Az alábbi novellának semmi köze a Beginning of the end című történethez. Mindössze annyi, hogy a könyv ötlete ebből a novellából született sok-sok változtatással.  

Ezt még 2021-ben írtam, ez a legrégebben fent lévő novellám, azonban most javítottam rajta egy picikét, ezért került újraközlésre. Nem a legjobb, de egynek elmegy. 

Két kézzel nyúltam Aurora törékeny, formás teste után, hogy minél hamarabb kimenekítsem innen. Repültünk az égi királyságból lefelé, hatalmasakat csaptam a szárnyammal, minél gyorsabban ki szerettem volna menekíteni innen a lányt, akit szerettem. Fogalma sincs róla, mibe kevertem bele. Szégyelltem magam, de nem tehettem mást. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan nyakon csíp a múltam, és kiállhatatlan teherként nehezedik a vállamra.

Erősen tartottam a karomban őt, szinte kiszorítottam belőle az összes szuszt, mire földet értünk egy sikátorban. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy biztonságos a terep, enyhítettem a szorításomon. A talpam tompa puffanására felemelte a fejét, aztán rám emelte a pillantását.

– Miért nem maradhattunk ott, Nathan? – lehelte kábán. – Annyira meleg volt, és mindenki nagyon kedvesen bánt velem.

– Nem hagyhattam, hogy meghalj! – tört ki belőlem az összes feszültség, amit eddig magammal cipeltem. Minta egy kőhalommal kevesebb lenne a vállamon.

– Meghaltam? – A szeme kipattant, általában hófehér arca most vörösen pompázott. Rázkódni kezdett, szinte kitépte magát védelmező szorításomból. A kezét csípőjének szegezte, majd terpeszben nézett velem farkasszemet. – Hazudsz! – vádolt meg azonnal.

– Sosem hazudtam neked! – feleltem csendesen, némi hezitálás után kicsit erélyesebben folytattam. – Csak nem ronthattam rád egyik napról a másikra, hogy "hé Rory, elképzelhető, hogy egy démon az anyád"!

– De, szerintem meg tartoztál volna annyival hat év barátság után, hogy legalább megpróbálod jelezni, nem vagyok őrült! – ordított velem torka szakadtából, arca teljesen eltorzult, a szívverése felgyorsult, a nyakán az erek megfeszültek mérgében. – És akkor még azt mered mondani nekem, hogy meghaltam? – toporzékolt tovább. – Hát, akkor csak szólok, hogy valami nincs rendben, mert a halottak nem szoktak csak úgy lerepülni az égből!

– Igen! Szerencsére időben érkeztem, pont, mielőtt átlépted volna a határt – húztam el a szám jobbra, majd balra. – Ha leugrottál volna a szakadékba, azonnal porrá égtél volna. Te nem oda tartozol – pillantottam az égbolt felé. – Hanem oda... – böktem a talaj felé.

– Nevetségesen képmutató vagy! – sértegetett Aurora.

– Nem számít, mi vagyok, amíg életben tudlak tartani!

– A fenébe is, Nathaniel! Hagyjál már ezzel az idegesítő dumával! – csapkodott feldúltan. – Azonnal mondd el, mi a fene folyik itt!

– Rendben, megígérem, hogy elmondom, csak előbb hadd vigyelek haza! – nyújtottam felé kedvesen az ujjaim. Olyan erősen csapott rá a kézfejemre, hogy meglepettségemben hátrébb léptem egyet.

– Nem! Most azonnal magyarázattal tartozol nekem! – Az egész szeme éjfeketévé változott, ajka elfeketedett, arca jobb és bal oldalán egy mély, sötét vágáshoz hasonló sebhely keletkezett. Vicsorogva várta a válaszom, miközben vészjóslóan felmordult.

Úgy döntöttem, itt az ideje komolyra fordítani a szót, így bólintottam, majd hirtelen a háta mögött termettem, és megragadtam a vállát, hogy a mellettünk lévő autó üvege felé fordítsam. Látnia kellett azt, ki is ő valójában, milyen rendíthetetlen sötétség lakozik a lelkében. Ez az első alkalom, hogy előbújt belőle a démon, és sosem láttam még hozzá foghatót. Látszott, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben.

Aurora a legelső démon örököse, Lilithnek, a pokol királynőjének lánya.

– Mi... – Rory az arcához kapott, nagyokat pislogott, ahogy a holdfényben visszatükröződött sötét homályban gomolygó írisze az üvegen keresztül.

– Gyönyörű vagy! – biztattam a bal vállára simítva a tenyerem, és széttártam feketében pompázó szárnyaimat, ezzel felfedve valódi kilétem.

– Angyal vagy – jelentette ki búskomoran, miközben felém fordult, hogy jobban szemügyre vegyen. – Én pedig egy szörnyeteg – horkant fel gúnyosan. A mellkasomra helyezte kicsi tenyerét, egy akkorát lökött rajtam, hogy a sikátor téglafalába süllyedtem tőle.

Bevallom nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle a néma vallomásom. Azt gondoltam, örülni fog, hogy nem ő az egyetlen természetfeletti jelenség a környéken, de tévedtem. Habár, lehet, én sem örülnék neki, ha valaki szárnyakkal hencegne, amikor szembesülök démoni mivoltommal.

– Jellemző! Még most is csak arra vagy képes, hogy felvágj! – folytatta feldúltan, aztán elrugaszkodott.

