem pedig nem volt annyi bátorságom, hogy megszólaljak, így csak csendben figyeltem őket az egyik polc mögül. Nem tudom meddig folytathatták a veszekedést, de minden egy csapásra elcsendesedett, amikor az utolsó szavakat Shownu kiejtette a száján.

- És erről én tehetek?!? – olyan ingerülten csattant fel, hogy még én is megijedtem, nemhogy az előtte álló partnere... Bár, ahogy elnéztem, nem nagyon hathatta meg, hiszen csak egy kicsit szeppent meg, azután pedig rögtön felvette azt az arcát, amit akkor használ, mikor nem kíváncsi senkire és semmire.

Tudtam jól, hogy nem kellene beleszólnom, de nem tudtam elviselni, ha valaki megbántja az egyetlen olyan személyt, akit tiszta szívemből szeretek és tisztelek. Ezérthát megjátszva, hogy csak a pillanaton érkeztem, újra kinyitottam a hátam mögött lévő ajtót és egy kicsit hangosabban zártam be, hogy azért észrevehető legyen a jelenlétem. Sikerrel jártam, ugyanis szinte rögtön felém kapták a fejüket mindketten, és hirtelen rendezték át arcvonásaikat nyugodttá és kiegyensúlyozottabbá, mintha az előbb nem is kiabáltak volna egymás képébe.

- Wonie, te? Ilyen hamar? – indult el felém Byunghun hyung, majd szorosan karjaiba is zárt, amit megfelelően közel került hozzám. Tudtam, hogy csak menteni akarja a helyzetet, nehogy esetlg gyanút foghassak az imént lezajlottakból. Ha tudná, hogy mennyi mindenről tudok...

- Hyung, már 9 óra! Mindig ilyenkor jövök! – feleltem egy kicsit szemrehányóan, tekintetemmel pedig próbáltam azt üzenni neki, hogy bizony nem verhet át ennyivel, de nem fogta fel.

- Majd máskor befejezzük a beszélgetést, L.Joe! – intett egyet Shownu hyung, majd a kijárat felé indult, de még mielőtt kiérhetett volna, utána szóltam:

- Hyung, megzavartam valamit? – bár csak iskolatársamnak intéztem szavaimat, szinte egyszerre válaszoltak, csupán eltérőeket.

- Igen!

- Nem! – meglepetten fordult a mellettem álló felé az ajtóban álló személy, de nem csak ő, hanem én is. ByungHun hyung sosem titkolt el előlem semmit... Vagy mégis? – Nem zavartál meg semmit, Wonie! Csak beszélgettünk csupa nem fontos dolgokról! Igaz, Shownu? – nézett az említettre amolyan „bólogass vagy kicsinállak" fejjel, mire az csak esetlenül ugyan, de eleget tett a néma követelésnek. – Már amúgy is menni készült! – ezzel teljesen lezártnak is tekintette a társalgást és hátraindult raktárhelyiségbe, amelynek ajtaját hangosan csapta be maga után.

Én csak álltam ott és meredtem magam elé, hisz semmit sem értettem. Abból a kevésből, amit hallottam a beszélgetésükből, semmit sem tudtam leszűrni, és talán ezért nem is érthettem ezt az egészet.

Arra eszméltem fel, hogy a bejárati ajtó félcsengője megszólal, ezzel jelezve, hogy valaki bejött az üzletbe, ám amikor felemeltem a fejemet, csak hyung hátát láthattam, miszerint ezesetben épp valaki távozott innen. Pár másodpercnyi mérlegelés után arra a döntésre jutottam, hogy nekem valahogy ki kell derítenem, mégis mi volt a vita tárgya, és mivel ismertem már annyira gyermekkori barátomat, hogy ő nem fog erről felvilágosítani, így jobbhíján kénytelen voltam Shownu hyung után menni.

Mikor kiértem az ajtón, ő már majdnem egy utcával arrébb járt, magassága és testalkata miatt mégis kitűnt valamelyest a tömegből, így szememnek, illetve gyors lábaimnak köszönhetően hamar beértem. Persze nem kicsit lepődött meg, amikor karjánál fogva állítottam meg és hátrafordulva engem pillantott meg.

- Hyung, min veszekedtetek? – nem kerteltem, rögtön a lényegre tértem, amire látszólag nem számított, de így is hamar rendezte a meglepődöttségéről árulkodó vonásait, és csak egy gondterhelt sóhajt engedett meg magának.

- Minek nem L.Joe-t kérdezed? – kérdezett vissza. Nem ismeri az illemet? Nem tudja, hogy kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni?

- Ha tudott ezt a nevét, akkor azt is tudnod kell, hogy vannak dolgok, amikről sosem beszél senkinek; ilyenek a veszekedések is! – mondtam neki, mire csak felhúzta a szemöldökét, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, megakadályozta benne egy hang.

