-Szerintem ez jó lesz.

-Én is így gondolom-bólogattam, miközben újra megforgattam a plüssöt a kezeim között és megindultam a fizető hely felé.

-Ez lesz kicsi lány?-pillantott rám az eladó.Ismét csak bólogattam,majd kiszórtam a macis pénztárcámból az összegyűjtögetett zsebpénzemet-Még valamit?-mosolyodott el én, pedig egy nyalókára mutattam,amit ő levéve a polcról a kezembe adott.Kiszámolta a pénzemet és a visszajárót a pulton hagyta, hogy rakjam el. Belesöpörtem az aprót a maciba és levéve a plüssgyűjteményem egyik legújabb darabját a kasszától, kiindultam a boltból.

-Egy újabb?-rökönyödött meg Tomu-nii-Nem kellett volna beengednem oda téged... Anyád meg fog engem ölni...Nem elég neked az a rakatnyi játék ami otthon van?!

Csendben hallgattam, ahogy kiakad rám és a nagy macimra, aminek a mérete az enyémmel vetekszik, ám egy idő után, mikor látta, hogy azt várom mikor lesz ennek vége, és már kezd kicsúszni a hatalmas plüss a kezemből, abbahagyta.

-Mint a falra hányt borsófőzelék... Nah-sóhajtott-Gyere...-nyújtotta a kezét, mikor pedig jó alaposan munstrálni kezdtem a fiú rácsapva a homlokára elővette a zsebébe gyűrt rajzolóknak kitalált kesztyűt, amit még a művész boltban szereztem be neki. Így, amíg felhúzta gyűrűs és kisujjára azt a találmányt egy kavicsot kezdtem el rúgdalni a járdán.

Újra felém nyújtotta, mostmár kesztyűbe bújtatott kezét, amit elfogadva kézen fogva elindultunk hazafelé.

-És... Mi a neve?

-Maci.

-Kreatívabb nevet nem találtál?

-Nem értem minek kell kicifrázni a neveket. Egy medve. Ezért lett Maci. A Maci név aranyos, akárcsak ő, ezért egy cseppet sem bánom és ahogy hallom ő sem, hogy ilyen egyszerű neve van. Ő mondta, hogy ne bonyolítsam túl.

-Hát akkor... Örülök a találkozásnak Maci-nyújtotta a kezét Tomu-nii, majd miután megrázta a mancsát a kis bocsnak tovább is ballagtunk.

A mellettem álló fiú megtorpant a bejárati ajtóval szemben, én pedig felsandítva rá a szemem sarkából vártam, hogy elkezdje a mondandóját, ami egy sóhajtással később be is következett.

-Ne nagyon mutogasd anyudnak a macidat, mert agyvérzést kap, rendben?-guggolt le elém, miközben rárakta a tenyerét fejem búbjára.Egy aprót bólintottam ugyan, de amint benyitott a házba a konyhába futottam, magam elé tartva azt a nagy plüssöt, amit az előbb szereztem, megmutatni anyának.

-Mid van Drágám?-mosolyodott el keserédesen, majd egy gyors gyilkos pillantást vetve Tomu-nii-re újra rám figyelt-Egy újabb maci?-csak bólintottam, majd megindulva a szobámba beléptem annak ajtaján és az eredetileg gardróbnak kialakított helységből átavanzsált plüss szobámba behelyeztem Maci-t az egyik polcra.

Tomu-nii nem sokára hazament,amikor is én már a fürdéshez készülődtem. Este hamar elaludtam, így másnap reggel, amint felkeltem lementem reggelizni, majd vissza is mentem a szobámba.

Bemászva az ágyamba elővettem a takaróm alól Pamacskát és leülve a szőnyegre játszani kezdtem vele.

Mindig is Pamacska volt a kedvenc plüssöm.Egy fehér kiscica. Ezért is lett Pa-macska. Ez legalább egy kreatív név... Tomu-nii is díjazta az ötletem lehet épp ezért Pamacska a kedvencem. Tomu-nii is szereti őt... Így én is. Elmosolyodva megsimogattam a fejét.

-Hé! Drágám-nyitott be anya a szobámba, mire Pamacska az ölembe ugorva hozzám bújt-Megint használod a képességed? Hányszor mondtam már, hogy ne keltsd vele életre a plüsseid?-nézett rám sóhajtva, én pedig lehajtottam a fejemet bocsánatkérően-Mindegy is... Nem ezért jöttem. Mindjárt itt lesz Nemuri.

-Midnight néni?!

-Igen-bólintott-Oh. Csengettek-indult el a bejárati ajtóhoz, velem a nyomában, majd beinvitálva vendégünket leültette a nappaliba.

-[Név]-chan!-mosolyodott el, én pedig egy integetéssel viszonoztam a köszönését-Miújság?

Szótlanul pislogtam továbbra is az előttem állóra, aki ezt egy kis idő után megelégelve újra megszólalt.

-Csendes, mint mindig-sóhajtott mosolyogva. Óvatosan bólintva a kanapéhoz indultam, ahova leülve bekapcsoltam a televíziót az ülőalkalmatosságon talált távirányítóval.

Egy idő elteltével a nő hazament,anya, pedig áthívta Tomu-nii-t, hogy ők nyugodtan elmehessenek egy nagy bevásárlásra a fiú szüleivel.

Összeszokott társaság volt a szüleinké. Régen egy iskolában végeztek, most pedig egy városban, azon belül is egy utcában laknak a csemetéikkel.Velünk.

Pont kapóra jött nekik, hogy anyumnak van egy lánya, azaz én, nekik pedig van egy idősebb fiúk, aki addig is rám vigyáz és nem a számítógép előtt púposodik nullától húszonnégy óráig. Így szinte minden héten legalább 2 napon Tomu-nii-vel próbáljuk meg lefoglalni magunkat, egymás társaságát élvezve.

