- De így is alig lenne időm a saját tanulmányaimra, hát, ha még több mint 3 órát kellene még hyung korrepetálásával is töltenem! – azt hiszem az volt életem első alkalma, hogy kiálltam ilyen szinten magamért... de nem tehettem mást, nem hagyhattam, hogy ez az egész az én káromra váljon.

- Mr.Chae, maga is látja, hogy milyen siralmasak az eredmények! Nem tehetek mást! Meg kell értenie engem és Mr.Shin szüleit is! Mindannyian azt akarjuk, hogy minél többet és minél hamarabb fejlődjön! Nem sokára pedig itt vannak a félévi vizsgák, amiken ezzel a tudással, egész biztosan nem megy át! Minél hamarabb és minél ügyesebben sikerül felzárkóztatnia, annyival hamarabb szabadul meg ettől a tehertől! – nézett rám a végén jelentőségteljesen, amit igazából ne tudtam hová tenni, hisz nem tudhatja, mi vár engem minden egyes nap otthon... vagy mégis?

Csak megfáradtan sóhajtottam, majd beletörődve gyötrelmes sorsomba dőltem hátra a székemben, ami után csak egy aprót bólintottam. Úgy is mindig az van, amit a nagykutyák akarnak, ha akartam, se tudtam jobb érvet felhozni, mint a saját vizsgáim, de semmire se mentem vele.

Bele se merek gondolni, mit fog ehhez az egészhez apám szólni... ha egyáltalán annyi bátorságot tudok gyűjteni, hogy elmondjam neki... Teljesen ki fog akadni, ez biztos! De még mennyire, hogy ki fog akadni!

Lehet, nem kellene tudnia erről az egészről... Lehet, hogy el tudom titkolni... Bár mivel magyaráznám ki, hogy sokkal később érek haza a kelleténél? Nem érdekelné őt, hogy mit mondanék, őt csak az érdekelné, hogy kaja legyen azt asztalon, minél hamarabb...

- Azt hiszem erről még nem beszéltünk... - a váratlan hang teljesen kiszakított borúsabbnál borúsabb gondolataimból, és így újra a kegyetlen valóságba csöppentem. – A Shin szülők persze ezt a fáradozását meg szeretnék fizetni! Nem ám ingyen kellesz tanítania! Minden második héten, amikor feljön majd azt irodába és beszámolót tart majd arról, hogy haladnak, egy borítékkal távozik majd innen. Nem tudom, hogy mennyit kap majd, nem tartozik rám! Én nekem csak az a feladatom, hogy átadjam a csomagot, amit maga persze szó nélkül fog elfogadni, mélyen meghajolva, csendben fog távozni vele. – teljesen sikerült lesokkolnia az igazgatónak. Csak elkerekedett szemekkel néztem, ahogy óvatosan kihúzza az egyik fiókját, majd elővesz egy fehér borítékot belőle, végül pedig elém csúsztatja azt az asztalon.

Köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul a torkom is borzasztóan kiszáradt. Kezeim remegtek, akárcsak a lábaim. Valamiféle furcsa érzés járta át a testem, ami nagyon hasonlított a zavarra, de a szégyenre is egyaránt. Úgy éreztem, ha én azt a pénzt elfogadom, akkor még ennél is mélyebbre süllyedek mások szemében. Nem tudom, miért éreztem ezt, de a szorító érzés ott ült a mellkasomban és nem engedte, hogy úgy tegyek, ahogy azt az igazgató elvárta volna akkor. Egyszerűen nem ment! Képtelen voltam rá! Nem kellene azért pénzt kapnom, mert korrepetálom az egyik iskolatársamat! Ez így nagyon helytelen! Nem vagyok holmi egyetemi tanár, aki szakszerűen taníthatná és segítene neki a felzárkózásban! Nem! Én csak egy egyszerű diák vagyok, aki ráadásul még alatta is jár egy évvel! Képtelen vagyok felfogni, mi vezérelhette rá a szülőket, hogy ENGEM válasszanak a fiúk mellé, ráadásul ezért az egész herce-hurcáért még „fizetést" is kapjak!

- Én... Én ezt nem...

- Nem érdekel, maga mit gondol! – vágott a szavamba Mr.Park, majd felállt a helyéről és mellém sétált a kezében a bűnös tárggyal. – Mint mondtam, nekem ehhez semmi közöm! De a lelkemre volt kötve, hogy minden két hét után Mr.Shin bővülő tudással, míg maga egy ilyennel gazdagodva távozzon az iskola területéről! – szememmel végig követtem minden mozdulatát, míg mellém nem ért, ugyanis akkor kénytelen voltam a szemeibe nézni. – Ezért is hagyja, hogy minden a maga módja szerint történjen, igaz? – kérdezte, mire csak nagyot nyelve bólintotta egyet.

Mr.Park szintén bólintott, majd az eddig kezén tartott tárgyat elengedte, ami így az én nyitott táskában landolt. Ezután továbbsétált mellőlem, egészen az iroda ajtajáig, amit kinyitva invitálta be az eddig kint szobroz tanítványomat.