Tudtam én, itt van a kutya elásva! Már megint elszúrtam az egészet, holott az életem arról szólt, hogy vigyázzak erre a pici, törékeny, de mégis csodálatos lányra. Akaratomon kívül bántottam, pedig én sosem akartam mást, csak azt, hogy boldog legyen és ne kelljen szembesülnie a pokoli valósággal, amibe beleszületett.

Úgy ugrottam talpra, mintha puskából lőttek volna ki, majd vetettem magam Aurora-ra. Elkaptam a karját, és leszorítottam a földre, hátha abbahagyja a mellkasom elhivatott püffölését.

– Miért vagy ennyire erős? – üvöltött az arcomba. Egy ideig még kapálózott, és próbált szabadulni. Egy perc erejéig még aranyosnak is tartottam a vergődését, szerettem volna megcsókolni, és elmondani neki, hogy csodálatosnak tartom őt, de rájöttem, egyelőre ez még lehetetlen. Túlságosan feldúlt, ráadásul azt hiszi, én vagyok az ellensége.

– Elég volt! – ordítottam rá a legmélyebb hangomon, ami képes volt elhagyni a torkomat. Éreztem, ahogy átjárja a düh minden porcikámat. Arcom eltorzult, éreztem, ahogy bőrömön lángok csaptak fel, szinte biztos voltam benne, hogy szememben is vörösen égő tűz lobogott, mert hirtelen Aurora talajra szorított karjai elernyedtek, és szív formájú arca visszanyerte korábbi szépségét, míg pillantásában pánikot véltem felfedezni.

Nem akartam megijeszteni, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy nem ő itt az egyetlen, akinek oka van feldúltnak lenni a kinézete miatt.

Hangtalanul lereppentem róla, nem állt szándékomban még jobban megrémiszteni. A tenyerem felé nyújtottam, ő pedig szájhúzások közepette, de elfogadta segítségemet, hogy talpra szökkenjen.

– Sajnálom – mondta. – Talán kicsit elragadtattam magamat.

– Ne sajnáld, én kezeltem rosszul az egészet – ráztam meg a fejemet. – Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem beszéltem neked korábban erről az egészről. Ha tudtad volna, hogy mi vagy, lehetséges, hogy nem rabolnak el, és nem akarnak megölni odafent.

– Miért nem mondtad el? – Rory felhuppant a gépkocsi motorháztetőjére, és kérdően jobbra döntötte kobakját, göndör, szőkésbarna fürtjei a vállát súrolták.

– Tizenkét éves voltam, amikor apámtól azt a feladatot kaptam, hogy épüljek be Lilith egyetlen félvér gyermeke mellé és vigyázzak rá, amíg szükséges – kezdtem bele a történetbe. – Aztán természetesen sikerült teljesen összekuszálódniuk a dolgoknak, amikor tizenhat évesen, úgy tűnt, mégsem te vagy az a lány, és már nincsen szükség a szolgálataimra. Úgy döntöttem, mégis a „nem megfelelő" lány mellett szeretnék maradni, mert... most jön a klisé... – hívtam fel a figyelmét, majd felsóhajtottam – ...mert beleszerettem a vele eltöltött temérdek idő alatt. – morogtam fogaimat összeszorítva. Sosem voltam az érzések embere. – Arról nem is beszélve, hogy megtaláltam a helyem az emberek között a Földön, és ezáltal egyáltalán nem vágytam vissza az alvilágba.

– Érthető – bólogatott Aurora elgondolkodva.

– Az utóbbi két évben harcot vívtam magammal, a természetemmel, mert az ördög visszavágyott a forróságba, míg az angyal a felszínen tartott, és a fény felé vezetett – böktem felé az ujjammal, hogy éreztessem vele, róla beszélek. – Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a kettő egy kerek egésszé alakult át, és megtaláltam önmagam melletted. – Aurora fülig pirult, ahogy elhagyták a szavak a számat.

– Hmm...

– Egy ideig én is azt gondoltam, hogy nem te vagy Lilith lánya – vallottam be magamnak is először. – Ez volt az egyik oka, hogy sosem beszéltem ezekről a dolgokról neked, a másik pedig az, hogy titkon reméltem, hogy sosem lesz közöd ehhez a világhoz, amibe beleszülettem.

– Mikor jöttél rá, hogy mégis én vagyok az?

– Pár hónapja már sejtettem, mert magadhoz képest túl jól teljesítettél a testnevelés órákon – kuncogtam fel. – De konkrétan tegnap tudatosult bennem, amikor beléptem a házatokba, és az ember anyukád halálra vált arccal közölte, hogy eltűntél. Abban a pillanatban tudtam, hogy elkezdődött, amitől mindannyian tartottunk.

– Mi az? – ugrott le az autó elejéről, és lépett oda hozzám. Zöld szemében megcsillant a kíváncsiság, ajka elnyílt, szinte könyörgött, hogy érintsem meg őket. Vonzotta az ujjamat a puha, nedves szájának tapintása.

Ahogy végigsimítottam rajta, az enyém is elnyílt, zihálva kezdtem venni a levegőt, majd nyeltem egy nagyot, és közelebb hajoltam Aurora-hoz, hogy megízleljem pokolian dús száját.

Tenyerét ismét mellkasomra simította, de ezúttal nem lökött el magától, hagyta, hogy megcsókoljam.

Véres pokol!

Az égben villámok csaptak össze, úgy dörgött, és kongott mintha menten a nyakunkba akarna szakadni mindenestül.

Máskor biztos megrémisztett volna a jelenség, de ebben a percben nem érdekelt se menny, se pokol, egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot, mert tudtam, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy ilyen közel tudhattam magamhoz a lányt, akit mindennél jobban szerettem.

– Háború lesz, kicsi. Ezt garantálom!