Miután megreggeliztünk, Tim kora reggel elment dolgozni. Én nyugodtan készülődtem, hisz nekem nem sok dolgom volt délelőtt. Forró fürdőt vettem, miközben azon gondolkoztam, valami hobbit kellene keresek, amivel feldobhatom egy kicsit a napjaimat. Próbáltam kitörni a szürke hétköznapokból, szerettem volna egy kis izgalmat, vagy csak egyszerűen valami változást az életembe. Legszívesebben fogtam volna magam és meg sem állam volna New Yorkig.

Hiányzott a nyüzsgés, a folytonos élet, az egyetemi bulik, de legfőképpen a kórház. A gyakornoki időm alatt minden percemet betegek között töltöttem. Imádtam velük foglalkozni, segíteni nekik, meghallgatni őket. Ott nem volt nyugalom, mindig történt valami, pörgött az élet. Olykor azt kívántam, hogy akkor bár a sarkamra álltam volna és a saját utamat választottam volna Timé helyett. Akkor, talán most nem lennék egy poros, pletykás kisváros hétköznapi de különc tagja, hanem életeket menthetnék, kutatásokban vehetnék részt, és akkor talán boldogabb lennék mint most vagyok, de hiába is merengtem már ezen, késő volt. Akkor Timet választottam és öt éve megfogadtam, hogy jóban és rosszban is mellette leszek. Nos a jelen állás az, hogy ő a jóban, én a rosszban vagyok, de bízom benne, hogy valahogy ez megváltozik majd, nekem pedig, nos, ki kell verjem a fejemből a régi álmaimat. Újakat kell építenem, csak magam sem tudom, mi lenne az, amit szeretnék csinálni. Úgy érzem, elvesztem.

Miután kipancsoltam magam, olvastam egy kicsit majd kényelmes ruhába bújtam és elmentem bevásárolni az aznapi vacsorához.

– Szia Ebony. Annyira örülök, hogy látlak. – Nyájaskodott Kate, Dr. Johnson ügyvéd Úr lánya. Szerencsémre, elég keveset találkozunk, és ha mégis, akkor nem szokott beszélgetésbe elegyedni velem. Nála gonoszabb és kétszínűbb teremtést sosem láttam. Meg is lepődtem, hogy most mégis megállt mellettem a zöldségespult mellett és leszólított.

– Kate. Szia, hogy vagy? – Kérdeztem tőle, a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel.

– Jól, köszönöm, megláttalak a kirakatból és gondoltam megkérdezem, hogy hogy érzed magad. Szörnyű amit Tim csinált, és pont Grace-el. – Szörnyülködve csóválta a fejét, miközben jobbjával a melléhez kapott. Én csak meglepődve pislogtam rá, hisz fogalmam sem volt miről van szó.

– Miről beszélsz Kate? Mit csinált Tim Grace-el? – Kérdeztem rá rögtön és kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.

– Úr Isten. Hisz te nem is tudod? – Hüledezett, majd szinte rögtön folytatta. – Ma a fodrásznál voltam, ahol épp a búrában ültem – simított végig művien beállított szőke haján – mikor megérkezett Moyra, Grace barátnője. Szó szót követett és kibökte, hogy Tim állítólag Grace-el volt két napja Monticelloban. Nem akarok pletykálkodni neked főleg, hogy nem is tudtad, de Molyra azt állítja, nem az első eset és nem csak ebédeltek, ha érted mire gondolok. – Fejezte be a mondandóját, én pedig úgy éreztem, mintha a nyakamba borítottak volna egy vödör hideg vizet. Lehetetlen, hogy Tim ilyet tegyen, hisz szeret engem. Igaz, mostanában nem voltunk együtt annyit, mint annak idején mert elfoglalt, de ő nem megcsalós típus. Bizonyára ez is egy újabb légből kapott pletyka amit valaki kitalált csak, hogy újra legyen min csámcsogni néhány hétig.

