A radiátorhoz kötözve aludtam el, de az ágyban kelltem, ami a szobában volt. Mondhatnám, hogy az ágyamban, de nem fogom elfogadni, hogy ez az én ágyam, vagy, hogy ez az én szobám lenne.

Kellemes illat jött be kintről és éreztem, hogy megkordul tőle a gyomrom.

Felkeltem, gyorsan felöltöztem. A kedvenc bordó pulcsimat vettem ma is fel, amit rossz napokon veszek.

Azt hiszem ezentúl csak ebben fognak majd látni az emberek.

Miután teljesen elkészültem kimentem, hogy ránézzek az illat forrására. Aizawa-sensei házában a konyha és az étkező egyben van, mint nálunk. És legnagyobb meglepetésemre, amikor beértem láttam, hogy a bátyám az asztalnál ül, míg Aizawa reggelit készít.

"Miho! Hallottam tegnap másodszorra is az ablakot választottad szökési útvonalnak." Mondta a bátyám szórakozottan, ahogy meglátott.

Azt hittem mérges leszek, amikor újra látom, majd őt, de egyszerűen annyira őrültem annak, hogy itt van, hogy nem tudtam vissza fogni magam. Odasiettem hozzá és szinte a nyakába ugrottam.

Nem mondott semmit csak visszaölelt. Amikor egy kis idő múlva elengedtük egymást eszembe jutottak a tegnap történtek és árulkodásba kezdtem.

"Aizawa-sensei nekikötözött a radiátornak!"

"Tudom." Mondta nevetve. "Lehet, majd a későbbiekben kölcsönveszem az ötletet."

Hát erre mit is mondhatnék... meg vagyok sértődve.

"Kész van." Mondta Aizawa, ahogy letett az asztalra egy nagy tál rántottát, ami mellett bacon is volt.

Három emberre volt terítve az asztal, szóval fogtam magam és további szó nélkül le is ültem az egyik terítékhez.

Talán meg tudok bocsátani a tegnapiért.

Megvan, hogy hogy fogom rávenni pulcsis gyökeret, hogy használja rajtam az erejét.

Ahogy eljött a szünet ideje oda is mentem hozzá.
"Héj, pulcsis gyökér! Gyere egy kicsit velem. Beszélni akarok veled." Mondtam neki, mire fele-fele idióta, akivel éppen beszélgetett mérgesen nézett rám.

Ennek ellenére több ruhás gyökér kijött velem az udvarra kettesben. "Mivan már megint?" Kérdezte ingerülten.

Erre én megfogtam az egyik alkarján a pulcsiját és húzni kezdtem.

"Most meg mi a fenét csinálsz?! Fejezd be!" Kiabált rám, ahogy próbálta megfogni az anyagot és magán tartani.

"Rá veszlek, hogy használd rajtam az erőd!" Válaszoltam neki.

"Hagyd már abba!"

"Ha azt szeretnéd csak használd az erőd!"

"Már nem használhatom, így is túl sok bajt okoztam!"

"Hát akkor sajnállak." Mondtam, ahogy tovább szedtem róla a pulcsiját.

Mindent megpróbált. Erővel megfogni azt, hátrálni, ellökni magától, de nem járt sok sikerrel.

Aztán egyszer csak bőgni kezdett.

"Kérlek! Csak hagyd abba! Hagyd a pulcsim!" Könyörgött, ahogy szemei annyira kikerekedtek, hogy majd kiestek a helyéről. Arcáról, így a színtiszta félelmet tükrözve.

Hát nem éppen ez volt a reakció, amiért fáradoztam.

Elengedtem a pulcsiját, ami még mindig rajta volt félig, mire ő megfogta és összébb fogta maga előtt, miközben a kezével ölelte a mellkasát és tovább sírt.

Én tényleg nem ezt akartam. Most nem sírnod kellene, hanem dühösnek lenni.

Miért sírsz? Mégis mi a jó büdös francért sírsz?

És miért érdekel ez engem ennyi durván?

Miért szorul össze a mellkasom, mintha a tüdőm nem jutna elég levegőhöz?!

Szörnyű hallgatni a sírásának hangját. Utálom, ahogy itt állok és végig kell néznem, azt pedig megjobban, hogy én okoztam ezt az egészet.

Most mit csináljak? Bármit megtennék, azért hogy vérge abbahagyja.

Pár másodperc után megtettem a legelső és legjobb ötletnek tűnő dolgot, ami eszembe jutott és odaléptem hozzá.

Majd megöleltem.

