Nézőpont: Miho

Borzalmasan aludtam.

Ha egyáltalán aludtam valamit az éjszaka. Nem igazán tudom eldönteni, mert egész este mintha az ébrenlét és az alvás között vergődtem volna.

Nagynehezen kikeltem az agyból, majd odasétáltam az ablakomhoz, hogy felhúzzam a redőnyt és résnyire kinyissam beengedve így egy kis friss, reggeli levegőt.

Álltam előtte jónéhány percet becsukott szemmel. Najó... Lehet több tíz perceket, mert a következő, amit észrevettem az az, hogy a bátyám kintről a nevemet kiabálja.

Ahh francba... Bármennyire szeretném, hogy az idő néha csak megálljon pár pillanatra az csak belehúz és annál nagyon sebességgel rohan el mellettem.

– Megyek, egy perc! – kiabáltam ki a szobámból Ichironak, hogy végre lenyugodjon.

Gyorsan fogtam magam belebújtam az egyenruhámba és kikaptam a szekrényemből a kedvenc bordó pulcsimat, amit mindig a rossz napjaimon veszek fel. Szerettem a pulcsikat, mert komfortérzetett kelltettek bennem, ezt a pulcsit pedig különösképpen kedveltem, mert egy fontos embertől származott.

Kirongyoltam a szobámból, át a fürdőbe, megmostam az arcom, a fogam, aztán kicsit megigazítottam göndör, fejete hajam és kész is voltam.

Ahogy kiértem a konyhába láttam, hogy Ichiro készít valamit.

– Jó reggelt! – köszönt.

– Neked is – válaszoltam vissza sértődötten a tegnapi miatt.

Jó, meglehet tényleg a szemébe hazudtam, de attól még nem kellett volna a semmiből megütnie!

Egy csomószor itthagy egyedül, aztán csak úgy megjelenik itthon, mintha mi sem történt volna. Játsza itt nekem a nagyobb tesó szerepét... Idegesítő.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, mert érdekelt mit tesz-vesz a konyhában annak ellenére, hogy halvány lila fogalma sem volt a főzésről.

– Csináltam rántottát, de szerintem jobban teszed, ha rá se nézel, mert a végén még hányingert kapsz. Ha-ha... – nevetett kínosan.

– Uuh, oké...

Én megmondtam. Fogalma sincs róla.

– De utánna összedobtam neked egy-két szendvicset is. Szerencsére azok már sokkal jobban sikerültek – mondta, majd letett elém az asztalra egy uzsonnás zacskót.

– A suliban adnak kaját – utasítottam vissza, de ezzel egyidőben mégis kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a zacskót.

Az Ő keze viszont megelőzött. 
– Akkor mindegy.

Nem hagytam annyiban és a zacskó után nyúltam.
– Várj! Mégis kell! Majd megeszem mindkettőt.

Csodálkozva nézett rám, aztán elmosolyodott és átengedte nekem a zacskót. 
– Oké.

Tudtam, hogy úgyse fogom tudni megenni mindkettőt. Csak nem akartam bevallani neki, hogyha választanom kell a sulis kaja és az ő szörnyű szendvicsei között az utóbbit választanám.

És nem azért, mert a sulis kaja a UA-ben rossz.

Hanem mert eddig soha nem csomagolt még nekem uzsonnát.

Mielőtt még kiléptem volna a ház ajtaján, hogy elinduljak az iskolába, Ichiro ezeket a szavakat mondta nekem:

– Miho, viselkedj.

Hát... Majd meglátjuk sikerül-e.

Nézőpont: Aizawa

Nem én tartottam most órát az osztályomnak, ezért külön oda kellett sétálnom, hogy elhozzam Mihot egy kicsit beszélgetni magammal.

Fárasztó volt, de az semmi ahhoz képest, amilyen fárasztó az előttem való beszélgetés lesz.

Most itt ült velem szemben az üres tanáriban és láthatólag nem örült ennek.

