Nézőpont: Miho

- Most komolyan ki akarsz lökni az ablakon? - kérdeztem kétségbeesve.

"Ha nem akarod egyszerűen csak használd rajtam a képességed és akadályozd meg!" Válaszolta Bakugou.

Ilyen nincs! Mi ez a dolog velem és a magas helyekkel? Miért nem tudunk legalább egyszer békében meglenni egymás mellett?

Mégis, ha választanom kell, akkor inkább lökjenek ki az ablakon, mint hogy csalódást okozzak a bátyámnak.

Elfogadva a sorsomat már nem is ellenkeztem annyira.

"Ne mond, hogy fel is adtad? Komolyan kilöklek te pulcsis gyökér!" Kiabált rám, ahogy az ablak előtt tartott készen, hogy ténylegesen kilökjön rajta.

"Nem érdekel! Lökj csak!"
Kiabáltam vissza, de már nem tudott volna kilökni, mert az ablak hirtelen befagyott mellettünk.

Mindektten pislogva néztünk abba az irányba, ahonnan a jég jött és láttam is kitől származik.

Nem igaz! Miért kell neked is pont most itt lenned?

Láttam, hogy a jég fele-fele idiótától származik, bár ez nem volt meglepő. Mégis ki másnak van ilyen rohadt idegesítő képessége itt rajta kívül?

Elengedtem pulcsis gyökeret, majd fél jég srác felé fordultam, aki dühösen nézett vissza rám.

"Mondtam, hogy maradj távol tőle!" Förmedt rám.

"Oh, igen? És mégis ki a francnak képzeled te magad, hogy itt megmond mit csináljak és mit ne?!"

Erre már nem válaszolt, figyelmét helyette pulcsisra szegezte. "Miho..." kezdte.

"Ahj, mivan?!" Kérdezte a másik ingerülten, de nem nézett fél srácra helyette a befagyott ablakhoz volt fordulva.

"Beszéljük meg!"

"Mégis mit? Mi közünk van egyáltalán egymáshoz?"

"Hisz legjobb barátok vagyunk!" Fakadt ki fele-fele.

Miho most felé fordult. "Vagyunk?" Kérdezett vissza.

"Igen azok vagyunk még mindig! Figyelj én nem tudom mi történt veled régen és, hogy miért szívódtál csak úgy fel, de számomra te még mindig a legjobb barátom vagy!"

"Akkor" mondta Miho, majd visszafordult az ablak felé és a pulcsija szélére mutatott, amit magába fagyasztott a jég. "Ezt szedd ki."

"De előbb hallgass meg." Mondta fél gyökér.

"Nem! Előbb szedd ki!" Utasította a pulcsis.

"Nem!"

Ennyi volt. Nem bírtam már tovább, hogy ne szóljak bele. Ezt az egész beszélgetést már túl fájdalmas nézni. "Miért nem bújsz ki egyszerűen csak belőle?"

Erre a mániákus gyökér úgy nézett rám, mintha én lennék az. "Hagyam itt csak úgy? De ez a kedvencem!"

Erre a válaszra nem tudtam mit reagálni már és csak belevágtam az egyik tenyerem a saját arcomba.
"Oké, akkor oldjátok meg, ahogy akarjátok. Én léptem!" Mondtam, ahogy elindultam ki.

Bakugou lelépett. Mostmár csak ketten voltunk Mihoval, így lehet végre normálisan meg tudjuk végre beszélni a dolgokat.

"Olvaszd ki!" Utasított rám megint.

"Előbb hallgass meg!"

"Ahj, jólvan rendben van! Akkor mond! De utánna semmi baja ne legyen a pulcsimnak, ahogy kiszeded!"

"Nem lesz." Nyugtattam meg, majd folytattam. "Csak annyit akarok mondani... Tudod alig hittem el amikor újra láttalak."

Miho arckifejezése lágyult és én folytattam. "A legjobb barátom voltál és még a mai napig is az vagy, de amikor most újra felbukkantál úgy tettél, mintha teljesen idegenek lennénk egymásnak. Ez nem fer! Te tűntél el és most, hogy visszajösz te ignorálsz engem, mintha én tettem volna valami rosszat veled!" Mondtam és egyszerűen nem tudtam elnyomni a sértődöttséget a hangomban.

"Én... nem tudtam, hogy hogy is kéne viselkednem veled azok után, hogy csak úgy itt hagytalak." Válaszolta Miho a földet nézve.