-Haza jövök és csinálok valami vacsorát rendben?-nyomott egy puszit az arcomra anya,miközben én csak bólintottam jelezve, hogy tudomásul vettem, amíg Tomu-nii besunnyogott a házba.

A szüleink elmentek, mi pedig így, ketten maradva próbáltuk meg elütni az időt valamivel.

-Mi a baj?-nézett aggódva a hasamra tapasztott kezemre a fiú.

-Fáj...

-Megint csak csokit ettél egész nap?-megráztam a fejemet-De szeretem, hogy mindig olyan beszédes vagy...-sóhajtott.

-Biztos, hogy minden rendben van velük?

-Szerintem nem...-motyogtam magamban-Rossz előérzetem van...

-[Név]?

-Rossz előérzetem van.

-Miért?

-Anyáék még nem jöttek haza...

-Biztos hazafele tartanak már.

-Nem megyünk eléjük?-fordultam felé kiskutya szemekkel a bejárati ajtó előtt állva.

-Ne aggódj. Mindjárt hazaérnek.

-Biztos?

-[Név]...Inkább...-kezdte el rágni a szája szélét-Most megy a Tv-ben a Szivárvány Unikornis. Megnézzük?-mosolyodott el halványan, ami nekem is egy vigyort csalt az arcomra.

-Tényleg?!-ugrándoztam vissza a kanapé elé. Tomu-nii csak bólintott egyet, majd az ölébe véve nézni kezdtük a televíziót-Csiki csoki csiki csoki az unikornis kedvence. Ezt eszi álmában és felébredve. Ő itt a barátja Sam. Hé Sam! Sziasztok! Tárárárárárárárá!Szivárvány unikornis!

-Még mindig csodálatos ez a főcímdal-nevette el magát.

-Várjunk csak...Ez a vége volt...-görbült le a szám széle, miközben fészkelődni kezdtem.

-Jön még egy rész.

-Tényleg?

-Ilyenkor van 2 rész belőle.

-Akkor ez még csak az első volt? Ohh... Nem...-ráztam meg a fejem, mikor valami más indult el-Ez már nem az...

-Hát... Ezt lekéstük Kis bocs-rakta a kezét a fejemre.Hátra fordultam a fiú felé, miközben sűrűn pislogva ránéztem nagy szemeimmel.

-Menjünk el anyáékhoz.

-Nem adod fel, igaz?-mosolyodott el halványan.

Felkászálódva a kanapéról, mind a ketten egy-egy cipőbe bújtatva a lábunkat kiléptünk a májusi jó időbe.A fiú felém nyújtotta a kezét, ám előtte le ellenőriztem, hogy rajta van-e a kesztyű, majd mikor észrevettem a fekete színű anyagot ujjain, belecsúsztatva a saját mancsom a markába elindultunk a bevásárlóközpont felé.

Ahogy egyre és egyre csak haladtunk előre, annál jobban kezdett leállni a forgalom. Az autók egy helyben álltak, miközben a sofőrök a dudába fejeltek a dugó miatt. A mai rohanó világban ez a legnagyobb ellensége az embereknek az internet hiány után.

Nagy ember csoportulás volt az út kellős közepén, így kíváncsiságból mi is odafurakodva előretörtünk. Egyenesen a tömeg élére. Rendőrök. Rendőrök és hősök mindenhol.Összenéztem Tomu-nii-vel, mire ő bólintott egyet.

-Mi történt?-kérdezte meg a mellettem ácsorgó fiú, az előttünk oszlopozó rendőrt, mire az hátrafordulva ingatni kezdte a fejét.

-Bünöző felbukkanás.

-Mikor?

-Fél órája.

-Vannak áldozatok?

-Kölyök. Így is több információt adtam ki, mint amit lehetne...-kihasználva az alkalmat, hogy a rendőr el van foglalva Tomu-nii-vel átbújtam a sárga szalag alatt és körbenéztem.

Lehet nem kellett volna...

Öt áldozat feküdt a betonon vérvörösre ázva. Meghaltak. Mind meghaltak.

A napot hirtelen eltakarta pár sötét felhő,miközben szél söpört végig az egész úton,az emberek hajába belekapva, így annak tincseit felemelve és játszadozva velük, míg földet nem értek az első esőcseppek. Először csak egy, majd kettő és a végén már megszámlálhatatlanul zúdult le a víz a fellegekből. Mintha csak dézsából öntötték volna. Olyan volt, akárcsak egy nyári vihar. Hiszen nem is volt több.

Végig vezettem a tekintetem a többé már nem más, csupán élettelen de mégis valahonnan nagyon ismerős testeken. Egyszerű emberek. A véletlen művének áldozatai.

-Nem. Nincsenek véletlenek... Mindennek van valami oka...

Azok ott?

-Anyáék...

-Hé! Hogy kerültél te oda?!-kiabált rám az előző rendőr,miközben szemeimbe könnyek szöktek.

-Azok ott...-mutattam feléjük-Azok ott anyáék!

-[Név]?-hallottam meg mögüllem egy női hangot, így egyből felé fordultam.

-Midnight?-ebből nagy baj lesz.

-Már most nagy baj van!

-Bassza meg...-motyorgott magában-Ezt nem szabadott volna látnod... Hogy kerültél te egyáltalán ide?!-emelte feljebb hangjátmikor észrevette, hogy kiabál, megrázva a fejét csökkentette a hangerejét-Tudod mit?Beviszlek az őrsre rendben? Ott, majd kitaláljuk, hogy mi lesz-fogta meg a vállamat.

-Ők... Meghaltak...-néztem fel rá kétségbeesetten,ő pedig lemondóan ingatta a fejét.

