Az egyéni sportokat lezáró csengőszót követően JeongGuk a melegítő pulóverének alját szorongatva fáradtan vánszorgott a sportcsarnokba, ahol a sportnap legrosszabb része következett; a csapatversenyek, amik még az egyéni vetélkedéseknél is pokolibbak, mivel az osztályok nem csupán választanak néhány embert, hanem azokat a személyeket földbe tiporják, akik vészesen „nyomorékok" vagy „lúzerek", kiknek táborát most Jeon JeongGuk is erősíthette akarata ellenére. Az öltözőben fekete tornazsákjából kivéve a vizes palackot ivott pár korty vizet, mivel szája már cserepes volt a szomjúságtól, ami a taekwondo küzdelmei óta gyötri. Száját pamut felsője ujjába törli, miközben előhalássza a kis táskából tornafelszerelését. Aprót sóhajtva teszi le a ruhadarabokat a padra, majd sapkája levétele után hosszabb, enyhén zsíros haját egy, a csuklóját eddig szorító hajgumival felköti. Ezt követően már éppen vette volna le a vastag pamutanyagot, mikor meghallotta maga mögül Jae ördögien gunyoros hangját.

- Nézzétek csak, azt hiszi játszhat majd ő is – lép a fiú mögé, majd annak gyenge vállait erősen megragadva taszít egyet rajta, így a gyengébb majdhogynem a falba verte a fejét.

- Nem... - motyogja Guk erőtlenül könnyeivel küszködve – „Mit ártottam nekik? Miért csinálják ezt?"

- Mondtál valamit? Ti hallottatok valamit? – fordul barátai irányába, akik erre csak röhögésbe kezdtek a fejüket rázva.

- „Nem akarom, nem akarom, nem akar..." – Guk a fejbőrébe hirtelen fájdalom nyilall, így felszisszen, és körmeit tenyerébe vájva igyekszik enyhíteni azon.

- Héj, bilifej – fordítja hajánál fogva szembe magával Jae, így a fiú alsó ajkát beharapva néz immár farkasszemet az ijesztően villogó tekintettel – igaz, hogy HaeInre szoktad verni a falloszt? – hajol közelebb, homlokát már-már a másik fiúéhoz nyomva, akinek szemei elkerekednek a kérdés hallatán. Hogy mit csinál ő? – Nem hallasz rendesen, vagy esetleg már leharaptad a kapa, nyúlfogaiddal a nyelved? Kérdeztem valamit! – tekintete már tüzesen, fenyegetően csillog, fogai pedig csikorognak dühében, nem tudta megérteni, hogy egy ilyen nyomorék honnan veszi a bátorságot, hogy az ő csodálatos szerelmét kiszemelje magának.

- Nem...- leheli Guk a fejét enyhén megrázva, ám Jae egy szavát sem hitte. Túl hosszú volt a másik válasza előtti hatásszünet.

- Akadj le róla! – ragadja meg most a másik felsőjének nyakát, hogy egy erőteljes lökéssel a padra taszítsa, ennek következtében pedig, a kisebb feje hangos koppanással a falnak ütődik, könnyei pedig egy nyögéssel kísérve buggyannak ki – Bőgőmasina, felesleges átöltöznöd! – sziszegi elsötétült tekintettel a másiknak, majd kezeit zsebébe süllyesztve Guk sportcipőit még elrúgva hagyja el a helyiséget kíséretével együtt, akik lenézően bámulták a könnyező fiút.

- „Mit ártottam nekik? Mivel érdemeltem ezt ki?" – szorongatja Guk pulóverét, miközben apróra húzva magát, némán, ajkait összeszorítva igyekezett visszafogni a kitörő könnyeket, melyek torkát mardosták. Viszont össze kell szedje magát, és ki kell menjen.

Guk a reggel felvett ruhákban ül a kispadon, ahova osztálytársa, a népszerű és jóképű MinHo küldte mondván: „Te nem vagy elég erős, és mivel ilyen kis mihaszna vagy, csak zavarognál a csapatunkban, inkább ülj le, azzal is többet teszel az emberiség és az osztály érdekében." Nagy szavak egy alsó középbe járó diáktól, de ezt már megszokhatták tőle, az ő szava mondhatni olyan tekintélyt parancsolt, mint egyes tanároké, sőt a diákok körében ő volt a leghatalmasabb vezér, akit követniük kell, hogy olyan tökéletesek lehessenek egyszer, akárcsak a nagy MinHo. Amit ő mond, az úgy van, annak úgy kell lennie és kész.