A fejét a vállamnak hajtotta és úgy sírt még mindig összefogva maga előtt a pulcsit, míg én a háta simogatásával próbáltam vigasztalni.

Percek teltek el így, majd azt vettem észre, hogy a szapora és rendezetlen légzése újra visszalassul a normálisra.

Aztán elengedte a pulcsiját maga előtt és visszaölelt.
"Nem érzem magam biztonságban nélküle."

"Nem tudtam." Mondtam. "Én... nem tudtam."

"Soha többé" elszakította ölelésünket, majd a szemembe nézett. "Ne tegyél ilyet."

"Nem fogok." Fogadtam meg, ahogy a feje mögé nyúltam, hogy megfogjam a kapucniját és a fejére húzzam, majd összekössem azt a madzagot az álla alatt egy kis masnivá.

Nem tudtam miért, de a cipzárt is nyakig felhúztam a hülye pulcsiján, aztán hirtelen beütött a felismerés, hogy így akarok bocsánatott kérni tőle, úgy hogy azt nem mondom ki.

Ez be is vált, mert egy halk nevetés mellett lépett hátrább tőlem.

Ahogy egy lépéssel messzebb került és láttam az összképét, annak ahogy kinézett azzal a nyomi masnival az álla alatt nekem is nevetnem kellett.

"Lehet vissza kéne már mennünk. Nem akarok késni, mert Aizawa-sensei mérges lesz rám és nem csinál vacsorát." Mondta és bármennyire megakartam kérdezni, hogy mégis mi a jó büdös francról beszél, nem tettem csak bólintottam neki egyet és elindultunk vissza.
Igaza volt, pont óra elejére sikerült visszaérnünk.

Valamilyen oknál fogva a kis pulcsis hülyegyerek nem kötötte ki a masnit a nyakánál, hanem úgy ült le és így még a szokásosnál is idiótábbnak tűnt.

De nem zavart, épp ellenkezőleg valamiért tetszett.

Az óra már elkezdődött néhány perce, de én meg mindig alig tudok figyelni, mert az jár a fejembe, hogy mi is történt 10 perccel ezelőtt.

Ránéztem Bakugoura, mire mintha megérezte volna ő is rám egyenesen a szemembe. Ilyenkor álltalában egy flegma arccal tovább bámulok, míg a másik el nem nézz, de most gondolkodás nélkül elkaptam a fejem, amit ezért elöntött a forróság.

Annyira kínos...

Tudom, hogy teljesen hülyén néztem ki ezzel a masnival, amit az állam alá kötött, de nem tudtam rávenni magam, hogy kikössem, mert így olyan volt, mintha egy része még mindig ölelne.

Ami nagyon kellemes volt, mégha előtte jóformán meg is szadizott.

"Be kell jelentenem valamit." Mondtam, ami láthatólag nem jutott el Miho tudatáig, mert csak meredt maga elé tovább üveges tekintettel.

Odaléptem hát a padja mellé, amire végre visszatért a valóságba.

Most, ahogy közelebb vagyok látom igazán milyen vörös is az arca. Mondjuk nem csodálom folyamatosan ezekben a vastag pulcsikban van és most valamilyen oknál fogva még nyakig fel is van húzva és egy idétlen masni is kötve van a kapucnija madzagjából.

Nem értem a mai gyerekeket.

Főleg őt nem.

"Mint mondtam van egy bejelenteni valóm." Ismételtem meg magam úgy, hogy ezúttal ő is figyelt, majd folytattam. "Osztálykirándulásra megyünk. Négy naposra."

Az osztály nagy része ujjongásba tört ki és örömmel fogadta a hírt és aztán ott volt Miho, aki olyan mérges lett, hogy felugrott a padjából. "Én biztos nem megyek!"

Miért akar mindig feleslegesen lefárasztani. "Azt nem te döntöd el, hanem én és mivel én azt mondom jösz, jönni fogsz. Téma lezárva." Mondtam, de mint aki meg sem hallotta tovább veszekedett.

"Nem! Én nem megyek! Amíg az osztály kirándul én hazamegyek a bátyámhoz!"

Mielőtt még szólásra nyithattam volna a szám Todoroki előzött meg.

"Miho, elég." Szólt rá, mire az mérgesen vissza nézett rá, majd nagy meglepetésemre szót fogadott és visszaült a helyére.

Ezt megjegyzem. Mostmár biztos Todoroki lesz a szobatársa.

Ahogy a további tudnivalókat mondtam elfogott a rossz érzés.

Talán ez mégsem lesz olyan jó ötlet, mint ahogy azt az iskola gondolta.