"Miért kellett volna bárhogy máshogy viselkedned? Egyszerűen csak mond el miért tűntél el. Beszélj hozzám!"

A legjobb barátom végre a földről felnézett, egyenesen a szemembe. "Ez nem olyan egyszerű! Nem akarok róla beszélni, el akarom az egészet végre felejteni!"

Miho, mégis mi történt?

A családjaink jó barátok voltak, így ismertük meg egymást, majd egész gyerekkorunkban szinte elválaszthatatlanok voltunk, erre meg egyik napról a másikra azzal kellett szembesülnöm, hogy elnyelt téged a föld. Most meg, itt állsz előttem és úgy viselkedsz velem, mint valami idegennel.

"Ha nem akarod elmondani az is rendben van, nem kell. Nem azért vagyok a barátod, hogy minden titkodat vagy akármit is kiszedjek belőled erőszakkal, hanem hogy itt legyek melletted, ha elakarod mondani, hogy itt legyek ha támasz kell!" Magyaráztam és csak remélni tudtam, hogy ebből legalább egy kicsit is, de megért.

"Szóval rendben van, ha nem mondom el?" Kérdezte.

"Igen."

"És az is, ha soha nem fogom?" Kérdezett ismét.

"Igen."

"És te akkor is mellettem fogsz állni, ha soha semmit nem mondok el?"

"Igen."

"És ha én is ugyanúgy melletted állok ezentúl, bízni fogsz bennem teljesen? Te is támaszkodni fogsz rám ugyanúgy, mint én rád?"

Erre a kérdésre odasétáltam hozzá, megfogtam mintkét vállát és a szemébe nézve válaszoltam. "Miho, igen a válasz erre is, hisz ezért nevezlek téged a legjobb barátomnak."

"Sajnálom... Tényleg annyira sajnálom, hogy olyan rideg voltam veled, ahogy újra találkoztunk!" Kért bocsánatott, amire semmi szükség nem volt, mert sose haragudtam rá, csak nem értettem.

"Már nem érdekel." Mondtam neki, ahogy olvasztani kezdtem a jeget, hogy kiszabadítsam a pulcsiját. "Hisz mostmár újra itt vagy!"

Miho ellépet az ablaktól, ahogy a pulcsija szabaddá vált, majd felém fordult és kinyújtotta nekem az öklét.

"Újra itt vagyok!" Mondta mosolyogva, mire én is ökölbe szorítottam az egyik kezem és összekoccintottam az övével.

A Todorokival való beszélgetés után meglepően könnyebb lett a mellkasom. Úgy érzem visszakaptam valami nagyon fontosat, amit régen elvesztettem.

A legjobb barátom.

Már sötétedik, de mielőtt hazamegyek be kell ugornom valahova máshova is.

Az a máshol a bár volt. Le kell zárnom ezt az egészet velük. Persze még mindig hálás vagyok, amit tettek értem, de ez így már nem jó egyik félnek sem.

Ahogy benyitottam a helyiségbe a szokásos két ember volt bent. Tomura és Kurogiri.

"Hogy haladsz?" Kérdezte az előbbi.

"Mondhatni, lebuktam." Vallottam be őszintén, ahogy leültem az egyik székbe.

"Hát számítottunk rá. Igazából már azt se gondoltuk volna, hogy a bejutás sikeres lesz, de ezt te is tudod."

Kurogiri elém csúsztatott egy pohár valamit. "Tessék kölyök, igyál egyet."

Felvont szemöldökkel néztem a pohárra. "Kiskorú vagyok."

"Ez csak egy pohár kóla, jesszus... minek nézel engem?" Sértődötten törölgetett tovább.

"Oh..." jött ki belőlem. "Akkor köszönöm."

Megfogtam a poharat és inni kezdtem. "Valószínűleg ez az utolsó, hogy itt iszok."

"Tudjuk." Válaszolta Tomura.

A hangulat borús volt, mióta csak megérkeztem. Gondolom ők is tisztában vannak, akkor mindennel, amivel én.

És tudják, hogy búcsúzni jöttem.

Ahogy befejeztem a pohár kólát felálltam a székből és a kijárathoz sétáltam. "Fura belegondolni, hogy amikor a legközelebb találkozunk lehet ellenfelek leszünk." Mondtam nekik bánattal teli hangon. A válaszuk viszont több, mint meglepet.

"Mi sosem leszünk ellenfelek."

Most komolyan mivel érdemeltem én ezt ki?