Így jutott el a kisfiú ide, hogy ül a kispadon a hüvelykujjának bőrét rágcsálva és nézi, ahogyan a többi gyerek jól érzi magát. Pedig ennek nem így kéne lennie. Ő is futni akar és nevetgélni a többiekkel. Ilyenkor mélységesen sajnálja, hogy a legjobb barátja két évvel felette jár, mert ő biztosan kiállna mellette, hogy ő is részt vehessen mindenben, mint egy teljesértékű ember.

- „Miért nem játszhatok én is? Ez olyan igazságtalan" – mormog az orra alatt, most már ajkát tépdelve, amikor combja alsó része hirtelen iszonyatosan viszketni kezd, így jobb lábát kicsit megemelve vakargatja meg a felületet nem törődve azzal, hogy ki nézi, pedig már hogyne nézték volna. Őt sajnos mindig nézte valaki. Valaki, akinek a tekintetére még csak nem is gondolt volna.

- Fúj a kis nyuszi pukizott! – kiált fel a mellette ülő Song bal kezével befogva orrát, mire a mellette ülő barátnői is felugranak fintorogva nézve a fiút, akinek arca a pillanat tört része alatt vált falfehérről pirosra.

- „Nem is pukiztam" – tiltakozik magában, amit senki más nem hall. Hiába volt igaza, ha már hárman nevetnek rajta és mutogatnak rá. Riadt tekintete a lányok mögött ülőre tapad, aki kifejezéstelen arccal néz őrá – „Ő miért van itt? Ez nem is az ő osztálya" – hisztizik magában legnagyobb szerelme barna íriszeibe meredve. Guk tudja, hogy a szeretete viszonzatlan, végtére is mit akarna tőle egy gyönyörű ulzzang lány, akiért mindenki odavan, és akinek a szülei a városrész legnépszerűbb emberei, akiknél mindig valami összejövetel van, hogy a státuszuk ne romoljon.

- Nem is... - kezeit ökölbe szorítva mered maga elé, miközben halkan igyekszik védeni magát, hogy szerelme ne gondoljon rosszakat róla. Ám minden próbálkozása kudarcba fullad, amikor a mellette már álldogáló félig kínai származású lány, hosszú éjfekete haját háta mögé dobva, vinnyogó hangon megszólal.

- Sajnálom szegény HaeInt, amiért még ilyen nyomorékok is szerelembe esnek vele.

- Nem irigylem az biztos – helyesel egyik barátnője karjait csípőjére helyezve.

- Ha HaeIn megtudná, hogy egy ilyen szerencsétlen szereti... - Song tudja, hogy az emlegetett lány mögötte ül, így hangerején változtatva hangosabban folytatja – Ha Choi HaeIn megtudná, hogy az évfolyam legnagyobb lúzere Jeon JeongGuk szerelmes belé, biztosan iskolát váltana – a két nevet és a szerelem szót kihangsúlyozva mondandójában néz az említett fiú irányába, akinek arca vörösről ismét halálsápadtra vált, ajkai remegni kezdenek, szemei pedig kétszeresére tágulnak.

- Nem váltanék iskolát – egy simogatóan lágy hang szólal fel az előző rikácsolást követően, így a kínai lány, annak barátnői, illetve a kidobós mérkőzést már befejező fiúk MinHo, Jae, Hyun és az ő barátaik is fülüket hegyezve figyelik a kialakult szituációt – Te vagy Jeon JeongGuk igaz? – lép előre a lány, így immár a reszkető fiú mellett áll.

- I-igen – alig bírja kipréselni magából a hangokat, ugyanis még soha nem beszélt a lánnyal ezelőtt, s retteg attól, ami szerinte biztosan következni fog.