Ezután pedig csak némán hallgattam és teljesen figyelmen kívül hagytam a szinte tajtékzó HoSeok-ot, akinek szintén nem tetszett az, hogy a szükségesnél ég több időt kellesz majd velem és persze a tanulással is eltöltenie. Csak a saját gondolataimmal foglalkoztam, amik persze mind a táskám aljában lapuló dolog körül forogtak...

Még akkor sem csillapodtam, mikor már a boltban válogattam a polcokról a legszükségesebb dolgokat. Lassan húztam ki zsebemből a pénztárcámat, amiben ott lapult a reggel „kapott", igencsak kis összeg. Nagyot nyelve kezdtem el számolgatni magamban, hogy mégis mit engedhetek meg magunknak és mit nem.

Újra csalódhattam apámban... Mintha csak kiszámolta volna –amit azért erősen kétlek -, hogy mégis mennyit adjon nekem, hogy bevásárolhassak, de az ne legyen se több, se kevesebb egy wonnal se a kelleténél.

Nagyjából sikerült megvennem azokat az élelmiszereket, amik feltétlenül szükségesek egy-egy vacsora vagy reggeli elkészítéséhez. Amikor kiléptem a bolt ajtaján és zsebemből kivéve telefonomat néztem rá az órára, teljesen lesokkolódtam...

Hogy repülhetett el így az idő?!? Apa már rég otthon van!!! Ki fog csinálni!!! Basszus, sietnem kell!!!

Szinte versenykocsikat megszégyenítő sebességgel tettem meg azt a kis távolságot, ami a bolt és a házunk között van, majd fel a lépcsőn. Pánikolva próbáltam bejutni a házba, de az ajtó zárva volt. Felcsillant egy utolsó reménysugár, miszerint apám még nincs itthon. Kissé félve ugyan, de kinyitottam kulcsommal az ajtót, majd megkönnyebbülve fújtam ki az eddig tüdőmben rekedt levegőt. Nincs itthon!

Fejben ezerszer hálát adtam az égieknek, amiért most az egyszer segítségemre siettem, majd ezután szinte rohamtempóban készítettem el a vacsorának szánt ételt és gyorsan én is beharaptam belőle.

Nem szeretek apámmal enni, valahogy ha ránézek, vagy egy légkörben vagyok vele, mindig elmegy az étvágyam. Ezért biztos senki se csodálkozna, ha azt mondanám, anyám halála óta talán összesen kétszer volt, hogy egy asztalnál fogyasztottam vele bármilyen ételt is.

Még gyorsan elmostam az összepiszkított konyhai felszereléseket, majd visszahúzódtam az én kis kuckómba és próbáltam megemészteni a vele történteket... elég kevés sikerrel.

Nem akartam kimondani, de máshogy nem tudtam fogalmazni... HoSeok hyung teljesen hülye! Jóformán az összes felmérője 50 pont alatti volt, ami bizony azt jelentette, hogy az elvárt pontok felét se volt képes megszerezni. De nem csak én sokkolódtam, hanem az igazgató is, de igyekezte hamar rendezni vonásait, amikor megmutattam neki a feladatlapokat. Jobbnak vélte, hogy hyung várjon kint, az iroda előtt egy kicsit, míg mi megbeszéltünk egyet, s mást...

Talán túlságosan is elkalandoztam, ugyanis a bejárati ajtó hangos becsapódására figyeltem fel... pontosabban, a szívbajt hozta rám, én meg leestem a székről, amin eddig ültem.

Miután valahogy sikerült megnyugtatnom magam, miszerint semmi okom nem volt a pánikra, gyorsan elővettem a tanulnivalóimat. Igyekeznem kell jóval előre megtanulnom, a hétből három délutánom most már szinte teljesen foglalt lesz, a hétvégéimet pedig az állatkereskedésnek és ByungHun hyungnak szentelem. Nem szabad, hogy a korrepetálás miatt romoljon az átlagom, nem engedhetem meg magamnak... terveim vannak a jövőben, amihez azonban kitűnő iskolai eredmények is szükségesek...

Mivel az órákon figyeltem és igyekeztem mindent megjegyezni, így az elméleti részeket már csak átismételnem kellett, csak az írásbelik maradtak, de azokat is gyorsan késznek tudhattam.

Sosem veszem észre, hogy mennyire elszalad az idő, miközben tanulok... Szomorúan vettem észre, hogy bizony nemsokára kilenc óra, így jobbnak láttam aznapra befejezni a tanulást és inkább lazítani egy kicsit egy kád meleg vízben.

Gőzfelhő kísérte lépteimet, amikor fél óra múlva kiléptem a fürdőből, de nem aggódtam...

Mielőtt elfoglaltam volna a helyiséget, megnéztem, hogy apám hol is van, és amikor láttam, hogy a kanapén fekszik horkolva, hatalmas mosollyal az arcomon engedtem magamnak egy kádnyi forró vizet, hogy lenyugtathassam a levendulás tusfürdővel minden egyes idegszálamat.

De ez is csak addig sikerült, ameddig nem kezdtem el bepakolni a tanszereimet másnapra, és meg nem találtam a táskám alján azt a borítékot, ami talán segíthet a jövőmben vagy teljesen tönkre is tehet...