Az ég szürkébe borult, az emberek meg tetőtől talpig feketébe.

Bár különböző színt vettek fel, mind a ketten ugyanazt csinálták.

Az ég az esőcseppeket, az emberek szemei meg a könnycseppeket hullatta.

Mi nem álltunk közel. Ichiro nem akart.

Nem akarta látni az öccse nevét azon a sírkövön. Annyira távol állt, hogy ne lássa.

Mert talán, ha ezt teszi nem tűnik, majd olyan valósnak vagy pedig olyan lesz, mintha most valaki más temetésén állnánk, majd amikor vége hazamegyünk és ő otthon vár, majd ránk.

Miho majd otthon vár ránk.

Legalábbis én ezt gondoltam, miközben mellette álltam és néztük, ahogy a földet vissza szórják a koporsóra.

Amiben...

A gyilkos is meghalt, de őt nem temette senki, őt nem sírta vissza senki, nem várták haza és nem mentek soha haza hozzá.

Mégis az egész miatta volt.

A lány, akit a fiúk megmentettek mindent elmesélt.

Bakugou ki lett lökve vele az emeletről, Miho álltal. Ahogy zuhantak a diákom tompította az erejével az esést, majd pár pillanat múlva, amikor az egész épület összedőlt a testével védte a lányt.

Szerencsére Bakugou túlélte. Még most is kórházban fekszik. Azóta se kellt fe, de ha most tudna, biztosan itt lenne.

Odafordultam Ichirohoz, de nem tudtam mit is kellene mondanom. Miért vagyok pont ilyenkor ilyen tehetetlen?

A halál az egyik dolog, ami ellen az ember sose tehet semmit, ha jön. A másik pedig a fájdalom, ami a szeretekre száll.

Mondanom kell valamit, bármit! Segítenem kell. Segítenie kell valakinek.

"Nem a te hibád volt. Remélem ezt tudod." Mondtam végül nyomatékosítva.

Kérlek ne okold magad.

Ichiro rám nézett, de már nem ugyanúgy, nem ugyanazokkal a szemekkel, amikkel eddig. Ezekből a szemekből eltűnt a csillogás, a fény. Ezek a szemek már halottak voltak.

Utáltam a halott szemeket, mert azok azt jelentették, hogy a mögöttük álló ember is már lélekben az volt.

Tévedtem. Van még egy harmadik dolog, ami ellen az ember tehetetlen.

"De, az." Mondta nekem és hallottam a hangján, hogy ezt teljesen komolyan is gondolja.

Kérlek ne.

Sok dolog ellen tehetetlen vagyok és erre sajnos csak most jöttem rá az életben, de egy dolog sose fogok hagyni. Nem fogom hagyni, hogy magadat okold!

Szóra nyitottam a számat, mikor egy hamvasszőke hajú fiút láttam meg, akinek nem kellene most itt lennie.

"Mihoo!!" Üvöltötte a fiú, ahogy botladozva sétált el az osztálytársai között, a sír felé.

Todoroki megragadta. "Bakugou. Nem kellene itt lenned, hisz járni se tudsz rendesen!"

Bakugou viszont agresszívan elrantotta a kezét. "Pofa be! Kussolj! Mindenki kussoljon be!"

Tovább ment. Ez alkalommal már senki nem akadályozta meg. Lerogyott a sír elé. "Ti meg mi a faszt csináltok?! Megölitek! Istenem ne! Ti megölitek őt!"

Midoriya odalépett, majd sírva lerogyott mellé. "Kacchan te meg miről beszélsz?" Kérdezte, ahogy ömlöttek a könnyei végig az arcán és le a földre. "Hisz ő már... ő már meghalt." Mondta az utolsó szót olyan hallkan, hogy azt már nem is hallottam csak a szájáról olvastam le.

Bakugou erre ellökte őt maga mellől. "Kussolj! Most bekussolsz, felfogtad?! Retardált faszok!" Kiabálta Bakugou, majd megfogta és ásni kezdett a puszta kezeivel. "Hisz megfullad! Nem kap levegőt!"

Ennyi. Ezt le kell állítanom. Már indultam volna, amikor Ichiro kirakta elém az egyik kezét, hogy megállítson.

"Várj." Mondta, szóval úgy is tettem. Az okát viszont nem értettem.