- Nagyon sajnálom, de nem fogadhatom el az érzéseidet, nem szeretnék a népszerűségemből veszíteni. Remélem megérted ezt. Úgyhogy kérlek ne hangoztasd, hogy szeretsz, és minél hamarabb felejts el! – a lány szíve a torkában dobog, miközben a remegő, körmeit tépkedő fiút nézi. Egyszerre érez sajnálatot, szánalmat és undort. Sajnálja a fiút, amiért ebbe a helyzetbe került, szánalmasnak érezte a fiút bántó embereket, amiért nincsen jobb dolguk, és undorodott önmagától, amiért ilyen gonoszan utasította vissza őt. HaeIn tudta, hogy ezzel a tettével magára fogja haragítani kedvesét, akivel hónapok után végre sikerült titokban összejönnie, de nem tehetett mást, ugyanis rákényszerítették erre. Ha nem tett volna semmit, akkor pletykák terjengenének arról, hogy talán köze lehet ehhez a fiúhoz.

- S-sajnálom – motyogta Guk, akinek szíve keservesen sajogni kezd bordái ketrecében, s úgy érzi nem bír elviselni ennél több fájdalmat. A világ forog vele, gyomra görcsösen szorít, fiú létére sírni akar.  El akar menekülni, el akar tűnni.

- Ha megbocsájtotok – hajol meg illedelmesen HaeIn, majd hátat fordítva a könnyeivel küzdő fiúnak, nagy léptekkel elhagyja a helyszínt.

- Nem megmondtam, hogy szállj le róla? – fakad ki Jae idegesen a fiú felé trappolva azzal a szándékkal, hogy jól megleckézteti, amiért kellemetlen helyzetbe hozta az ő általa is kedvelt, ártatlan lányt.

- Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége – nevet fel Song diadalittasan, mint aki elérte a célját.

Guk a könnyeitől fuldokolva igyekszik valamelyest összeszedni magát, de nem tudja elszorítani felszakadt lelkének vérző sebeit.  Nem kérdés futnia kell, mielőtt nézőközönség előtt sírná el magát a fájdalomtól. Viszont ebben erősen megakadályozza valaki, aki karja után kap, és maga mögé rántja, mintegy védőfalként. JiMin szikrázó tekintettel méri végig a tucatnyi embert, akik legjobb barátján nevettek. Gyűlöli, ha vicc tárgyának tekintik az ő kedves és aranyos barátját, aki olyan gyámoltalan, mint egy ma született bárányka, és akinek szíve hatalmas és szerető. Szemhéjait lassan lehunyva vesz egy mély levegőt, hogy nyugodtabban szólaljon fel. Mindenki néma csendben nézi a két fiút, akik egymáshoz simulva állnak a pálya szélén várva valamire, az a valami pedig kitörni készül, mint egy vulkán, pont, mint a Vezúv.

- JiMin miért védelmezed azt a nyomorékot? Felcsaptál védőangyalnak? – röhög fel velős beszólásán Jae, majd karjait keresztbe fonva várja az ovációt, ami nem is marad el - Akkor hadd adjak egy két tanácsot, mutasd meg a kis taknyosnak, hogy hol van a fodrász, mert a Joseon- dinasztiában sem volt már divatos ez a hajforma. Ráadásul mutasd már meg neki, hogy hol a helye, mert ránk nem hallgat – ismét nevetésben törnek ki, ami a barna hajú fiúból teljesen mást vált ki. Guk barátja fehér pólóját szorongatva próbálja jelezni neki, hogy teljesen jó van ez így, nem kell a cirkusz. Ámbár tudta, hogy esélytelen, mégis vissza akarta tartani legjobb pajtását az ilyesfajta konfliktus helyzetektől – Vagy, vagy mond meg neki, hogy az ilyen nyomorékoknak nem szabadott volna elszökni az inkubátorból, mi...- mondandóját nem tudja befejezni, mivel egy ököl lendül irányába, ami jobb arccsontját el is találja, a hirtelen lendülettől pedig hátraesik. A lányok felsikítva, a fiúk meghökkenve kapják tekintetüket a lángoló tekintetű fiúra, aki kezét megrázva emeli fel állát.

- Még egy szó, és darabokra töröm az orrodat, világos? – JiMin szinte égett belülről a dühtől, ahogyan végig hallgatta azt, amit Gukról mondott, égett a vágytól, hogy darabjaira törje azt a nyomorultat, aki tönkreteszi lelkileg a kis pajtását.