-Nem tudtuk őket megmenteni... Én... Én úgy sajnálom. Ha... Ha előbb ide érünk...

-Hazudik...

-Siettünk, ahogy csak tudtunk, de mire ideértünk már...

-Hazudik.

-Mire ideértünk már... Már nem. Minden tőlünk telhetőt megtettünk.

-Hazudik!

-Én úgy sajnálom! Sajnálom!

-Hazudik! Hazudik! Hazudik!

-Dehogy... Dehogy sajnálja!Csak nem akarta megmenteni anyát!-ráztam le a kezét magamról sírva fakadva, miközben Tomu-nii-t kezdtem el keresni a szememmel.

-[Név]... Anyukád a barátom volt! Hogyne akartam volna megmenteni?!

-Hazudik!

-Nem akarta... Ma is mondta! Amikor nálunk volt! "Kinek van kedve bűnözők után futni, amikor az áldozatainak már így is mindegy?!" Maga mondta!

-[Név]!Értsd meg! Véletlen volt!

-Mindennek van valami oka...

-Nem! Tudom, hogy nem!Nincsenek véletlenek!-ráztam a fejemet kétségbeesetten.

-Fuss!Fuss el!

Hátrálni kezdtem, mire pedig már észbe kaptam a lábam nem érte a földet.Tomu-nii a hónom alá nyúlva felkapott,én pedig a nyakába kapaszkodva figyeltem a válla felett, a félrelökött, értetlenkedő embereket. Egy rést kezdett el törni a tömegben.

-Anyával mi lesz?

-Anya! Ott volt anya!

-Láttam...

-Anya! Menjünk vissza anyáért!

-Nem lehet...

-Miért? Miért nem?!

-[Név]... M-meghaltak.

-Nem lehet...

-Nem! Anya nem halt meg!Egyszerűen... Nem halhatott meg!

-Még nem teljesítette az ígéreteit...

-De... De. Meghalt.

-Nem halhatott meg... -vékonyodott el a hangom.

Megígérte, hogy amint hazajön, főz vacsorát és együtt eszünk! Megígérte, hogy holnap együtt nézzük a Szivárvány Unikornist! Megígérte,hogy holnap csinál nekem palacsintát! Megígérte, hogy a jövőhéten elmegyünk hamburgerezni! Megígérte, hogy apa helyett, majd ő fogja elhajtani a fiúkat! És azt is megígérte, hogy ott lesz a szalagavatómon, ahol hercegnős ruhában táncolok, ha már apa nem lehet ott!Megígérte! Nem halhatott meg! Még nem! Megígérte nekem! Anya volt! Anya ígérte meg nekem!

-[Név]...-nézett le rám szomorúan, miközben én egyre jobban szorítottam a vállait, ahol kapaszkodtam.

-Nem vehetik el tőlünk anyát...

-Én... Én! Én nem hagyom ezt! Nem vehetik el tőlünk anyát! Engedj el!

-Nem...

-Visszamegyünk!

-Nem...

-Tegyél le! Tegyél már le!

-Nem!-emelte fel az eddig halk hangját, amitől egy kicsit megszeppentem. Megrázva a fejem ismét elszántan szemeibe néztem, majd folytattam.

-De! Odamegyünk és...és...

-Megbosszuljuk...

-És megbosszuljuk anyát! Visszaszerzem tőlük! Neked is ezt kéne tenned! Neked is ott vannak a szüleid! Szóval rakj le! Hogy... Hogy azt csináljam velük, amit ők tettek anyával!

-Figyelj ide...-pillantott le rám sóhajtva, de nem is foglalkoztam vele.

-Még hogy All Might egy igazi hős...

-All Might! Még hogy All Might! Ha ilyen nagy hős, miért nem mentette meg anyát?! Ha tényleg rendes hős lenne megmentette volna! Ezek... Ezek nem hősök! Ezek csak majmok jelmezbe bújva! Először apa... Most, pedig még anyát is elveszik tőlem!

-Figyelj... Én értem mit mondasz, de...

-Dehogy érted! Ha értenéd akkor engednéd, hogy megkapják tőlem azt, ami jár nekik! Ha értenéd mit mondok akkor-!-a fiú felmutatta az összeéritett hüvelyk és kisujját,azonban én nem figyelve rá folytattam a mondandóm-Mondom ha értenéd mit mondok, akkor leraknál é-!-ismét ugyanazt csinálta-Ne most!

-De. Most. A mait most használom el.

-Nem használhatod el most!

-Dehogynem.

-Nem! Azt mondtam, hogy nem!

-Rendben-vonta meg a vállát-Akkor leraklak.

-Ne! Ne rakj le!

-Ha nem szeretnéd, akkor...

-Jó... -néztem rá mérgesen, majd egy gyors puszit nyomva a szájára ismét visszahajtottam a fejemet a vállára, hogy magamban szídjam tovább a világot. Észre sem vettem, hogy mikor álltak el a könnyeim...

-Megnyugodtál valamennyire? -simított végig a hátamon, továbbra is az utcán futva. Bólintottam.

Vajon... Mi lehet anyával? Találkozott már apával? A nagyiékkal?

Pár perc és otthon leszünk... Ahol már nincs anya. Nincs ott a konyhában, ahol főz, nincs a nappaliban, ahol közösen tévéztünk és nem lesz ott a szobájában sem, ahova, ha bementem, az ágyába feküdt, én pedig odabújtam mellé.

-[Név]...El kell mennünk itthonról.

Tomu-nii pár perccel később lihegve beloholt a szobámba, engem lerakva, majd előkapott egy nagy sporttáskát valamelyik szekrényből és dobálni kezdte bele a ruháimat. További pár plédet erőszakosan beletuszkolt, ezután pedig behúzta a cipzárt.