– Ugyan Kate, ez csak valami félreértés. Biztos vagyok benne, hogy nem igaz – feleltem nyugalmat színlelve, miközben ezer s ezer gondolat cikázott a fejemben. Felmerült bennem, hogy mi van ha mégsem koholmány, és tényleg megcsal engem Tim, de aztán elhessegettem a gondolatot, és újabb hamis mosolyt varázsolva arcomra biztosítottam Kate-et arról, hogy ez nem igaz.

Miután látta, hogy nem sikerült a terve, nem rendeztem jelenetet és nem törtem ki, mint a vulkán, gyorsan be is fejezete az affektálását és elment, engem azonban nem hagyott nyugodni a gondolat. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Tim rendelőjébe bízva abban, hogy lesz pár perce és akkor tisztázhatjuk ezt a nevetséges vádat, na, meg jobb, ha ő is mihamarabb tud arról, hogy mik terjednek róla manapság. Sietve bedobáltam pár dolgot a kosárba, fizettem majd átmentem a néhány méterrel arrébb lévő orvosi rendelőbe. Miután beértem, a recepcióhoz léptem ahol Karen, Tim asszisztense álldogált, vastag aktákat rendezgetve.

– Szia Karen, Tim elfoglalt? – Kérdeztem és kedvesen mosolyogtam, mint mindig. Talán Karen volt egy, a csekély számú emberek körül, akik őszintén kedvesek voltak velem. Az ő arcán igaznak hatott a mosoly, melyet felém küldött.

– Á, Ebony – derült fel – még vannak nála, de egyelőre az utolsó. Hogy vagy ma? – Kérdezte kedvesen.

– Jól, köszönöm. És te? – Kérdeztem vissza.

– Fáradtan – sóhajtott. – Ellenőrzés lesz, a múlt évi aktákat sorrendbe kell tennem – kezdett bele, de a rendelő ajtaja kinyílt, rajta pedig egy idős, bottal járó úr lépet ki, háta mögött Timmel. Férjem kezeit fehér köpenyének zsebébe rejtette, miközben újra elismételte az úrnak, hogy mire vigyázzon legközelebb. Mikor meglátott, felderült az arca, kedves mosollyal közeledett felém, majd apró puszit lehelt a szám szélére.

– Hát te? – Kérdezte némi meglepődöttséggel a hangjában.

– Szeretnék kérdezni valamit. – Feleltem.

– Jó, rendben, gyere, menjünk be a rendelőbe – lefele, miközben kezével végig simított a hátamon, de hangja közel sem csengett már olyan önfeledtnek, mint az imént. Még hátra intettem egyet Karennek, aki mosolyogva viszonozta a gesztust, majd beléptem a számomra megszokott tisztítószertől szagló rendelőbe és leültem az egyik székre, szemben Tim orvosi székével.

Mintha a betege lennék – játszottam el a gondolattal, de rögtön vissza is tereltem gondolataimat oda, hogy miért is vagyok most a rendelőbe, és ahogy ez felsejlett bennem, már az én szívem sem volt könnyű.

– Nos, mi a kérdés? – Türelmetlenkedett, miközben úgy ült a forgós székében, mintha épp a panaszaimat halhatná.

– Ma találkoztam Kate-el a boltban, és hallott valamit – kezdtem, de nehezemre esett rátérni a tárgyra. Féltem a választól, és valahogy a szívem mélyén úgy éreztem, ennek a beszélgetésnek, nem lesz jó vége.

– Jaj Ebony, mond már – erősködött Tim, mikor már jó ideje nem folytattam. Nagyot nyeltem, majd erőt vettem magamon és belevágtam a közepébe.

– Azt mondta, láttak a polgármester lányával Monticelloban pár napja – álltam meg egy pillanatra és a szemébe néztem, mely félelmet és talán némi zavart is tükrözött – azt is mondták, hogy ez nem az első alkalom és több is volt köztetek. – Fejezetem be, de addigra már ha nem is szólt volna semmit, akkor is tudtam volna, hogy igaz a pletyka. Ismerem lassan hat éve és tudom mikor nyomja valami a lelkét vagy épp mikor hazudik. Elárulja a tekintete.