- Shownu, hol vagy már eddig? – fordult be az egyik közeli sarkon ez említett pár haverja, akik mind a felettem lévő osztályból valóak voltak és köztük volt a rózsaszínhajú srác is, aki most cseppet sem tűnt olyan idegbetegnek, mint az első találkozásunknál. Lassan közeledtek felénk, mire egy kicsit talán kétségbeesetten kaptam tekintetemet az előttem állóra, aki továbbra sem akart válaszolni kérdésemre.

- Hyung, kérlek, csak tudni akarom az okot! – fogtam egy kicsit könyörgőre, hátha meghathatom és megered a nyelve még azelőtt, mielőtt baráti társasága hallótávolságon belülre ér.

- Az okot akarod tudni? – kérdezte végül megadóan, mire csak bólintottam egyet. – miattad veszekedtünk, Hyungwon! – felelte egy fokkal indulatosabban, ami egy kicsit megszeppentett.

- Ezt... ezt, ho-hogy érted, hyung? – kérdeztem rá félve, de választ nem kaptam.

- Azt mondtad az okot akarod tudni, én elmondtam! Elégedj meg ennyivel! Ha a teljes sztorit akarod tudni, akkor menj L.Joe-hoz, és tőle kérdezd! Az ő hibája az egész! Ha neki nem lettek volna ilyen eszement ötletei, akkor ez meg se történt volna, és minden rendben lenne! Nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe! – bár az elején indulatos volt, a végére szinte annyira elhalkult, hogy még én is csak alig értettem szavait. – Ne haragudj! – nézett mélyen a szemembe, mintha csak ezzel akart volna hatni rám. – Nem kellett volna kiakadnom rád! Sajnálom és kérlek, most menj vissza hozzá, és próbálj meg vele beszélni, rendben? Ha tényleg érdekel, hogy mi volt az ok, akkor kérdezz rá nála, de semmiképpen se támadd le! Így is nagyon érzékeny ez a téma nála! – csak esetlenül bólintottam, majd egy „Viszlát" után sarkon is fordultam és visszasiettem az üzletbe, még pont időben, ugyanis a következő pillanatokban már barátaival társalgott felhőtlenül.

Viszonylag csendes nap volt, nems ok vásárlónk akadt, de nézelődők annál inkább. sokan jöttek be kérdéseket is feltenni kedvencükkel kapcsolatban, melyekre mindketten készségesen válaszoltunk. Néha szóba elegyedtünk ugyan egymással is, de az egésznapos kommunikációinkra rányomta a bélyegét a reggel történt események sorozata.

Hiába is gondolkoztam egész nap azon, amit Shownu mondott, semmi nem jutott eszembe, ami velem kapcsolatos lett volna és ByungHun hyungnak is érzékeny téma lett volna, ezért inkább nem is firtattam a témát. Ugyan sokszor szólt rám a nap folyamán „főnököm", miszerint elbambultam, nem tudtam sehogy sem kiszakadni gondolataim fogságából, ami ahhoz vezetett, hogy délután elhatároztam, este, záráskor mégis felteszek néhány kérdést hyungomnak, amelyekre bármi árok kiszedem belőle a válaszokat.

Végül lassan ugyan, de elérkezett az én időm is. Miután elfordítottam a „Nyitva" táblát az ajtón és kulcsra zártam belülről a falapot, elindultam a kis dolgozószoba felé, amelyben ott volt ByungHun hyung. Kopogás nélkül nyitottam be a kis helyiségbe, de hyung nem vett észre, mivel pont háttal ült nekem a székében, de épp beszélgetett valakivel, elég hangosan.

- Nehéz volt odafigyelni rá, vagy mi az élet? – kérdezte indulatosan, mire –én ugyan nem hallhattam, de reakciójából ítélve – számára nem tetsző választ kapott. – Shownu, te is tudod, hogy Wonie nem tudja megvédeni magát! – nevem hallatán az állam a padlót súrolta és először fel sem fogtam a hallottakat, majd amikor túlléptem a kezdeti sokkon, gondolkodni kezdtem. Erre értette hyung, hogy én vagyok az oka? Mi az, hogy nem tudom megvédeni magamat? Ez most az, amire gondolok? – kérlek, csak egy kicsit figyelj oda rá! – egy kicsit lejjebb vette a hangerőt és kérlelőre fogta, majd lassan megfordult a székével és szembetalálta magát velem.

- Hyung... - szemeim akaratlanul is könnybelábadtak, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Nem! Nem mutathatom magamat gyengének! Most nem!

- Wonie... - ujjai közül kiejtette a telefont és csak dadogni tudott... Nem tudott rendes magyarázatot adni az iméntiekre... ahogy a reggeliekre se...

Sziasztok!

Nos, tudom, hogy naaagyon régen volt rész, és 1000bocs érte, de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat az írásra, hiába is volt időm! A jövőben persze igyekszem majd sűrvebben hozni a folytatást, de nem ígérhetek semmi konkrétat!

Jó olvasást! Illetve B-U-É-K!!!!