-Hozd a legfontosabb plüsseidet!-tépte fel az egyik utazós hátizsákom, én pedig szófogadóan tettem amit mondott. Pamacskát raktam bele legelőször, hogy még véletlenül se maradjon itt. Maci-t, pedig a kezembe tartva kisiettem Tomu-nii után a konyhába, ahol valami élelmiszert keresett. Ezeket is belegyömöszölve egy újabb táskába rám meredt-Merre vannak a strandolós cuccaitok?!

-Fennt a szekrényben. Miért?

-A felfújhatós matrac...

-Tényleg...El fogunk menni?

-Van más választásunk?

-Örökre?-csak bólintott egyet.

-A fémdoboz.

-Igazad van... Akkor... Akkor mindjárt jövök...-futottam be anya szobájába és a fehérneműs fiókját kihúzva áttúrva annak tartalmát kivettem belőle egy fémdobozt. A fémdobozt.

Visszamentem a nappaliba és beleraktam a hátizsákomba a plüsseim közé. Nehezen ugyan, de sikerült újra becipzároznom a táskámat.

-Mi az?

-Pénz.Anya pénze.

-Okos ötlet... Gyerünk! Vedd fel gyorsan a hátizsákod, meg hozd ezt-nyomta a kezembe a kajás szatyrot, miközben ő felkapva a sporttáskát megfogta a kezemet és kihúzott a házunkból-Várj meg itt-szaladt be a szomszédba, miután ledobta a sporttáskát a betonra, ami egy nagy puffanással ért földet. Az eső már csak csepergett.

Sziréna hangja hallatszódott fel a távolból. Értünk jönnének?

De miért?

Nem csináltunk semmi rosszat...Talán azért, mert beléptem a sárga szalagon belülre?

Nem hinném...

-Anyáék. Anyáék meghaltak... Azaz nincs gyámunk.

Ha pedig nincs gyámunk kiskorúként az azt jelenti, hogy irány az árvaház...

-Ezért követnek...

Ezért akart bevinni Midnight is az őrse... Tomu-nii is még csak 17... Nem lehet a gyámom.Ezért akarunk elmenni. Örökre.

A sziréna hangja egyre csak közeledett, az utca végén, pedig felbukkant a rendőrautó villogója is.

Tomu-nii ebben a pillanatban toppant ki az ajtón még egy sporttáskával és hátizsákkal magára aggatva. Gyorsan felkapta az eddig betonon heverőt és egy gyors pillantást rám vetve a szemeimbe nézett.

-Fuss-a fiú megindult. A táskák nagy tömegei viszont lelassították.Ez így nem lesz jó... Túl lassan megyünk... Utól fognak minket érni....

-Gondolkozz [Név]... Gondolkozz.

Itt van nálam ez a nagy plüss...Plusz a két táska... Nem fogok tudni egyedül elmenekülni. Irány az árvaház,ahol egy szobában leszek egy rakás ismeretlenekkel. Nincs anya. Nem tud onnan elhozni. Tomu-nii sem, hiszen őt is elviszik.

-Lehet, hogy most látjuk utoljára.

Én... Én szeretem Tomu-nii-t! Nem akarom most látni utoljára! Ha...Ő nem lesz nekem, már senkim sem lesz! Ha elkapnak minket, nem tudom mi lesz...Mindjárt utol fognak érni...Egyre közelebbről hallom a szirénát.

A hang felé fordulva a szemeimet bántották a kéken és pirosan villogó fények. Egyetlen egy autó közeledett felém. A lábaim nem mozdultak. A levegőm bent rekedt, a hatalmas gombóc a torkomban, pedig nem akart megszűnni. Csak álltam egy helyben és néztem a felém száguldó eszközt.

-Indulj!

-[Név]!

Tomu-nii...Hátra néztem, a szintén felém tartó fiúra, aki mikor elém ért legugolt hozzám, így én a nyakába ugrottam.

A kocsi ajtó csapódása szinte sértette a fülemet. Valahogy minden sokkal hangosabb és élesebb.

-Hé kölykök-fogta meg egy férfi a vállam, akinek az érintésére kicsit összeugrottam.

-Ne érj hozzá...-szólalt fel Tomu-nii fenyegető hangon.

-Gyerek! Ne nézz rám ilyen csúnyán, nem csináltam még semmit sem.

-Még?

-N-nem így értettem...

-Akkor mégis hogyan?

-Figyelj... Én... Én csak... Dehogy fogok én magyarázkodni egy gyereknek! Inkább engedd el a kiscsajt, mert be kéne titeket vinnem.

-Nem.

-Mi az, hogy nem?

-Nem engedem el.

-Azt mondtam engedd el!-emelte fel a hangját,amire ismét megugrottam és mégerősebben szorítottam az engem ölelő fiú pólóját.

-Kapaszkodj.

Egy újabb ajtócsapódás után, egy másik férfi hang szólalt meg.

-Meddig szarakszol még ezzel a két kis taknyossal? Megmondták, hogy csak vigyük be őket, aztán kész. Éhes vagyok, szóval siethetnél.

-Rendben-sóhajtott-Mondom engedd! -lökte hátrébb a vállánál fogva Tomu-nii-t-Engedd már el! Nah...-nyúlt a hónom alá, majd kissé felemelt és úgy tartott,hiába rúgdostam-Most, hogy mondod, én is elég kajás vagyok már. Miért is nekünk kellett ide jönnünk ezekért?

-Tegyél le! Tegyél le! Tegyél már le!-kiabáltam, de még csak rám sem nézett.