Persze Jae sem rest, miután felkaparta magát, nagy lendülettel ugrik támadójának, és így veszi kezdetét a tömegverekedés, amitől a kicsi Guk szíve majd' kiszakad a helyéről.

- „Ez miattam van. Az egész az én hibám" – arcán egy könnycsepp folydogál, majd a földre pottyanva semmivé lesz. Ő ezt nem bírja, a lelke, a lelke sem bírja. A fiú ahogyan a vérző orrú JiMinre pillant, zokogni kezd, amiért nem képes megvédeni magát. – „Igazi lúzer vagyok!"

- Hagyjátok abba! – sikítja Song torkaszakadtából, mintha csak őt vernék éppen – Tanár úr! – visong, mikor meglátja a futva közeledő férfit.

- Elég legyen! – lép a verekedők közé Mr. Kim, mire Jae egy nagyobbat köp maga mellé, JiMin pedig az orrából folyó vért törölgeti – Mindannyian velem jöttök, Park Jimin, Lim JaeMin, Kim HyunSeo és ti ketten ott. Most! – fújtat idegesen, miközben JiMin és Jae karját fogva húzza őket maga után.

- Ez az egész a te hibád! – lép Guk elé nyávogva Song – Ha te nem lennél Jae nem verte volna meg JiMin - oppat! – toporzékol, ám a fiú tekintete egy pontra szegeződik. Könnyes szemeivel követi a tanárral távozókat, majd a JiMint aggódva vizslató szerelmére szegezi a tekintetét. Fejét lehajtva gyors léptekkel hagyja ott a tornacsarnokot, hogy az osztályterem előtt várhassa meg legjobb barátját, akivel ezt követően közösen elhagyhatja az iskolának nevezett poklot, hogy a taekwondo edzésre mehessen, amihez mindezek után semmi kedve.

Már legalább fél órája üldögél az osztályterem előtti padon, amikor úgy dönt barátja elé megy. A tanári elé érve viszont szembe találja magát Jaeval, akinek sebei már el vannak látva. A fekete hajú, tüzes tekintetű fiú fogait csikorgatva agresszíven pillant a gyenge fiú irányába, ám ezen kívül nem tesz semmit, csupán gunyoros vigyorra húzza ajkait.

- Menj a tornacsarnok raktárépületéhez, és gondold végig, hogy kiben bízol meg. Remélem össze fog törni Lucifer látványa – fújtat egyet, majd táskáját hátára dobva elindul a kijárat felé, vállával meglökve a fiú soványka testét.

- „Raktárépület? Lucifer? Miről beszél?" – tornazsákjának vékony csavart zsinórját szorongatva vonszolja magát az említett helyre, ám arra, amit ott látott nem volt felkészülve lelkileg. Szíve hasogatni kezd, szemeit pedig ismét marni kezdik a már éppen, hogy legyőzött könnyek, amikkel ezen a napon nem akart többet küzdeni. – „Miért? Miért? Tud-tudtad hogyan érzek, mindenről tudtál, akkor miért?" – szemei az ajtó mellett álló csókolózó párra szegeződnek. JiMin a fekete hajú lány jobb lábát felemelve, annak hajába túrva csókolja hevesen HaeIn puha ajkait. Ő pedig a fiú barna tincseibe kapaszkodva, szemeit lehunyva élvezi a csók mámoros szenvedélyességét, a gyönyörtől szinte alig-alig állva a lábán.

- „Áruló, áruló, áruló, áruló..." – szemeiből patakozni kezdenek az eddig mindig visszatartott könnyek, majd gyorsan elfordulva kezd rohanni. Sebesen elfutott, el az iskolából, a kegyetlen, szívet tépő valóság elől. Nem volt kedve semmihez, nem akart beszélni senkivel. El akart tűnni, meg akart szűnni létezni. Lábai sajognak, mikor lekanyarodik egy kisebb utcába, ahol a falnak döntve hátát, guggolásba ereszkedve kezd el zokogni. Gyűlölt mindent és mindenkit. A szüleit, amiért nem foglalkoznak vele és semmibe veszik, az osztálytársait, amiért ok nélkül bántják, HaeInt, amiért így beszélt vele, JiMint, mert elárulta és legfőképpen magát, amiért nem tudott semmit tenni, soha.