Nézőpont: Aizawa

Sasaki Ichiro. Az ismertségünk hosszú éveket nyúl vissza, amikor még teljes állásban pro hősként dolgoztam és volt egy figyelmetlen pillanatom, ami egy eléggé veszélyes helyzetbe sodort. A gonosztevő pillanatokra volt tőle, hogy megöljön, mikor megjelent Ichiro, előhúzott egy szamuráj kardot, amivel egy szempillantás alatt felszögezte őt egy falra.

Még életemben nem lepődtem meg annyira, mint akkor. Azóta se tudom honnan jött elő olyan gyorsan.

– Ami azt illeti nekem is van valami, amit meg kell kérdeznem, Ichiro – mondtam.

– Normál esetben hagynám, hogy megkérdezd te előbb, de attól tartok ugyanarról akarsz kérdezni, amiről én beszélni.

Ahogy gondoltam. Ugyanaz a családnév... és, amit Midnight mondott, hogy Mihonak van egy bátyja, akit Ichironak hívnak. Túl szép lett volna, ha az egész tényleg csak egy nagy véletlen része lett volna, pedig annyira akartam, hogy az legyen.

– Akkor hallgatlak – döntöttem el végül hosszú másodpercek kihagyása után.

Ichiro sóhajtott egy nagyot és látszólag próbálta fejben összeszedni a gondolatait. 
– Nekem... van egy kisöcsém – bökte ki nem túl könnyelműen.

– Arra már rájöttem. Tegnap találkoztam is vele.

– Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el – nézett rám bocsánatkérően. – Tudod, eléggé nehéz esett. Mindig belekeveredik valamibe és én mindig azon vagyok, hogy kihúzzam őt a bajból, de ez... ez már nem megy egyedül.

Rossz volt így látni őt. Általában mindig egy összeszedett és fegyelmezett ember volt, most viszont egy teljesen elveszett és tanácstalan, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.
– Csak egy kérdés. Akkor is hozzám jöttél volna segítségért, ha nem én lennék az osztályfőnöke?

Az arca váratlan kifejezést öltött magára. Meglepettséget.
– Te vagy az osztályfőnöke?!

Kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam eddig, hogy benntartottam.
– Igen én és meg kell mondjam a drága kisöcséd tegnap nem kis fejfájást okozott nekem és a többi tanárnak.

Ichiro jég szemeiben először szomorúság, majd bosszúság tűnt fel.
– Mindig ez történik. Mint tudod a munkám miatt sokat kell külföldre mennem és addig őt mindig itthon kell hagynom egyedül. Mindig, minden egyes alkalommal bajt csinál! Dühítő nagyon.

– Szóval veled lakik, nem? Még régebben mondtad, hogy a szüleid kikerültek a képből, szóval feltételezem-

– Igen velem lakik. Csak mi ketten vagyunk egymásnak – vágott közbe, de nem bántam. Úgy tűnt ez egy érzékeny téma volt számára.

Ez az egész dolog megváltoztatta a képem Ichiroról. Eddig nem értettem miért a munka megszállottja, de mostmár igen. Szeretné, ha az öccsének mindene meglenne.

De aztán ott van a dolog másik fele, hogy az meg nem hogy könnyítené a bátyja dolgát, inkább szép lassan egy csődtömeget csinál belőle, amit én biztosan nem fogok ölbe tett kézzel végignézni.

– Rendben van. Segítek neked. – Ez volt az végleges én döntésem.

Nézőpont: Miho

Ki gondolta volna, hogy a suliba járás még, ha úgymond nem is igaziból teszem ilyen rohadt fárasztó lesz... Végre megszabadultam. Ha sietek pár perc alatt haza is érek.

Még mindig nem hiszem el, hogy az a nyamvadt Bakugou úgy neki lökött a falnak... És, hogy a képességem nélkül szinte tehetetlen voltam ellene.

Ez teljesen ledöngölte az önbecsülésem. Komolyan fontolgatom, hogy elkezdek edzeni.

És tele lettem felgyülemlett frusztrációval is, amit valahogy le kell vezetnem, mert nem fogok tudni aludni éjszaka.

– Héj Te! – dobott valaki hátba egy kis kaviccsal.

Ez fura. Amikor utoljára néztem még nem volt rám írva, hogy potenciális célpont zaklatáshoz.

De ha jobban belegondolok lehet látták a kis műsorunkat Bakugouval és úgy gondolták könnyű eset leszek.

Szerencse!

Mekkora szerencse!

Végre szórakozhatok egyet.

Amikor az útba eső híd közepén jártam, már csak akkor fordultam vissza. Biztosra tudtam, hogy még mögöttem vannak, hisz végig ordibáltak utánam.
– Igen? – fordultam feléjük mosolyogva.

Hárman voltak.

– Én és a haverjaim éppen azon gondolkodtunk, hogy hogyan kerülhetett be egy olyan gyengusz, mint te az 1-A osztályba – kezdett bele a zaklatásba az egyik, miközben a társaival együtt körém gyűltek, mint az éhes hiénák egy darab hús köré.

– Ahhoz, hogy ilyeneket mondhass nekem, először fel kéne jutnod az én szintemre nem gondolod? – kérdeztem gúnyosan, mire a srác megragadott a ruhámnál fogva (nemár megint!) odaráncigált a híd korlátjához, majd fenyegetőzésbe kezdett.

– Ilyen nagy a pofád, közben meg kénytelen vagy egy kicsit is vissza küzdeni! Ha nem kérsz most azonnal bocsánatot tőlem és a haverjaimtól lelöklek innen!