– Ebony, meg tudom magyarázni, hidd el – kezdett bele, engem pedig másodpercek alatt öntött el a méreg, és fojtottam belé a szót szinte azonnal.

– Inkább fogd be! – Rivalltam rá. – Nem hiszem el, hogy ez igaz! Istenem, de bolond vagyok, én pedig még meg is védtelek Kate előtt. – Akadtam ki.

– Hadd magyarázzam meg, kérlek. – Próbálkozott, de én felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.

– Nincs mit megmagyaráznod Timothy! Egyértelmű a helyzet, megcsaltál Grace-el, és a fél város hamarabb tudta mint én. – Közöltem vele sértődötten, majd kinyitottam az ajtót. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg így volt, és ha reménykedtem is a szívem mélyén, hogy ha megmagyarázza majd, lehet, hogy teljesen más fényt vet a dolog, az utolsó hozzám fűzött mondata teljes mértékben bebizonyította ennek az ellentétét.

– Úgy sajnálom Ebony, kérlek, bocsáss meg! Már vége, hidd el! – Csendült mögöttem kérlelő hangja de én válaszul csak becsaptam magam mögött a könnyű fa ajtót, majd egyenesen a bejáraton át kiléptem a forró Red Hill-i utcára és átkoztam a napot, mikor betettem ebbe a kosos, pletykás városba a lábam.

Az elején még nagyon mérges voltam, szinte vörös fejjel szedtem a lábamat a lakásunk felé, de ahogy közeledtem, a lépteim lassultak s ezzel az agyam is kezdett kitisztulni. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Átjárta a testem a csalódottság, a szívemre mázsás súlyként telepedett a gondolat, hogy a férjem más ágyában kereste a boldogságot, miközben én is ott voltam neki és semmit sem vettem ebből az egészből észre. Kerestem a hibát melyet elkövethettem, de egyszerűen nem találtam meg azt. Nem tudtam mit véthettem, mi lehetett az oka, hogy megszegje az eskünket. Nem láttam rajta azt, hogy máshogy viselkedne velem, nem adta jelét annak, hogy nem szeretne már. A tudat, hogy mást csókolt helyettem, mardosva vonult végig a szívemtől a torkomig, majd zokogás formájában tört elő belőlem. Sirattam a bizalmam és a hűségem, sírtam, mert bolond voltam, és nem vettem észre azt, hogy megváltozott valami közöttünk. Ha arra gondoltam, ma egy légtérben kell tartózkodnom azzal aki ilyen szinten tönkretett, hányingerem támadt. A gondolat is taszított, hogy egy ilyen emberrel kell tovább élnem. Nem tudtam mit tegyek, mit gondoljak rólunk, csak azt tudtam, hogy így én nem akarok többé vele lenni. Eljátszotta a bizalmam, felrúgta az elmúlt hat évet és az öt éves házasságunkat úgy, hogy közben elvette az életem. Feladtam érte mindent és mindenkit. New Yorkban ott volt a családom, a barátaim, a karrierem, de én mégis őt választottam.

Azt mondják, a szerelem vak. Ennél nincs is bölcsebb mondás. A szerelem tényleg vakká tesz. Nem vesszük észre azt, hogy mit is veszítünk el csak akkor, ha már ellepett a szemét és nem látunk ki alóla. Kesereghetünk, hogy mindent elvesztettünk de már késő, már elmúlt, aztán gondolkozhatunk, hogy mitévők legyünk.

Pár óra sírás és pár tucat könnyáztatta zsepi után úgy döntöttem, elég volt a siránkozásból. Ez megtörtént, ellene már nem tudok mit tenni. Nem érdekel Tim, nem érdekel a magyarázat sem, csak az, hogy tovább kell lépnem. Ő pedig, legyen csak boldog a polgármester lányával, ha azt akarja, hát legyen, én nem állok közéjük.