Bakugout egyik oldalról a síró Todoroki, a másikról a bömbölő Denki fogta meg és próbálta megállítani abban, hogy kiássa a sírt. "Hagyd abba!" Kiabálta Todoroki. "Az Istenit! Nekem a legjobb barátom volt... A legjobb barátom! Nekem is fáj!"

Bakugou felállt és lelökte magáról a fiúk kezeit, majd feltartotta maga előtt a sajátjait. "Menjetek a picsába! Ne állítsatok meg! Ha bárki megint a közelembe jön ferobbantom! Esküszöm, hogy felégetem!"

Mindenki lefagyott. Bakugou teljesen megőrült. Mostmár tényleg lépnem kellene valamit, mielőtt árt valakinek, de Ichiro kezei még mindig előttem voltak.

"Ichiro." Szóltam rá. "Elég. A fiú teljesen kikelt magából."

Ichiro rámézett a jelenetről és láttam valamit a szemében. Igaz csak egy pillanatra, de azt hiszem... megcsillant?

"Aizawa, nézd őt." Mondta, mire én ránéztem Bakugoura, de egy összetört, tomboló fiún kívül semmit nem láttam.

Ichiro látta rajtam, hogy nem értem hova akar kilyukadni, ezért besegített. "Ő nem sír. Tombol."

"Ichiro... A fiú tombol, mert nem bírja elviselni a gyászt."

"Nem." Tiltakozott Ichiro. "Aizawa, én elsőkézből tudom milyen a gyász és az nem ilyen."

"Ichiro..." A gyász máshogy jön ki mindenkin. Kérlek ne kínozd tovább magad.

Valószínűleg látta rajtam, hogy kételkedtem, mert a következő szavai ellen semmit nem tehettem és ő ezt nagyon jól tudta, mégis kimondta őket.

"Bízz bennem."

Hátrahagyva Aizawát szereztem két ásót, amik egy közeli fának voltak döntve és odasiettem a sírhoz.

A fiú dühösen kapta felém a fejét, mire én odanyújtottam neki az ásót. "Bakugou, igaz?"

Nem is tudom miben reménykedek. Nem tudom mi a francot gondolok, hogy majd kiásom a sírt és az öcsém varázsütés szerűen életre kell?

Mit gondolok?!

Hiába a sok kételkedés valahogy, ahogy ránézek erre a fiúra magam előtt nem gyászt vagy szomorúságot látok, hanem nyers düht.

A düh végigkísérte az életemet.

A düh segített át a nehéz pillanatokon.

A düh volt az, ami élve tartott és olyan barát lett számomra, amire támaszkodhattam.

De most is? A düht kellene választanom minden más érzelmem helyett?

És akkor valami azt mondta bennem, hogy igen, bízzak a dühömben.

A fiú elvette volna a kezemből az ásót, amit felé tartottam, de amikor húzta volna el nem engedtem neki. "Ide figyelj, ha most kiásatod velem a kisöcsém holttestét, befektetlek mellé." Mondtam, de a fiút ez nem láthatólag nem érintette meg túlságosan. Csak bólintott egyet, hogy elengedjem az ásót, amit meg is tettem és eszeveszett ásásba kezdett, ahogy én is.

Mindenki lélegzet visszafolytva nézett minket. Pár perc múlva az ásó beleütközött valami keménybe és én csak imádkoztam gondolatban egy másodperc kihagyás nélkül, hogy valami csoda történjen, amikor kinyitjuk a koporsót.

Kimásztam a gödörből és hagytam, hogy Bakugou nyissa ki.

Megfogta vett egy nagy levegőt, majd kifújta és nyitotta. Ahogy kinyílt a koporsó egyből elém tárult a kisöcsém hullájának képe.

"Istenem..." rogytam a földre szinte fuldokolva.

Bakugou megragadta a fekvő öcsém felsőjét és úgy ültette fel. "Miho, ébredj! Bassza meg!" Kelj már fel!"

És ekkor eleinte azt hittem valahogy Bakugou csinálja, de utánna rájöttem, hogy az öcsém keze magától emelkedik meg és vágja őt arcon.

Ahogy ezt megtette a szemei is kipattantak. "Oh maradj már csendben! Ki a franc ne kelne fel a te ordibálásodra?!" Üvöltötte mérgesen.