-Én nem tudom...Jöhettek volna értük a nagy "hősök". Így kibaszni velünk-próbálta meg hátra fogni a fiú csuklóját,de ő, mint valami filmben, csak egyszerűen lefejelte a rendőrt, aki így enyhített a szorításán-A büdös!-kapott az orrához, majd ismét elkapva Tomu-nii-t a hasába térdelt, aki összegörnyedve leült a nedves betonra-Ugye,hogy tudsz te jól viselkedni is-markolt bele a hajába, felemelve a fejét-Hány éves is vagy?

-Szerintem már bűntethető.

-Nagyszerű! Fontos személy elleni erőszak. Nem is árvaház lesz, mint a kislánynak, hanem sokkal jobb. Mozdulj! -tépte meg a továbbra is markában szorított haját

-Én... Én nem akarom, hogy elvegyék tőlünk Tomu-nii-t!

Nem vehetik el tőlem még őt is! Nem vehetik el! Nem vehetik el!

Lehajtva a fejem kezdtem el zokogni. Innen nincs visszaút. Irány az árvaház, Tomu-nii-nek, pedig a kiskorúak börtöne.

-Ezt elrontottuk.

Ezt nagyon elrontottuk.

-Ne sírj már!-szólalt fel a férfi ismét hangosabban, így a könnyeim egyből elapadtak.

Az eső ismét szakadni kezdett, így a földre leejtett macim és az ott heverő táskáink is teljesen eláztak. Tomu-nii ciccegve tűrte, ahogy a copfba fogott hajánál rángatják az ég pedig egy hirtelen pillanatban dörögni kezdett.

-A maci.

A macim... A macim!

-Használd a képességed. Menni fog ez [Név]. Képes vagy rá.

Nem... Nem vagyok rá képes. Nem fog menni.

-De. Menni fog.

Mégis hogyan?! Nem tudok hozzáérni! Ha nem érek hozzá, nem megy!

-Kiskutya szemek. Kiskutya szemek.

Nem megyek most azzal semmire...

-Egy próba. Egy próbát megér....

Legyen...

-Kiskutya szemek. Csak kérd meg, hogy vegye fel.

Rendben...

-Hajrá.

-Bácsi...

-Mit akarsz szaros?

-Nem vagyok szaros...

-A... A macimat megkaphatom?-néztem fel rá kiskutya szemekkel, így ő megforgatva a sajátjait és sóhajtva egyet elindult velem a a betonon fekvő plüssért.

-Látod? Megy ez!

-Tényleg megy...

Egyből találkozott a szemem Tomu-nii-ével, aki halványan elmosolyodott, rájőve mit is tervezek.

Nyugodt arccal csukta be a szemét, annak ellenére is, hogy a haját még mindig fogták, épp hátra rántva a fejét. Nem sokáig lesz ez így.

A férfi lehajolva a mackóért kicsit megrázta, hogy valamennyire lejöjjön róla a víz, majd felém nyújtotta, azonban megfogva a mancsát és életre keltve, a hatalmas medve a földre szegezte a férfit, aki így kénytelen volt elengedni engem.

-Mi a franc ez?!-üvöltött fel.

-Öld meg... Öld meg.

Mi? Nem.

-Mondom öld meg! ÖLD MEG!

De... Nem szeretném...

-Szóval nem szeretnéd, hogy megkapja a méltó büntetését azért, amiért ezt tette velünk és Tomu-nii-vel? Csak egyetlen egy mondat és Maci elintézi... Egyetlen egy. Te is tudod, hogy mi az. ÖLD MEG!

-Öld meg... -paskolgattam meg az állat hátát, azonban már csak a parancs kiadása után eszméltem fel a pillanatnyi fejemben lévő ködből.

Mi volt ezt?

-Én voltam.

-Várj!

A rendőr nem tudta befejezni a mondatát. Maci leharapta a fejét.

-Megérdemelte.

Nem! Nem érdemelte!

-De... De igen. Tomu-nii-t börtönbe akarták vinni. Elválasztva tőlünk. Soha többet nem láthatjuk, ha ez megtörténik.

De én szeretem Tomu-nii-t...

-Látod? Akkor nincs semmi baj. Ezzel csak Tomu-nii-t védtük meg. Ügyes voltál. Tomu-nii is biztos büszke.

A beton vörösödni kezdett a fejtelen test körül, így kissé elkapott a rosszullét. A kezemet a szám elé kapva öklendezni kezdtem.

Ahogy a medve felém fordult pillantást nyerhettem a véres, húscafatokkal teli arcára és a szájából kilógó férfi fejére.

Hányni fogok... Biztos, hogy hányni fogok.

-Mögötted.

-[Név]!-hallottam meg Tomu-nii hangját, azonban a következő pillanatban már csak egy pisztolylövésre kaptam fel a fejem.

A medve leejtve a szájában tartott férfi fejét elém ugorva két lábra állt, ezzel engem megvédve a kibocsájtott golyótól, mikor pedig kissé megrogyott végre észbekaptam.

-Maci!-kiáltottam fel, így egyből felém fordult-Minden rendben? Minden rendben?-simítottam végig a hátán, mire ő csak bólintott-Jól vagy ugye? Öld meg a másikat is.

A barnaszőrű vadállat elindult a férfi felé, aki közben folyamatosan lövöldözött, de ez nem állította meg Maci-t abban, hogy ne vetemedjen rá az emberre.

-Mi? Várj! Ne! Maci!

Te voltál az megint igaz?!

-És ha igen?

Hagyd abba az öldöklést! Ezért nagyon nagy büntetést fogunk kapni!

-[Név]... Ha nem lennék, te már az árvaházba tartanál, Tomu-nii, pedig a kiskorúak börtönébe.

Akkor se beszélj helyettem!

-Bocsánat Királykisasszony, hogy megmentettem magunkat és Tomu-nii-t a kegyetlen valóságtól! Mit nem értesz azon, hogy el kell menekülnünk?! El kell mennünk innen.

