Nézőpont: Miho

És, mintha semmi nem történt volna itt ülök az iskolapadban a suli másnapján, ahogy egyre csak 'Dekut' nézem.

Még évekkel ezelőtt kiskoromban találkoztunk. Nem volt egy nagy találkozás, nem is csodálom, hogy ő elfelejtette. Nekem viszont abban az időben az jelentett mindent. Ő az a fajta aki mindig kitűnik a tömegből, ami nem meglepő, hisz olyan volt, mint a nap, beragyogott minden helyet, ahol csak járt. Nem tudtam melyik volt erősebb a csodálatom vagy az irigységem érte. Csodáltam, hogy ilyen ember volt, ilyen derűs és kitartó. Bármilyen akadályt állíthatott volna az ember elé ő soha nem adta volna fel és túljutott volna rajta. És erre a bizonyíték itt is van előttem. A tény, hogy most itt ül a fiú, akinek állítólag nincs képessége vagy nem volt... nem igazán értem hogy történt, hogy őszinte legyek.

A csodálat mellett irigy is voltam rá, hisz tudtam én soha nem lehetek olyan jó embet, mint ő bármennyire is próbálkoznék.

Nehezen, de a végén rávettem magam, hogy Dekuról a hamu szőke Bakugoura irányítsam a figyelmem.

Mogorva arc, mogorva kedv és szörnyű testtartás... Azt mondtam nem lesz gond összebarátkoznom vele, de ahogy megfigyeltem a viselkedését meggondoltam magam.

Lesz baj.

Mindenesetre mostmár nem léphetek vissza, szóval szünetbe akcióba lépek.

· · • • • ✤ • • • · ·

Ahogy megszólalt a csengő a teremben lévő diákok velem egyetemben felálltak és elindultak az ebédlő felé. Volt akik csoportokban, voltak akik egyedül. Bakugou az utóbbiak táborát erősítette, ami megkönnyítette a dolgom.

Odasétáltam mellé, majd egy barátságos arckifejezéssel.
– Szia! Miho vagyok.

Bakugou nem válaszolt csak rámnézett és vissza a folyosóra.

A bunkó... Nem bírom az ilyet.

Ne borulj ki Miho, ne tedd!

És az isten szerelmére ne beszélj már magadhoz második személyben!

– Ülünk együtt ebednél? – kérdeztem.

És ő csak tovább ignorált...

Azt hiszem ennek hatására elpattant bennem valami, mert gondolkodás nélkül a következő sorokat mondtam:

– Szerinted hány másodpercbe telne elérnem, hogy fájdalomtól fetrengj előttem a földön a halálodért könyörögve?

Ez végre kiváltott nála egy reakciót, bár nem a jobbik fajtát, mert megragadott az egyenruhára vett kardigánomnál fogva és nagy erővel nekivágott a falnak.

Hát nem éppen ez volt a válasz, amiért fáradoztam, de legalább haladunk.

Jó, kis lépésekben, de haladunk.

Bakugou nem engedett el és még mindig a falnak nyomva tartott, ahogy közben rendesen felém tornyosult és kiabálni kezdett.
– Hogy mit mondtál! Ismételd meg, ha mered! TUTIRA KINYÍRLAK!!

Kérlek tedd meg, mert egy csomó ember megállt, hogy minket bámuljon és borzasztó kínosan érzem magam.

Szívesen tenném, de nem használhatom most rajta a képességem, hisz épp barátkozni próbálnék, de azért behódolni sem akarok ennek a seggfejnek.

Megfogtam a kezeit a csuklójánál, amikkel a falnak szögezett és próbáltam leszedni magamról.

Meg se moccant... hát ez kínos... és dühítő.

– Engedj el! – kiabáltam, miközben minden erőmmel próbálkoztam lehámozni kezeit a pulcsimról. – Most komolyan, hogy vagy ilyen erős?!

Ha csak egy kicsit is használhatnám rajtad most a képességem... de nem, nem lehet.

Az interakciónkat a csengő hangja zavarta meg, ami azt jelezte lassan a vége felé közeledik az ebédidő.

– Franc!! – kiáltotta Bakugou, majd elhúzott egy kicsit a faltól és miközben elengedett visszalökött neki.

Szemét!

Ahjj... kérlek csak a pulcsimat ne! Ugye nem nyúltál ki? Gondoltam, miközben gondoskodó anyaként néztem végig rajta sérülések és nyúlások után kutatva.

– Öhm... Jól vagy? Sajnálom Kacchan mindig ilyen... agresszív – szólt mellőlem egy hang, aminek bár én meg idegen voltam, az annál inkább ismerős nekem.

Felnéztem és igen... pont, ahogy gondoltam Deku állt mellettem, vele egy barna hajú randa lány, aki azt hiszem szintén az osztálytársunk volt.

Deku szemei ilyen közelről szebbek voltak, mint bármi, amit eddig láttam.

És most ezek a szemek egyenesen az én éjfekete szempáromba meredtek. Éreztem, ahogy az arcomba áramlik a forró fér és szinte égetni kezd.

– J-jah... Jól vagyok, öhm m-most megyek Szia! – hadartam, majd még magam sem hiszem el, hogy komolyan ezt tettem, de elszaladtam.

Remélem csak betudta annak, hogy kevés időm maradt a szünetből és biztos csak ebédelni siettem. Kétlek tudja be annak! Máskülönben elásom magam!

Ahogy végigültem a nap hátralévő részét nem tudtam másra gondolni, mint hogy hol lehet Aizawa? Az ember azt gondolná most, hogy itt vagyok én a lehető leggyanusabb diák, egy napot se fog, majd kihagyni, erre meg szabadnapot vett ki.

Legalább egy gonddal kevesebb... Bakugou önmagában is épp elég nekem.

Nézőpont: Aizawa

Nagyon meglepődtem, amikor egyszercsak rám írd, hogy találkozzunk, hisz amennyire én tudtam épp külföldön van egy üzleti úton.

Nem mintha bánnám, sőt van egy dolog, amit meg akarok tőle kérdezni, szóval csak jól jön, hogy írt. Csak azt az egyet remélem, hogy nem azért tette, mert baj van.

Egy kávézót választott találka helynek és szinte biztos vagyok benne azért hogy rajtam gúnyolódjon.

Egész van. Állapítottam meg, ahogy lenéztem az órámra. Most kéne megjönnie.

Fél perc elteltével sokadszorra szólt az ajtó felett lógó csengő, ami jelzi, amikor valaki belép a helyiségbe és én sokadszorra néztem fel, hogy lássam ő-e az és most először ő volt.

Egy nagy bőröndöt húzott be maga után és megállt egy pillanatra, hogy szemével végigpásztázon a helyen engem keresve.

Ahogy azok a fagyos, jégkék szempárok megtaláltak, el is indult felém, majd amikor ideért egy halk, de határozott köszönés mellett helyet foglalt az asztalnál.

– Jól utaztál? – kérdeztem.

– Mondhati, de az most lényegtelen. Valami fontosról kell beszélnem veled – mondta szinte lihegve. Wow, tényleg nagyon sietett vissza. Mostmár biztos vagyok benne, hogy baj van.

Sajnos erre rá kell tennem neki egy lapáttal.
– Ami azt illeti nekem is van valami, amit meg kell kérdeznem, Ichiro. – Sasaki Ichiro.