-Charlie, nyisd ki az ajtót.-sóhajtottam. Már percek óta kopogtattam, de hiába. Az ajtó azóta sem nyílt ki.

Bentről már sok ideje vízcsobogás szűrődött ki, ám egyszer csak nedvességet éreztem a talpam alatt. Lenéztem, és ekkor láttam meg az ajtó alól csordogáló vizet.

-Charlie, nyisd ki! Azonnal nyisd ki a rohadt ajtót!-ütlegeltem kétségbeesetten az ajtót.

De az ajtó továbbra sem nyílt, viszont a víz rendületlenül folyt ki alóla.

Bepánikoltam.

Ennek ellenére megpróbáltam felmérni a helyzetet. Betörni nem tudnám. Marad a kulcs.

Gyorsan átrohantam Charlie szobájába és kirángattam az ajtóból a kulcsot. Szerencsére a házban a legtöbb ajtón ugyanolyan a zár.

Visszavágtattam a fürdőhöz, majd remegő kezekkel a zárba illesztettem a kulcsot. Erősen benyomtam, így kilöktem a másik kulcsot, amivel Charlie bezárta magát. Gyorsan elfordítottam a kis kulcsot, majd benyitottam.

De erre a látványra nem készültem fel.

Az amúgy makulátlan fürdőszoba szinte vérben úszott.

Az egész helységet elárasztotta a víz. A már vörös víz.

A szoba közepén álló kádban pedig ott feküdt ő. Karjait tenyerével felfelé fordította. A szemei lecsukódtak, az arca békés volt.

A két alkarja pedig tele vágásokkal.

Rengeteg volt amit vízszintesen vágott, de minkét karján volt egy-egy függőleges, hosszó vágás.

Hirtelen megakadt a szemem a kád mellett heverő kis fémtárgyon. Egy penge.

Charlie Harper, a legfontosabb ember az életemben, a legjobb barátom és a szerelmem felvágta az ereit.

Az arcomat hirtelen elkezdték ellepni a könnyek. Gyors tempóban követték egymást lefelé.

Elfelejtettem gondolkodni. Csak a fájdalmat éreztem. A maró, keserű fájdalmat.

Aztán észbe kaptam. A vízzel nem törődve a kádhoz léptem, majd elzártam a csapot és megpróbáltam kihúzni Charlie-t.

Némi szerencsétlenkedés után sikerült, úgyhogy leültem a csempére és az ölembe húztam. Elvettem a radiátorról három törölközőt. Kettőt a két kezére csavartam, egyet pedig a testére.

Még mindig sírtam. Képtelen voltam abbahagyni. Közben valahogy előhalásztam a telefonomat a pulóverem zsebéből és hívtam a mentőket. Nem is emlékeztem utána a telefonbeszélgetésre.

-Charlie, kelj fel. Gyerünk. Nem hagyhatsz itt. Nyisd ki a szemeidet. Kérlek. Szeretlek. Nem élhetek nélküled. Nekem csak te vagy.-mondogattam neki, és az arcát simogattam.

-Nem teheted ezt velem. Szükségem van rád. Te vagy mindenem!-kiabáltam.

Az időérzékem elhagyott, de egyszer csak megjöttek a mentők. Kintről hallottam a szirénát, majd a bejárati ajtó csapódását.

-Itt vagyok! Segítsenek! Könyörgöm, segítsenek!-kiáltottam.

Pillanatokkal később három férfi rontott be a fürdőbe.

Egy hordágyat hoztak, amire ráemelték élettelen testét. Bár nem akartam, de végül el kellett engednem őt. Az egyik férfi elém guggolt és kérdéseket tett fel, de nem bírtam válaszolni.

Utána képszakadás. A következő emlékem már csak a mentőben volt. Csurom vizesen ültem Charlie mellett, akit próbáltak megmenteni. Folyamatosan zokogtam és a kezét szorongattam.

Amint a mentő megérkezett a kórházba, elvitték valahova. Engem leültettek egy váróterembe, hiába üvöltöztem hogy mellette kell maradnom. Egy nővér próbált nyugtatni, miközben a váró közepén álltam.