Még mielőtt Maci Tomu-nii-re is rágugrott volna a fiú megharapta a rendőr kezét, hogy az elengedje őt, majd egyből hozzám futott, felemelve engem.

-Minden rendben?-simított végig az arcomon. Csak bólintottam egyet, így ő elmosolyodott-Okos vagy-nyomott egy puszit a fejemre-Okos vagy. Nagyon okos.

-Látod? Büszke ránk. Hiszen megmentettünk.

De hát...

-Kit érdekel, ha bemocskoljuk a kezünket azért, hogy megvédjük azt akit szeretünk? Apát nem sikerült... Anyát sem. Már csak ő maradt nekünk! Ébredj már fel végre! A lényeg, hogy Tomu-nii biztonságban legyen! Ez az elsődleges célunk.

Talán igazad van.

-Tudom...

-A rendőrökkel mi legyen?-szólaltam fel, hiszen a másik férfi sem tartozott már az élők sorába többé.

-Itt hagyjuk őket...

-És velünk mi lesz?-néztem a szemeibe-Hogy lesz belőled így hős? Hogy lesz belőled így hős, mint a mamádból?!

-Sehogy...

-Tomu-nii...-szólítottam meg, azonban ő lerakva engem figyelmen kívül hagyott és odament megsimogatni a medvémet.

-Jó fiú. Jó fiú vagy-vakargatta meg a fületövét, akárcsak egy kiskutya lenne.

-Tomu-nii?

-Nem válaszol...

-Tomu-nii!-lépkedtem hozzá közelebb, az ujjaim köré csavarva az apró copfját.

-Ne most Kis bocs...-fordult felém sóhajtva, miközben közelebb húzva magához ismét megpuszilta a fejem búbját-El kell mennünk.

-Menjünk Maci-n.

-Nem lesz az egy kicsit sok neked?

-Még bírom. Egy picit.

-Biztos?

-Biztos.

-Rendben. Megpróbálok gyorsan valami biztonságos helyet keresni.

-Jó... Maci? Bírni fogod?-csak bólintott egyet, így megnövelve a méretét Tomu-nii felültetett engem előre, kezemben a kajás szatyorral, hátamon a hátizsákkal, felrakta az ő sporttáskáját, arra az enyémet, majd végül ő is felszállt a táskák mögé a hátizsákjával. Elfértünk. De ha ez nem így lett volna is tudtam volna még növelni Maci méretét.

-Induljunk.

Ez történt kereken nyolc éve.

2 óra bolyongás után végre sikerült rátalálnunk egy elfogadható helyre, ahol a képességem túl használása miatt egyből ki is feküdtem. Ekkor derült ki, hogy az az elhagyatott ház nem is volt olyan elhagyatott.

Kurogiri talált ránk, egy féreglyuk, akivel miután sikerült szót értenünk egyből a karjaiba fogadott minket, így hát közösen kezdtünk bosszút forralni, mi a szüleinkért, az ő oka pedig ismeretlen volt, de biztosított bennünket, hogy támogatni fog.

A hármunk képességével könnyen lehettünk a tipikus, filmes gonosztevők. Kurogiri-vel bárhol megjelenhettünk, bármikor, Tomu-nak csak hozzá kellett érnie az egyik célpontunkhoz, nekem pedig életre keltenem a halott testét-hiszen kiderült, tulajdonképpen ez a képességem-és azzal elintézni a többit. Pofon egyszerű volt.

Időközben többen is csatlakoztak a csapatunkhoz, valamint egyre több híres hőst intéztünk el, így egyre népszerűbbek, inkább hírhedtek is lettünk.

Volt, hogy a UA hősiskolát ostromoltuk, volt olyan, hogy csak egy egyszerű kisebb hőst intéztünk el.

És ez nekünk pont megfelelt.

A mostani főhadiszállásunkon öten tartózkodtunk éppen. Toga, a legjobb barátnőm, Dabi, akiről még ennyi év után sem tudok nagyon sokat, Kurogiri, aki mindig vigyáz ránk és Tomu, aki mostanában kifejezetten frusztrált.

Még nem kérdeztem meg, hogy mi a baja, azonban lehet nem ártana elbeszélgetnem vele.

Az asztalnál ültem a fejemet támasztva, miközben a nekem háttal álló fiút, fiút pff... inkább férfit kémleltem, ahogy épp fújtatva fogja össze a haját ma már sokadszorra. Végre visszatért a copfos időszaka így 25 éves létére.

-Azt ne mond nekem, hogy rájöttek a tervünkre...

-Pedig valószínű-sóhajtott Kurogiri, azonban tovább nem tudtam figyelni a beszélgetésre, hiszen Toga hátulról a nyakamba ugrott.

-Én úgy unatkozom!-hajolt közelebb az arcomhoz, azonban én csak nevetve arrébbb toltam a fejét.

-Mi történt a barátnőddel?

-Megöltem...-szomorodott el.

-Mi történt?-fordultam felé érdeklődően. Már meg sem lepődtem azon, hogy ilyen dolgot jelent ki csak úgy.

-Ehh... Azt mondta, hogy véget akar vetni a kapcsolatunknak. Mondom csajszi. Az egyetlen aki ennek véget fog vetni, az vagy valami hatalmas égi erő vagy én, de akkor sem csak a kapcsolatunknak, nem te. Ő meg így bambán nézett, aztán leesett a szőkének-

-Te is szőke vagy...

-...Beszélek!Szóval leesett a szőkének, hogy mit mondtam neki, de menekülni kezdett, mondom hova mész? Ő meg erre el innen! Minél távolabb! Mondom nyugodj már meg, nem fog fájni, erre meg így néz rám nagy kiskutya szemekkel, tudod, amit te is szoktál csinálni-mutogatott hadarás közben-, hát én meg úgy voltam vele itt az alkalom, aztán elővéve a késemet kicsit hasba szúrkáltam. Megmondtam, hogy nem fog neki fájni, de nem hitt nekem, így is ugyanúgy sikítozott. Hát azt hittem  még a süket szomszéd öregasszony is átkopog hozzánk, hogy megkérdezze minden rendben-e.