A belső hangom azt mondogatta, hogy küzdjek érte, ne hagyjam elúszni a házasságom, de egyszerűen túl fáradtnak éreztem ehhez magam. Nap mint nap játszottam a tökéletes feleséget, a külvilágnak azt mutatva, hogy minden tökéletes, minden szép és jó, de ez közel sem volt igaz. Rájöttem, én nem vagyok ebbe a városba való. Nem érzem otthonomnak, nem akarok tovább másoknak megfelelni. Csak újra szürke, hétköznapi ember szeretnék lenni, aki úgy öltözik és viselkedik, ahogy azt szeretné, nem pedig úgy ahogy elvárják. Elegem volt, hogy másoknak kell megfelelnem, miközben saját magamat elveszítettem valahol fél úton. Vágytam a változásra, elvegyülni a tömegben, és csak egy lány lenni.

Kisváros révén, biztos vagyok benne, ha ma Kate nem szólít le és árulja el a friss pletykát, akkor valaki más teszi azt meg. Már mindenki tudta rajtam kívül és inkább ez fájt, mintsem az emberek viselkedése.

Úgy döntöttem, a vacsora készítés helyett italba fojtom a bánatom és megbontottam egy édes Merlotot majd borommal egy pohár társaságában bevonultam a hálószobánkba.

Ahogy körül néztem, teljesen mást jelentett ez a szoba számomra, mit egy nappal ezelőtt. Már nem örömmel léptem be a lakásba, főleg nem a hálónkba. Mindenről Tim jutott az eszembe és az, hogy mit is tett. Ahogy fogyatkozott a bor, úgy éreztem azt, hogy én nem akarok tovább ott maradni, ezért hirtelen ötlettől vezérelve fogtam és elkezdtem áthordani a holmimat a szobával szemközt lévő vendégszobába. Mire az utolsó csepp bort is elfogyasztottam, addigra minden holmim az új szobámban volt már, és némileg nyugtatólag hatott a szívemre, hogy egy mondhatjuk, közömbös helyen vagyok, nem pedig hálónkban. Azt kívántam, bár New Yorkban lehetnék, akkor most elmehetnék egy szórakozó helyre és ha csak ideiglenesen is, de a bulizással elterelhetném a figyelem erről az egész, nevetséges helyzetről.

Az ajtó csapódott, hallottam Tim lépteit és azt is, ahogy a nevemet kiáltja. Felálltam és gyorsan kulcsra zártam az ajtót, mert semmi kedvem nem volt végighallgatni a magyarázatát. Sorba csapódott az ajtó, először a konyháé, majd a lépcsőn felrohanó léptei után a hálószoba és a fürdő ajtaját hallottam kinyílni, miközben Tim idegesen a nevemet hajtogatta, végül a vendégszoba ajtaját próbálta kinyitni, de sikertelenül.

– Ebony, itt vagy bent? Kérlek, csak szólalj meg ha ott vagy – kiáltotta az ajtó mögül, miközben tenyerével dörömbölt a fa ajtón. Én még mindig lélegzet visszafojtva hallgattam, majd úgy döntöttem megszólalok!

– Itt vagyok, hagyj békén! – Kiáltottam remélve, hogy ez elég lesz.

– Hála az égnek – hallottam dörmögni, majd hangosabban folytatta – Ebony, szívem, kérlek hallgass meg. Hidd el, már vége van, nem jelentett semmit – magyarázkodott bennem pedig az alkohol és az ideg dolgozni kezdett.

Felpattantam az ágyról, kissé meg is szédültem de csak mentem tovább. Az ajtót kinyitva álltam előtte, szemeim szinte szikrát szórtak, majd pár másodperces csend után robbantam.

