Elérkezett a nap, amikor ismét találkozunk, jó pár év után először. Remegtem egész testemmel, szívem vadul kalapált, hol hideg, hol pedig meleg fogott el.
Az órámra pillantottam, még tizennégy perc volt a megbeszélt időpontig. Húsz perce ott álltam, lényegesen korábban érkeztem, annyira izgultam. Megigazgattam a hajam, leporoltam nadrágom - bár már egy porszem sem lehetett rajta, ugyanis percenként megismételtem ezt.
Aztán felbukkant. Befordult a sarkon és végre megláttam. Semmit nem változott. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint emlékeztem, bár úgy tűnt, az elmúlt évektől csak még vonzóbb lett. Haját levágatta, nagyon jól állt neki. Tudta, hogy jól néz ki, ez látszott az arcán. Ahogy közeledett, a szívem egyre inkább ki akart ugrani a helyéről.
- Szia!
Pár pillanatnak el kellett telnie mire viszonozni tudtam a köszönést.
-Heló...
- Na, hova megyünk?
Ez a magabiztosság... mondanom sem kell, nagyon imponált. Tényleg csak tökéletesebb lett az évek alatt.
- Öhm hát én arra gondoltam, közösen kitaláljuk. Nem tudom mit szeretsz, ezért nem mertem konkrét programot összeállítani - remegve mondtam, és láttam, hogy arcvonásai halványan, csak éppen alig észrevehetően megváltoztak. Na szuper, már eljátszottam az esélyeim, mert töketlen vagyok.
- Hmpf... kár - s legyintett egyet.
- Haaa gondolod, szóval ha van kedved kávézhatnánk vagy... vagy öhm vehetünk valami százalékot és leülhetünk egy padra valami csendes helyen, nálunk szokás ez. A barátikörömben.
- Tessék? - nézett rám értetlenül, s kezdtem úgy érezni, egyre mélyebbre süllyedek és vesztem el az összes esélyem.
- Alkohol. A százalék alkohol, így hívjuk.
Nem válaszolt, ám tekintetét nem vette le rólam. Égetett, szinte perzselt ahogy rámnézett. Mit nézett, egyenesen bámult. Fogalmam nincs mire gondolhatott éppen, de fél karomat odaadtam volna, csak hogy tudjam.
- Nincs kedvem kávézni, inkább üljünk ki egy padra, ha az jó neked.
Kerestünk egy aprócska parkot, ahol mindössze két pad volt, így leültünk az egyikre. Össze voltam zavarodva, most akkor igent mondott az alkoholra is vagy csak üljünk a padon és beszélgessünk?
- Miújság veled mostanában? - dobtam be az adu ászt, ami természetesen a legrosszab kérdés, amit csak feltehettem. Egyáltalán van ember aki normálisan tud erre válaszolni? Mert én nem, az biztos.
- Nagyon megleptél, amikor írtál.
- Bocsi...
- Jaj nem, semmi baj, összevesztem barátommal, úgyhogy pont jókor jött.
Na bumm. Hogy lehettem ilyen hülye. Persze hogy van valakije, nézz már rá. Gyönyörű, vonzó, olyan alakja van, hogy eszed megáll. És én még valamiért azt hittem, talán a lányok is tetszenek neki... Kész röhej vagyok.
- Oh, nagyon sajnálom. De örülök, hogy eljöttél - azaz, persze, már csak a farkad kéne csóválnod és pincsi kutya lehetnél.
- Nem baj, egy idióta. Vagyis néha. Inkább mesélj te. Miért nem kerestél?
Nem tudtam mit mondjak.
- Annyit vártam, hogy végre írj, hívj, bármi! Azt ígérted, találkozunk... De aztán elfelejtettél - arcán látni lehetett az őszinte bánatot. Komolyan, ez a lány játszik az érzéseimmel. Egyik pillanatban nemtörődöm, most meg ez...
- Én... nem tudom hogy mondjam el. Akkoriban nem voltam önmagam. Szorongtam, gyáva voltam, nem bíztam senkiben és semmiben, és eltoltam mindnekit magamtól egy idő után. Sajnálom. Annyira nagyon. Őszintén.
Elcsuklik a hangom, a sírás kerülget, mert tényleg bűntudatom van, mely évek óta mardos.
- De már sokkal másabb vagyok - próbáltam menteni a menthetőt.
-Értem. Na, akkor nem iszunk valamit?
Nagyon örültem az ötletnek, kegyetlenül feszült voltam.

Vettünk egy üveg vodkát meg mellé valamit amivel kicsit higíthattuk, és visszaballagtunk a padunkhoz.
Ahogy az alkoholszint nőtt a véremben, úgy lettem egyre bátrabb, feloldódtam.
- Na és? Neked van valakid? Mesélj már egy kicsit magadról, eddig szinte csak én beszéltem és már unom a saját hangom hallgatni - mondta, mire kissé elfogott a pánik. Szerencsémre, vagy talán pont szerencsétlenségemre már nem voltam teljesen józan, és ilyenkor sokkal őszintébb vagyok, mint talán kéne, na meg persze merészebb.
- Ha úgy nézzük, van. Igen, van. Vagyis csak kiszemelt, úgymond.
- És? - várta a folytatást.
- Kissé bonyolult a dolog. Tudod évek óta őrá gondolok és hiányzik. Elrontottam a dolgot és azóta bántam. Nagyon. Távolról figyeltem, hogy alakul az élete, persze csak annyiról tudtam, amennyit láttam. Hiányzott. Néha jobban, néha kevésbé. Szégyelltem elé állni, mégis annyira látni akartam.
Megálltam, hogy megfigyeljem a reakcióját. Mintha kissé zavarodott lett volna, de lehet csak én értettem félre.
- És mi lett a vége? Most mi a helyzet?
Ismét csak az alkoholt hibáztathatom, de valahonnan hatalmas önbizalmam támadt. Felé hajoltam, egy pillanatra megálltam, majd megcsókoltam.
Lágy volt, gyöngéd, de határozott. Istenem, oly rég óta vágytam erre! És most, hogy végre átélhettem, szinte el se hittem. Nem elég. Több kell. Nem tudok betelni vele. Megfogtam arccsontját, mintha attól féltem voltam, elszökik. De nem tette. Gyomrom beleremegett az érzésbe, nem akartam elengedni, de tudtam, el kell.
Arcát néztem. Nem tudtam leolvasni mit érez. Aztán megszólalt.
- Nagyon megleptél - kissé zavart volt a hangja, ám arcakifejezése egyáltalán nem tükrözte az érzést.
- Én sajnálom. Vagyis nem. Hát erre vártam már mióta. De azt sajnálom, hogy csak úgy letámadtalak - mentegetőztem.
- Nem! Nem baj... viszont...
- Elutasítasz - vágtam a szavába.
Nem szólalt. Ez egy igen a kérdésemre.
- Annyira sajnálom. Én nem... nem vagyok meleg.
- Nem baj. Én sajnálom. Ezt az egészet. Évek után megkerestelek, elhívtalak, hogy találkozzunk, majd a semmiből megcsókoltalak. Megértem. Nem tudom mit gondoltam. Azt hittem, mert régen olyan közvetlen voltal velem... én félreértettem. Azt hittem esetleg több vagyok egy barátnál. Ne haragudj - s felálltam. - Most inkább elmegyek.
Elszaladtam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Annyira kínos, jézusom! Hogy csinálhattam ezt. Egy perc alatt kijózanodtam.
Pár sarok után végre megálltam. Na, most mihez kezdünk? - kérdeztem magamtól.
- Nem félsz egyedül?