Bakugou a pofonom ellenére egy szoros ölelésbe zárt. "Működött." Suttogta.

Most, hogy körülnéztem láttam, hogy egy gödörben vagyunk.

Mi a-?!

A bátyámat láttam a gödör nyilásánál, ahogy mérgesen néz le ránk. "Oké, most azonnal magyarázzatok el, hogy mi a jó büdös franc folyik itt?" Kérdezte dühösen.

Ahogy jobban megszokta a szemem a fényt és jobban láttam már, észrevettem hogy nem csak ő áll a gödrön kívül és néz le ránk, hanem sok másik iskolatársam és tanár is.

· · • • • ✤ • • • · ·

Pár perc elteltével engem és Bakugout végre kijutattak a gödörből, majd konkrétan körbeálltak a magyarázatunkat várva.

"Az az igazság, hogy én se vagyok teljesen biztos benne, hogy hogyan is történt, de elmondom nektek a tervünket, amit Bakugouval eszeltünk ki az elejétől a végéig." Mondtam, majd folytattam.

"Az egész a kávézóban kezdődött."

· · • •Pár nappal ezelőtt• • · ·
· · • • • a kávézóban • • • · ·

"Igen! Úristen egy kislányt ültet be magához! Menjünk gyorsan!" Sürgettem, ahogyé kivágtam valamennyi pént az asztalra és elindultam volna a kijárat felé, de Bakugou visszarántott.

"Először néz bele ebbe." Mutatott felém egy kést.

"Mi? Miért?"

"Csak néz bele és használd az erőd."

"Kínozzam meg magam?!"

"Nem, te fogyatékos! Mond azt például, hogy: élj."

Ráztam meg a fejem. "De saját magamon sose működött a képességem."

"Nem baj csak csináld!" Mondta és én megtettem.

Nem volt időnk most ott leállni és veszekedni.

· · • • • jelen • • • · ·

"Szóval használtam magamon a képességem, de több hiba is volt a dologban. Egy, hogy magamon sose működött. Kettő, hogy kínzáson kívül még sose használtam addig semmi másra."

"Akkor mégis, hogy lehet, hogy működött?" Kérdezte Aizawa.

Megvakartam a tarkóm és halkan elnevettem magam. "Hát..."

· · • •pár nappal ezelőtt• • · ·
· · • • •az irodaházban• • • · ·

Megfogtam Bakugout, aki erre értetlenül nézett rám, miközben a lányt fogta és olyan erővel meglöktem hátra, amilyennel csak tudtam és azt mondtam neki:

"Bakugou, zuhany."

Ahogy kiestek a falon lévő lyukon az épület utolsó stabil darabjai is megadták magukat.

A gyilkos épp megpróbált volna leszúrni, amikor az összeomlás miatt elvesztette az egyensúlyát és mellé ment.

Ekkor támadt egy ötletem. Egy nem teljesen saját... igazából Bakugou hülye ötlete átalakítva.

Nem hagytam abba a képességem, ahogy zuhanni kezdtünk az omló épület darabjaival együtt, hanem ránéztem a gyilkosra és megváltoztattam azt, abban reménykedve, hogy nem hagyj abba az erőm visszaverését.

A gyötrelemből az lett, hogy:

"Élj!"

Majd elsötétült minden.

· · • • • Jelen • • • · ·

"Szóval ez történt." Fejeztem be a mesélést.

Bakugou, aki azóta ölelgetett mióta felkeltem most jobban megszorított, mint eddig. "Mondtam, hogy néz bele, abba a hülye késbe."

Megráztam a fejem. "Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a kés, hanem a gyilkos visszaverés képessége mentett meg."

"A kés volt." Mondta Bakugou, ahogy megint szorított az ölelésen.

"Nem, nem az volt!"

"De!" Kiáltott és megint szorított.

"Hiába szorítgatsz itt! Mondom, hogy nem az volt!"

"De az volt!"

Észre se vettük, de ahogy tovább veszekedtünk a körülöttünk álló emberek mosolyogva néztek mindet.

Mostmár biztos volt:

Az ember két okból lökhet le valakit a magasból.

Az egyik ok, hogy a zuhanás megölje őt, a másik pedig, hogy megmentse.

És én örülök, hogy mindkettőnk lökése megmentette a másikat.