– Szóval hajlandó vagy mostmár beszélni? – kezdtem bele.

Miho elfordította a fejét. 
– Nincs mit mondanom.

– A bátyád biztos nem lesz boldog, amikor ezt majd hallja – fenyegettem meg burkoltan, ami megtette hatását, mert a kölyök egyből felkapta rá a fejét.

– A bátyám? Honnan ismeri a bátyám?

– Meglepő lehet így hirtelen hallani, de én és a bátyád régi barátok vagyunk.

Miho összeráncolta a szemöldökét.
– De ha bármit is mondanék az is visszajutna az ő fülébe.

– Az igaz, de melyiket szeretné szerinted jobban hallani, hogy a szemembe hazudtál azzal, hogy azt mondtad nincs semmi vagy azt, hogy elmondtad végre az igazat?

Miho lenézett a földre.
– De ha elmondom az igazat, akkor kicsapnak nem?

Szóval maradni akar?

– Nem feltétlen – válaszoltam, amit komolyan is gondoltam. Egy ilyen gyereket jobb szem előtt tartani az iskolában - ahol esetleg kap egy kis jó irányt is - mint elküldeni innen.

Mint, ahogy Ichironak mondtam, az öccsének iránymutatásra van most a legjobban szüksége.

Nézőpont: Miho

Szóval, ha elmondom neki kerek-perec, hogy azért vagyok itt, mert át akarom csábítani az egyik diákjukat a sötét oldalra, csak úgy elengednék nekem?

Na ne nevettessen már!

Egyébként sem árulnám el a gonosztevőket soha! Ők ott voltak nekem, amikor senki más nem, törődtek velem, amikor senki más nem. Annyival tartozom, hogy megtartom a titkukat.

Akkor is... valamennyit el kell mondanom, mert sohasem fognak leszállni rólam.

Nézőpont: Aizawa

– Akkor... – kezdett bele a kölyök – Akkor elmondom.

Egy bólintás formájában biztattam rá, hogy folytassa.

– Az a fiú, aki a gyakorlati felvételi vizsgára ment helyettem egy felsőbbéves diák volt egy másik hősiskolából, akit lefizettem... illetve nem én... – mondta és úgy tűnt a kezdeti elhatározása lassan alábbhagy.

Ez viszont megmagyarázza miért volt az a gyerek olyan ügyes.

– Hanem? – kérdeztem.

– Szerintem már tudja. Gonosztevők.

Hát ezt tényleg tudtam már, de legalább már megyünk valamerre ezzel a beszélgetéssel.

– És miért? Miért akarták, hogy beépülj? Információért vagy valami más az oka? – érdeklődtem tovább.

– Azt nem tudom. Volt ez a srác, akivel összebarátkoztam és ő kért meg erre az egészre szívesség gyanánt... Azt mondta, ha sikerül csak akkor mondja el miért kell ez az egész. Én meg úgy voltam vele, hogy egy barátnak miért is ne tennék szívességet? Igaz, akkor még nem tudtam, hogy gonosztevőkkel van dolgom – magyarázta, de nem tudtam eldönteni mennyit is hihetek el belőle. A gonosztevőkről nem akartam bővebben kérdezgetni, nehogy bajba kerüljön, amiért beszélt nekem.

Maradtam annál, hogy egyenlőre elfogadom a sztorit, mert ha az nem is igaz teljesen, félig biztos.

– Akkor most mi lesz? – nézett fel rám nagy fekete szemeivel.

Gondolom arra kíváncsi most leginkább, hogy ki lesz-e csapva.

– Végeztünk. Még meg kell ezt beszélnem az igazgatóval, de ez téged már nem befolyásol, szóval elmehetsz.

Nézőpont: Miho

Hála az égnek vége van ennek a rohadt kihallgatásnak!

Olyan gyorsan mentem ki abból a tanáriból, ahogy csak tudtam.

El se hiszem, hogy bevette azt a hülye sztorit, amit mondtam. Najó, de elhiszem, hisz jó színész vagyok.