– Nem jelentett semmit? Akkor mi a francért csináltad? Ha nem jelentett semmit, miért szegted meg a szavad, hogy mindig velem leszel és csak engem szeretsz majd? – Álltam előtte, mint egy támadni készülő oroszlán, míg ő csak hallgatott. – Semmi magyarázat? Akkor majd én megmondom. Mert nem jelentek neked semmit. Hat évet pazaroltam rád. Feladtam mindent amit szerettem. A karrieremet áldoztam a tiedért. Ide költöztem ebbe a szörnyű városba amit annyira utálok, hogy el sem tudom neked mondani, míg te a polgármester lányával hemperegsz? Jut eszembe, és még vacsorára is elrángattál volna hozzájuk? Ki a franc vagy te és hol van az a Tim, akit szerettem? – Törtem ki könnyekbe a végére. Ö csak állt, ledöbbenve hallgatott, majd kis idő múlva megszólalt.

– Nem tudtam, hogy így érzel. Azt hittem szeretsz itt lenni. – felelte szinte suttogva, döbbenten.

– Nem, utálok itt lenni, de érted megetettem. Jó pofát vágtam, azt hiszem, hogy jó feleséged voltam, és így hálálod meg. – Vágtam a fejéhez egy újabb sérelmem.

– Igazad van, az voltál. Nem tudom mi ütött belém. Csak pár alkalom volt, aztán tegnap előtt szakítottam vele. Megmondtam neki, hogy butaság volt a részemről. Erre pedig ez lett. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Nekem kellett volna elmondanom. Kérlek, bocsáss meg nekem. Soha többé nem teszek ilyet, szeretek – halkult el a hangja.

Közelebb léptem hozzá, szinte csak karnyújtásnyira állt tőlem. Szemeiben remény csillant, de gyorsan el is tűnt mikor megszólaltam. Ujjamat fenyegetően emeltem felé, és mondandómat dühtől átitatott hangon közöltem.

– Soha, de soha többé ki ne merd kiejteni a szádon azt, hogy szeretsz. – Szűrtem a fogaim közt, majd hatalmas lendülettel vágtam be az ajtót az orra előtt és zártam újra kulcsra.

Tehetetlenül, idegesen járkáltam fel s alá a szobában, majd úgy döntöttem, nyugtatásképp letusolok. A vendégszobához tartozó fürdőbe mentem, majd megszabadulva a ruháimtól beálltam a víz alá.

Ahogy a bőrömhöz ért a langyos víz, úgy éreztem a testem lángol. Olyan volt, mintha lázam lenne, s mintha a bőröm felmelegítené a langyos vizet. Lángoltam kívül s belül is. Csak agyalni tudtam, hogy mit tegyek. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm már itt, nem vagyok idevaló, ez már bebizonyosodott, hát akkor miért is ne mehetnék haza, hisz itt nem tart már semmi. Nem vagyok, és nem is leszek itt már más, csak Ebony Fisher akit megcsaltak. Így hát döntöttem, vissza utazok New Yorkba!

Ahogy teltek a percek, egyre jobb ötletnek tűnt az, hogy tényleg összecsomagoljak és meg se álljak az igazi otthonomig. Csalódott voltam, fájt amit Tim tett, de azt hiszem ebben nem csak ő a hibás .Én is hibáztam, méghozzá akkor, mikor nem mondtam el neki azt, hogy én mit szeretnék igazából. Jó volt látni, hogy ő boldog itt, és én bármennyire nem voltam az, őt előbbre helyeztem magamnál. Ez, egy bizonyos szintig jó dolog, ha ez a gesztus kölcsönös, azonban ez nem volt az. Nem töltöttünk együtt elég időt, a kapcsolatunk pedig felszínes volt. Nem mentünk moziba, nem szórakoztunk együtt sehol. Tim hétvégenként is ügyelt, ha otthon is volt, nem tudtunk belekezdeni semmibe mert bármikor szólíthatta a kötelesség, így csak egy házban tartózkodtunk egész nap. Inkább mint a lakótársak, nem úgy, mint a házasok. Hiányzott a kapcsolatunkból a szórakozás, a kaland, a romantika, csak eddig nem vettem észre. Ellaposodott a kapcsolatunk és úgy érzem ezek után ez menthetetlen. Csak szerettem volna elmenekülni onnan és egy olyan helyen átgondolni a továbbiakat, ahol nem érzem azt, mintha valaki a nyakamat szorongatná, ahol nem kell foglalkoznom semmivel és senki véleményére nem kell adnom. Ahol csak egy senki vagyok.