Egy mosollyal az arcomon sétáltam ki azon az ajtón és ha minden igaz utoljára.

· · • • • ✤ • • • · ·

Ember... Teljesen rám sötétedett. Ichiro ki fog nyírni, amiért ilyen későn érek majd haza.

Szorgosan szedtem a lábaimat, hogy minnél hamarabb hazaérjek. Az utcák a reggeli időkhöz képest most szinte üresek voltak, a sötéthez, így pedig riasztó csend társult.

Nem szerettem éjszaka az utcákat járni, mert ahogy szembe jött velem az utcán valaki semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy "Ez vajon most meg akar támadni?"

A legjobb rész pedig az volt az egészben, hogy most választhattam vagy teszek egy nagy kerülőt, vagy pedig levágom az utat egy kibaszott lámpa nélküli sikátoron keresztül.

Sajnos az utóbbit választottam.

Ahogy mentem át a kukákkal és szeméttel teli sötét sikátoron, azok közül egyszer csak egy alak emelkedett ki és utánnam nyúlt.

Egyből elcsaptam a kezét reflexből. Egy ilyen undorító, retkes kezű ember ne is gondoljon rá, hogy a pulcsimhoz nyúl.

"Most mé vagy ilyen?" Kérdezte a magas és büdös, valószínűleg csöves férfi, ahogy egyre csak jött felém.

"Kopj le!" Förmedtem rá. "Undorodom a magadfajtáktól!"

A férfi csak egyre közelebb jött én meg hátráltam.

"Eddig kedves voltam veled, mert aranyos arcod van, de úgy látom meg kell mutatnom neked ki is az igazi férfi kettőnk között!" Mondta mérgesen, ahogy gyorsabbra szedte a tempót felém.

Most nem okoznék bajt igaz? Szimpla önvédelem lenne.

Ichiro úgyse tudná meg. Egy kihalt sikátorban vagyunk... ugyse látná senki.

Most végre használhatom.

"Ha mégegy lépést teszel azt fogod kívánni anyád bár kilapátolt volna magából még mikor fél centi se voltál." Figyelmeztettem, mire megállt.

"Oh igen?" Kérdezte gúnyos nevetéssel. "Pedig mostmár semmi nem tarthat vissza attól, hogy eljátszadozzak veled!"

Majd tett egy lépést előre.

Én figyelmeztettem ő nem hallgatott rám.

Ránéztem, majd azt mondtam:

"Gyötrelem."

Egy egyszerű szó, amit a képességem tesz színtiszta hatalommá.

Az undorító csöves összeesett és ordítva rázkódni kezdett előttem a földön. A végtagjai össze-vissza hajoltak és teljesen rendellenesen feszültek be és álltak meg a fájdalomtól.

Még nem elég, még mindig kell neki.

Szóval folytattam. Néha gyengédebbre vettem néha brutálabbra, hisz ez volt az izgalmas benne, sose tudta éppen mi jön, hogy mikor változik a fájdalom ereje, mennyisége.

Rosszul is érezhetnem magam, amiért ezt csinálom, de ilyenkor arra gondolok mit tett volna, ha nem én jövök?

Ha egy olyan gyerek sétál át a sikátoron, aki nem tudja megvédeni magát ellene... akkor mit tett volna?

És ilyenkor maga a tudat annyira felidegesít, hogy nem tehetek mást, brutálabb leszek.

De, amikor már fennakadtak a szemei és majdnem megfulladt a saját nyálában, csak akkor kénytelen voltam leállni, mert a végén még kinyiffan.

Ahogy felnéztem undorító testéről észrevettem, hogy a sikátor végében vagyunk félig kilógva az utcára.

Ahhh... észre se vettem, annyira elfoglalt, hogy a pulcsimhoz ne érjen!

Elkeztem körülnézni nem-e látott meg valaki, mikor észrevettem egy jól öltözött férfi áll pár méterre a járda szélén egy kocsi mellett, ami feltételezem az övé volt, mert úgy nézett ki, mint aki épp beszállni készült csak valami megzavarta ebben.

És abból kiindulva, hogy most épp egyenesen a szemembe néz gondolom az a valami én vagyok.

Pár pillanatig csak néztünk egymásra és rájöttem, ha nem csinálok valamit sose lesz vége, ezért egyszerűen csak megszakítottam a szemkontaktust és tovább indultam haza.

A férfi nem szólt utánnam, nem mondott semmit és csak remélni tudom, hogy nem is fog.