Az igazság? Az pedig az volt, hogy én magam kerestem meg a gonosztevőket, mert szükségem volt valakikre és, hát ők ott voltak, befogadtak maguk közé és mondhatni még a barátaim is lettek.

Ezek után viszont... lehet vége lesz.

Nem tarthatom így tovább velük a kapcsolatot, hogy szinte minden egyes hős engem figyel ebben az iskolában.

A végén csak mégnagyobb bajba keverném magam és egyben őket is, mint amiben már amúgy is vagyok.

Ahogy beértem a terembe a padomhoz, kezdődött az óra, ami mára már az utolsó volt szerencsére.

Nem is vettem észre, ahogy ülés közben a szemhéjam annyira elnehezedik, hogy a szememet ezzel becsukásra kényszeríti.

És abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént nem volt visszaút.

Bealudtam.

Furcsa mód a csönd volt az, ami később felébresztett és ahogy nagynehezen kinyitottam a szemem egy félsötét osztályterem képe tárult elém.

– Felébredtél végre? – kérdezte egy ismerős hang egy kicsit túl hangosan az én frissen magukhoztért füleimnek. Bakugou volt az, aki a helyén ült asztalra tett lábakkal.

– Mi a? Miért nem keltettél fel? – kérdeztem zavarodottan.

Mennyi idő volt egyáltalán?

Erre mérges gyerek hirtelen felpattant.
– Gondoltam úgy értelmetlen a harcunk, ha közben egy álmos gyökér vagy.

– A harc... mivan?

– A harcunk. Harcolni fogunk te meg én – mondta, majd ahogy látta az arcomon, hogy még mindig nem világos a dolog folytatta. – Tegnap fele-fele idióta elmondta, hogy igazából nem vagy egy gyenge szar, hanem pont az ellenkezője, ezért úgy döntöttem megnézem magamnak mit tudsz.

– Uhm... Figyelj az én harcaim másokkal általában inkább fejben játszódnak le és dölnek el – magyaráztam, ahogy a homlokomat dörzsöltem az egyik kezemmel.

– Oh – jött a hang Bakugouból, ahogy realizálta mit is mondtam. – Az se probléma – jelentette ki utána, ahogy felém nyúlt, hogy megragadja az alkaromat és felráncigáljon a székből, ahol ültem.

– Most meg mivan már?? – kérdeztem a meglepettségtől hangosan.

– Mász be a fejembe akkor! – kiabált rám.

Ez. Nem. Normális.

– Dehogy mászok! Hadjál engem békén!

– Akkor majd kényszerítelek! – ordított vissza, majd elkezdett az ablakhoz vonszolni.

Ennyi. Miért is fáradozok, hogy normális kommunikációt létesítsek ezzel az alakkal?

Ha az erőmet akarja, hát megkapja.

– Rendben van! – jelentettem ki és ő abban a pillanatban megállt, de nem engedett el. – Ha tényleg ezt akarod...

– Rajta csináld csak! – jött a megerősítés az oldaláról, szóval szóra nyitottam a számat, hogy aktiváljam az erőm, de...

Eszembe jutott valami nagyon fontos.

A bátyám szavai hozzám ma reggel: "Miho, viselkedj."

A francba!

– Na mi lesz már? – sürgetett.

– Meggondoltam magam! – jelentettem ki.

– Mivan? Te most szórakozol velem?! – kérdezte kiabálva, ahogy ismét rángatni kezdett az ablak irányába.

– Várj! Várj már! Most komolyan?! – kérdeztem ijedten. Tényleg ki akar hajítani rajta?

– Ha nem akarod, hogy kidobjalak az ablakon használd rajtam az erődet.

Hát nem is tudom melyik a jobb, bajt okozni és ezzel egyben csalódást a bátyámnak vagy kizuhanni az ablakon.

Talán ezetúl egyszerűen csak messziről kerülnöm kéne a magas helyeket, mert ha oda merészkedtem mindig zuhanás közelben találtam magam.