Kétségbeesetten forgolódtam, próbáltam egy orvost találni. Végül lerogytam az egyik piros, műanyag székre és a kezembe temettem az arcom.

-Minden rendben?-tette a kezét a vállamra valaki. Felnéztem és egy velem egykorú lányt láttam meg.

Szép szőke hajú, meleg barna szemű. Kedvesen mosolygott rám.

-Nem. Nagyon nem.-sírtam el magam.

A lány leült és átölelt. A pulcsijába fúrtam a fejem és ott fojtattam a sírást.

-Mi történt?-kérdezte a lány, miközben a hátamat simogatta. Felemeltem a fejemet, letöröltem a könnyeimet, majd megpróbáltam összeszedni magam.

-A barátom... Charlie. Történt egy óriási félreértés, mert az exem megcsókolt, de én nem akartam... És tudod... ő depressziós. És... ma átmentem hozzá. A-a fürdőben volt... de nem nyitott ajtót. Aztán víz folyt ki és... sikerült bemennem... Charlie öngyilkos lett...-újbb zokogáshullám tört rám. Az idegen lány még jobban magához szorított.

-Shh... semmi baj nem lesz...-csitítgatott.

-Ebben nem vagyok olyan biztos.-zokogtam a vállába.-Ő a mindenem. Nincs senki akit ennyire szeretnék.

-Nyugodj meg és aludj egy keveset.-mosolygott a lány.

Némán bólogattam, majd összehúztam két széket és ráfeküdtem. Összehúztam magam, majd csendesen sírdogáltam.

Órákkal később valaki felkeltett. Álomba sírtam magam.

Egy műtőruhás orvos állt előttem.

-Maga Charles Harper hozzátartozója?-kérdezte.

-A-a barátnője vagyok.-szipogtam álmosan.

-A barátja a műtőben van. Rengeteg vért veszített. Vérátömlesztést kéne kapnija, viszont nincs a kórházban jelenleg AB-s vér.

-Nekem... nekem az a vércsoportom.-dörgöltem meg az arcom.

-Valóban? És hajlandó lenne vért adni?

-Persze. -álltam fel, majd megdörzsöltem a szemem.

-Jöjjön velem. Körübelül egy liter vért kellene levennünk.-mondta, majd elkísért a véradó helységhez. Egy citromsárga szoba, két szék középen. Semmi extra.

-Nos, a nővér fogja levenni a vérét. Nyugodjon meg, ez rutin gyakorlat.

Az egyik szék mellett ott állt egy zöld ruhás ápoló. Beültem a székbe, feltűrtem a pulcsim ujját majd kinyújtottam a karom. Ő lefertőtlenítette, majd beleszúrt egy tűt.

Pár perccel és két zacskó vérrel később a nővér kiszedte a karomból a tűt, majd egy vattát kötözött rá.

-Tessék drágám, ezeket edd meg. Jót fog tenni.-nyújtott felém egy kis doboz narancslét és egy muffint. Utána végignézett rajtam. A kisírt szemeimen és a kócos hajamon. Meg hogy véres a pulcsim. Némi gondolkozás után felém nyújtott egy százas csomag zsepit.

-Köszönöm szépen.-vettem el mindet. Majd megfordultam és kimentem az ajtón, vissza a váróterembe. Aztán megint elaludtam.

Amikor felébredtem, elárasztottak a gondolataim, amik természetesen Charlie körül cikáztak.

Mi lehet vele?

Mikor végeznek már?

Azt sem tudom él-e még.

Elővettem a telefonomat, gondoltam legalább az időt megnézem. Hajnali egy.

Charlie-t ötkor hozták be.

Mégis mi tart ennyi ideig?

Felpattantam majd elrohantam a recepcióhoz. Útközben kidobtam a muffint. A fasznak van kedve ilyenkor enni. A pultnál egy huszonéves lány ült egy számítógép előtt és láthatóan nem volt túl sok dolga.

-Ne haragudj. A barátomat már vagy nyolc órája behozták, de semmi hír felőle. Nem tudod megnézni mi lehet vele?-kérdeztem reménykedve.

-Dehogynem, egy pillanat. Mi a barátod neve?