-És...Mikor is történt ez?

-Nemtom... Körülbelül két órája.

-Ahha...-fordultam előre kitágult szemekkel, azonban meg is ugrottam a széken, mikor Tomu hirtelen rácsapott a pultra.

-Azt mondod, hogy van közöttünk egy tégla?!

-Tomura...

-És mégis ki a faszom az?! Halljam!

-Tomura... Nyugodj le...-tette a vállára a kezét Kurogiri, körbe pillantva a társaságon, azonban Tomu-nii le is rázta azt-Ez csak egy feltételezés...

-Minden rendben?-álltam fel az asztaltól, mellé lépdelve, hogy a hátán végig simítsak, azonban ő felém fordulva megcsillogtatta a vörös szemeit, majd ráakart markolni a karomra.

Ijedten pillantottam fel rá, hiszen a kesztyűjét már rég nem hordja, ha pedig mind az öt ujjával hozzám ér...

-[Név]!-kiáltott fel Toga,amire Dabi is felkapta a fejét. Ezután már csak egy kést láttam meg elsuhanni a szemem előtt, ami megsebezte a férfi karját így ő visszarántotta azt.

Megilletődve léptem hátra pár lépést, hiszen nagyon közel volt ahhoz... Ahhoz, hogy az egész tenyerével hozzám érjen és elsorvadjak.

Reflexszerűen kaptam oda a kezemhez a másikkal, tányér méretűre nőtt szemekkel és lehajtva a fejemet, hogy fel is fogjam mi történt meg majdnem az előbb.

-Normális vagy?!-lépdelt közelebb hozzánk a lány-Mi bajod van?! [Név] csak le akart nyugtatni, te meg egyből kinyírod?!

-V-Véletlen volt!Nem akartam!-kapta fel a fejét, azonban mikor közeledni kezdett, kinyújtva felém a karját ösztönösen hátra léptem egyet, így ő egyből megállt.

-Nem hiszem el, hogy ennyi év után még mindig nincs beléd kódólva, hogy mennyit is árthatsz a képességeddel! Kontrolláld magad vagy én végzek veled a két kezemmel! Mit ártott neked [Név]?! Hülye vagy?! Ha nem figyelek ő már! Ő már... NORMÁLIS VAGY?!

-Toga...Elég lesz mostmár-szólalt fel Kurogiri-[Név]?Minden rendben?-fordult felém.

-A-Azt hiszem...Inkább... Inkább bemegyek a szobámba.

-Várj! [Név]! Én tényleg nem akar-

-Bemegyek a szobámba-ismételtem meg az előző mondatom, nyomatékosítva mondandóm.

-Veled menjek?-kérdezte meg Toga, válaszul azonban csak megingattam a fejemet.

-Nem, köszönöm.

-Biztos?

-Biztos.

Ahogy beérkeztem a helységbe az ágyamon egyből szemet szúrt Pamacska, így egy kisebb mosolyra húzva a számat, a fejére téve a kezemet életre keltettem, így ő a kezeimbe ugrott.

Még sosem vesztem össze Tomu-val. Ezt sem nevezném összeveszésnek, inkább csak.... Nem tudom. Még sosem mentem el valahonnan csak azért, mert ő is ott volt.

Régen... Régen, amikor a közelemben volt mindig hordta a kesztyűjét, azonban az utóbbi pár évben teljesen megfeledkezett róla. Szerintem már arra sem emlékszik, hogy valaha létezett az a kiskapu, amivel gátat szabhat a képességének.

Már pár éve biztos, hogy nem ölelt meg. Utoljára talán a 13.születésnapomon vont a karjaiba, miután felköszöntött, azóta, pedig egyszersem.

Kereken négy éve. Éjfélkor lesz négy éve...

Valamiért...Valamiért leszokott róla.

Pedig néha olyan szívesen megölelgetném, de mivel ő nem teszi ezt velem, én sem fogom vele. Egyértelművé tette, hogy senkivel nem akar semmilyen testikontaktust létrehozni, és én ezt tiszteletben is tartom.

Bármennyire is néha sírhatnékom támad tőle.

A közeli harang hangját meghallva, plüss formájában tettem vissza Pamacskát az ágyamra, mielőtt felálltam volna, hogy kimenjek vacsorázni a többiekkel.

De aztán rájöttem, hogy mégsem vagyok annyira éhes, hogy kimenjek oda, így sóhajtva huppantam vissza a takarómra.

Lövésem sincs, hogyan is kell kezelni az ilyen helyzeteket. Nem csak Tomu-val, senkivel sem kerültem még konfliktusba.

Mégis hol történhetett volna ilyen? Az ovis éveimre nem emlékszem, a suliban magántanuló voltam, utána pedig csak a LOV tagjaival találkoztam, akikkel mindig jól kijöttem.

Sehonnan sem szereztem még ilyen tapasztalatokat.

Csak bent maradok a szobámban... Idővel pedig minden jobb lesz. Valamennyivel.

Miután ellopakodtam fürdeni egy kicsit később, sóhajtva öltöztem át a pizsomának használt pólómba és rövidnadrágomba, hogy aztán végre elfeküdhessek az ágyamban, befordulva a fal felé.

Csak legyen már holnapután...

Félálomban lehettem, mikor felkaptam a fejem az ajtónál valami matatásra. Egyből pamacskáért nyúltam, a biztonság kedvéért.

-Nyitva-szólaltam fel kissé rekedtesen, az ajtó pedig kinyílódott.