Imádtam ezt! Ezt az egészet. Pont így szeretem, amikor a másik teljesen elbízza magát, majd készül, hogy odavágjon egy nagyot nekem és akkor! Akkor aktiválom a képességem, hogy lássam a sokkot az arcukon, amikor beüt náluk a felismerés, amikor teljesen eltiprom őket.

Az az arc a kedvencem!

Már csak egy kicsi kell. Egy kis produkálás a részemről és egyszerre három olyan arcot is láthatok. Három embert törhetek össze egyszerre.

Közelebb hajoltam az engem tartó fiú füléhez.
– Tudod az ember két okból lökhet le valakit a magasból... és, ha te nem löksz le engem most rögtön innen, akkor megmutatom melyik az egyik.

Lökj! Lökj!

– Halvány lila gőzöm sincs miről hadoválsz!

– Ahhhj!! – sóhajtottam egy nagyot és drámait. – Miért pont a leghülyébbnek kellett lefognia?

– Hogy mivan?! Jólvan! Te akartad!! – ordította, majd elkezdett nagy erővel tolni, hogy átessek a korláton.

Azt hiszem eljött az idő a képességem használatához.

Ekkor, abban a szent minutumban, amikor kinyitottam a számat, hogy használjam az erőm, megjelent a 'csúcs' napom egyik főszereplője, Bakugou.

Miért?! Mit keres itt egyáltalán és miért indított hadjáratott, hogy tönkretegye életem minden szórakozását?

Bakugou úgy robbantgatott a három fiú között, hogy majdnem leégette még az én hajamat is. Imádom a hajamat, ahogy a pulcsimat is imádtam, amit ma sikeresen kinyújtott.

Nem kellett sok hozzá, hogy a három srác kiütve feküdjön előttem a földön.

Nem. Hiszem. El.

Ha arra gondolok, hogy milyen jót szórakozhattam volna velük... Csak egy pillanat választott el tőle! Egyetlen ici-pici pillanat.

És Bakugou még mindig tombolt.

– Te értelmi fogyatékos!!! – kiáltotta és kellett egy kis idő, hogy észrevegyem rám gondolt ezzel a szép jelzővel.

Méghogy én? Értelmi fogyatékos?! Kérlek...

Mostmár komolyan dühös vagyok. Nem is méltattam válaszra ehelyett csak fölényeskedően néztem vissza rá.

– Mond már el nekem – folytatta az ordítozást tovább, miközben hozzám trappolt, és nem viccelek! Megfogta a felsőm ugyanott, ahol az előbb a zaklatóm, és nem viccelek! Szinte annyira neki lököt a híd korlátnak, hogy félig átlógtam azon. –, hogy mi a francért kötekszel minden egyes jött-mentel, amikor ennyire inkompetens vagy és arra se vagy képes, hogy megvédd magad?!

Mivan?! Inkompetens?!

– Francba már veled! – kiabáltam, ahogy próbáltam kiszabadítani magam – Engedj el!!

Ha használhatnám az erőmet ellened... Már véged lenne a fenébe is!!!

– Megakarod öletni magad, mert ha így folytatod tényleg elengedlek és felőlem lezuhanhatsz innen a picsába!

Ekkor esett le, hogy nem sokra vagyok a zuhanástól és megtettem egy hatalmas hibát. Lenéztem.

Nincs bajom a magasban addig, amíg nem nézek le, de abban a pillanatban, hogy megteszem megvakít a félelem.

– Basszus, ne ne ne ne... – ismételtem, ahogy megmarkoltam Bakugou engem tartó kezeit, de annyira, hogy a körmöm szerintem hetekig nyomot fog hagyni benne.

Az arckifejezése megváltozott, túl elfoglalt voltam a magassal, hogy megmondjam pontosan mire, de abban a pillanatbam vissza húzott a híd korlátjától.

Ha utána nem kapaszkodok még egy ideig belé akkor tutira elesek. Ami meglepő volt az az, hogy hagyta.

Ahogy kezdett visszatérni a vér a fejembe összeállt, hogy mi is történt az előbb.

– Te nem vagy normális! – löktem el magamtól olyan erősen, ahogy csak tudtam.

– Én?! Nem én vagyok az, aki egy nap ötvenszer próbálja összeveretni magát! – ordította dühösen.

Amúgy is, mit foglalkozik velem?

– Mi a francot érdekel? Nincs szükségem a segítségedre! – közöltem vele, ahogy mérgemben elkezdtem az egyik kifeküdt zaklató nyakát taposgálni.

– Most meg mi a szent szart csinálsz? Úgy döntöttél halott helyet inkább te leszel a gyilkos vagy mi a franc?! – kérdezte először meglepetten, majd utána ugyanolyan mérgesen, mint eddig.

Ahogy rájött, hogy már nem érdekel és nem figyelek rá, ehelyett fojtatom a gyerek nyakának taposgálását megragadta a két csuklómat és elhúzott tőle.

Nem hiszem el!

– Engedj már el! Nem vagyok valami kibaszott rongybaba, hogy folyamatosan engem ráncigálj! – kiabáltam rá.

– Te nem vagy normális!! – kiabált vissza.

– Hogy ÉN? Én nem vagyok normális?!

Erre már nem válaszolhatott, mert valaki úgy döntött a beleszól veszekedésünkbe.

– Kacchan, Miho minden rendben? – Az az ember, akit most azt kívánom bárhol lenne csak itt nem. Deku.

Kérlek istenem! Kérlek ügye nem látta, ahogy az előbb, dühömben a gyerek nyakát tapostam?!