Tusolás után úgy döntöttem, közlöm a döntésemet Timmel is, ezért felöltöztem, majd kinyitottam az ajtót, de nem kellett messzire menjek. Tim az ajtó mellett ült a földön, fejét a falnak támasztotta, de mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, rögtön felpattant.

– Eby, kérlek, szeretnék veled beszélni – könyörgött újfent. Haja kócosan meredt az ég felé, kék szemei fáradtan csillogtak, de én nem tudtam megsajnálni.

– Jó, beszéljünk. – Csengett határozottan a hangom – Elmegyek New Yorkba! – közöltem nyugodtan, majd elindultam a a földszintre, Tim pedig azonnal utánam.

– Tessék? Miért mennél vissza? – Kérdezte, miközben a sarkamban loholt.

– Mert ezt akarom. – Válaszoltam röviden.

– Nem, nem mehetsz el, most nem. – Közölte.

– De igen, elmehetek és el is fogok! – Ellenkeztem.

– Most nem mehetsz. Meg kell ezt oldanunk Eby, ne menj el. Ígérem minden más lesz. Keresek egy helyettes orvost, több időt tölthetünk együtt. Ne hagyj el! – Könyörgött, miközben én nyugodtan kortyolgattam a hűtőből kivett ásványvizet.

– Nem, már döntöttem. Nyilván neked nincs rám szükséged. El vagy te nélkülem is. Majd rendelsz vacsorát a Dutchból és felveszel egy takarítónőt. Úgy is csak ezekre voltam jó.

– Ne butáskodj már, ez nem igaz. Szeretlek, ez csak egy kis hullámvölgy, de helyre hozhatjuk ha te is akarod – próbált meggyőzni, de rátapintott a lényegre.

– Ez az. Én nem akarom helyrehozni. Nem akarok itt élni, nem akarom azt, hogy még hetekig rajtunk csámcsogjanak. Már most hallom: Szegény Ebony Fisher, hihetetlen, hogy Dr. Fisher megcsalta, de biztosan volt oka rá. – Gesztikuláltam nyájasan. – Nem! Utálok itt lenni, utálom ezt a várost, utálom azt, hogy ugyan olyan orvos vagyok én is mint te, mégis csak téged akarnak és utálom azt is, hogy mióta itt vagyunk már nem olyan veled mint New Yorkban volt – vallottam be végül.

– Kérlek Ebony, ne csináld ezt – sóhajtott, majd megtörten rogyott le a pult mellett álló székre.

– Sajnálom Tim, ezen már nincs mit megbeszélni. Holnap hazamegyek egy időre! – Közöltem újra, majd nagy léptekkel hagytam el a konyhát. Bőröndömet kihoztam a hálószobai gardróbból, majd a vendégszobába mentem és elkezdtem csomagolni.

Bármennyire is határozottan állítottam, hogy el akarok menni, össze vagyok zavarodva. Csak azt tudom, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra egy más környezetben, hogy átgondolhassam a dolgaimat. Át kell rágnom magam a történteken, levegőváltozásra és az anyukámra van szükségem, hogy végre helyre tudjam tenni magamban az egészet, új terveket szőhessek és megtalálhassam önmagam, mert most úgy érzem, csak egy elveszetten bolyongó lány vagyok a semmi közepén.