-[Név]?

-Ohh... Csak te vagy az?

-Kérsz vacsorát?

-Nem...-ráztam meg a fejem.

-És... Bejöhetek?-kérdezte bizonytalanul a férfi, miközben ismét a copfját próbálta meg összekötni.

-Gyere, megcsinálom-paskolgattam meg az ágyam magam előtt, így ő becsukva maga mögött az ajtót lassan közelebb lépdelt és leült elém.

-Köszönöm...

-Nem tesz semmit.

Feltérdelve az ágyon összeszedtem a kicsit tovább, mint vállig érő haját, majd előre nyújtottam a kezemet az arca mellett, hogy ideadja a hajgumiját, azonban miközben a tenyerembe helyezte a fekete tárgyat egyből feltűnt valami.

Rajta van a kesztyűje...

-Minek az?-utaltam az ujjain lévő eszközre, miközben leültem mellé.

-Még megkérdezed a mai után?-vigyorodott el kínosan-Sajnálom...-kezdett el suttogni-Nem akartalak bántani, te is tudod-hajtotta le a fejét, így én csak bólintottam egyet.

Csendben ültünk egymás mellett, egészen teljesen addig, amíg meg nem hallottuk a harangszót.

-És...-szólalt fel a fiú-Milyen 17-nek lenni?

-Ugyanolyan, mint 16-nak.

-Ne mond ezt-mosolyodott el-Boldog születésnapot Kis bocs.

-Régen hívtál már így...-pillantottam fel rá egy halvány vigyorral.

-Tudom-támaszkodott meg a kezeivel, hátul megtartva magát.

-Köszönöm-szólaltam meg kissé zavarba jőve, majd hirtelen megöleltem a fiút, aki így hanyatt vágódott az ágyamon.

-Mi ez így hirtelen?-nevette el magát, miközben a hátamra rakta a kezét.

-Tudod te, hogy mikor öleltél meg utoljára?

-Régen-sóhajtott.

-De...Mégis miért? Nem csináltam semmi rosszat...

-Nem azért... Nem azért nem öleltelek meg, mert rosszat csináltál, csak... Nem voltál továbbra kislány, nem tudtam, hogy egyáltalán akarod-e, hogy megöleljelek. Nem szóltál miatta, hogy zavarna, hogy elmarad, így úgy gondoltam tényleg így van...

-De... Engem zavart...Viszont te úgy tettél, mintha sosem történt volna meg, így fel sem mertem hozni...

-De buta vagy...-tette rá a fejemre a kezét, miközben teljesen magára húzott.

-Én vagyok a buta?!-emeltem fel a fejem-Nem én voltam az, aki csak így az egyik napról a másikra abbahagyta, mert anélkül hogy megkérdezte volna úgy gondolta jobb lesz ez így! Hát nem volt jobb!

-Ne kiabálj már na-nyomta vissza az arcom a mellkasára, így meghallottam a szívdobogását, aminek hatására egyből csendben maradtam, miközben becsuktam a szemeimet-Kérsz tortát?-szólalt meg pár másodperccel később, így felemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek, miközben óvatosan megingattam azt. Az arcát a két kezem közé fogtam, miközben közelebb hajoltam hozzá, azonban a fiú megállított-M-Mit csinálsz?

-Puszit adok-néztem rá furcsán.

-M-Mégis hova?

-A szádra.

-De... De oda nem adhatod csak úgy!

-Nem csak úgy adom-pislogtam összezavarodottan-Én szeretlek.

-[Név]... De te máshogy szeretsz engem...

-Hát... Én úgy szeretlek, mint Toga a barátnőjét. Vagyis csak a volt barátnőjét.

-Ki akarsz nyírni?!

-Nem...Nem, én csak... Mindegy -sóhajtottam- Hagyjuk- fordítottam el a fejem a fiútól, miközben a szobám falát kezdtem el bámulni.

Egyáltalán nem vesz komolyan. Úgy kezel, akárcsak egy kis gyereket, aki nem tudja, hogy mit beszél.

-[Név]-nyúlt az állam alá Tomu visszafordítva maga felé a fejem pár perccel később-Biztos?

-Biztos-motyogtam magam elé.

-Még így is, hogy sokkal öregebb vagyok, mint te?

-Igen-bólintottam, így a fiú felült az ágyamon, én pedig az ölébe csúsztam.

-8 év van köztünk... Tényleg nem zavar?

-Ha zavarna meg sem szólaltam volna!-emeltem fel a hangom, így a fiú felnevetett-Nem vicces...-halkultam el ismét a vállára hajtva a fejem.

-Nézz rám-szólalt fel, így megtettem, amit kért.

Ismét megfogva az államat közelebb húzott magához, egészen addig, amíg a szánk össze nem ért. Ösztönösen vezettem a karjaim a nyakába, ő pedig az államról a derekamra csúsztatta a kezeit.

Egy hirtelen pillanatban azonban, a vállánál fogva hátrébb toltam a fiút, így ő egyből kifejezte a nemtetszését.

-Na most meg mi van?-mordult fel.

-Neked nincs véletlen barátnőd?

-Nincs-halkította le a hangját, miközben felnézett a plafonra. Hazudik.

-Persze. Én meg hülye vagyok.

-Majd... Majd megbeszélem vele a dolgokat...

-És mégis mit? Bocs, megcsaltalak, de azért maradjunk már együtt légyszi?-ingattam meg a fejem szomorúan.

-Szakítok vele-közölte fapofával, így egyből rá kaptam a tekintetem.

-Mi? Miért?

-Mert... Mert már nem érdekel az a lány. Ő már nem... Te érdekelsz.

-Szeretlek...-suttogtam,ő pedig a tarkómnál fogva ismét magához húzott.