-Charles Harper.-amint kimondtam már ütötte is le a billentyűket.

-Harper, Harper... igen megvan. Idehívom az orvosát, rendben?-nézett fel rám a gépből.

-Köszi.-erőltettem egy hálás mosolyt az arcomra. Elléptem a pulttól, majd néhány méterrel arréb álltam.

Pár perccel később befutott egy orvos. Villámgyorsan hozzáléptem.

-Magam Charlie orvosa?

-Igen, én volnék.

-Mi van vele? Miért nem szóltak még? Mégis mi a megrohasztott szar van?-zúdítottam rá a kérdéseimet.

-Hölgyem, ha kérhetem kissé változtasson a modorán. Ez egy kórház.-szólt rám a doki.

-Ide figyeljen! Charlie a barátom! Érti? Én találtam meg, én húztam ki a kettérohadt kádból, én hívtam a mentőket és én várok már pontosan nyolc kínkeserves órája!

-Mi is a barátja teljes neve?-kérdezte az orvos összeráncolt szemöldökkel.

-Charles Harper.

-Aki öngyilkosságot kísérelt meg, igaz?

-Igen ő az. Most már elmondana esetleg valamit?-egyre idegesebb lettem.

-Nemrég hoztuk ki a műtőből. Az állapota stabil. Rengeteg vért veszített és majdnem meghalt. A karján lévő vágások nagy részét össze kellett varrnunk, mert nagyon mélyek voltak. Főleg amit hosszába vágott. Jelenleg az altatók hatása alatt van, és várhatóan egy pár órát még végigalszik.

-Charlie él?-ragadtam ki a legfontosabb dolgot.

Él. Életben van. Nem halt meg.

Újra elkezdtem sírni, ám ezúttal az örömtől. Nem halt meg.

-Igen, a barátja életben van. Bemehet hozzá, de mint mondtam, egy ideig még aludni fog.-mondta a doki, majd intett hogy kövessem.

Az orvos több fehér folyosón vezetett végig. Volak ott betegek és hozzátartozók is. Láttam egy fiatal lányt, nálam fiatalabb. Keservesen sírt, egy orvos pedig esetlenül átölelte. Összetört.

Neki meghalt valakije. Ez a lány én is lehetnék most.

Megráztam a fejem, mintha kiűzhetném ezzel a gondolatot a fejemből.

Hirtelen megérkeztünk egy ajtóhoz a sok közül. Az orvos lefékezett, én pedig majdnem nekimentem. Némi figyelmeztetést adhatott volna.

Az ajtóra erősített dosszié-tartóból kivett egy mappát, rajta Charlie nevével.

-Menjen csak.-villantott rám egy mosolyt.-Ha bármi baj lenne, nyomja meg a nővérhívót.-mondta, majd otthagyott.

A szívem majd kiugrott a helyéről amikor lenyomtam a kilincset. Benyitottam.

És ott feküdt. Egy hófehér kórházi szobában, fehér takarók között. Tele volt csövekkel, mellette pedig néhány gép állt és egy infúziós állvány. A filmekben is látható kék kórházi ruha volt rajta.

Lassú léptekkel mentem közelebb hozzá. A haja szokás szerint kócosan meredezett. A szeme alatt fekete karikák virítottak, az arca kissé elgyötört volt. A karját a csuklójától a könyökéig vastag gézréteg fedte. Nyeltem egy nagyot.

Az ágyhoz érve odahúztam egy széket az ágyhoz. Leültem rá, majd megfogtam a kezét, az ujjainkat pedig összekulcsoltam. A bőre fehér volt, fehér, mint az őt körülvevő dolgok többsége.

Ahogy többször, egymás után végigmértem, újult erővel tört rám a sírás. Még mindig a kezét markolva ráborultam az ágyára.

-Miért tetted ezt? Mire volt jó? Majdnem meghaltál! Miért akartál itthagyni mindent? Miért akartál itthagyni engem?- kérdeztem, de választ nem kaptam.

Csak sírtam és sírtam. Majd újra elaludtam.

Mikor legközelebb felébredtem, kint még mindig éjszaka volt. Az ég sötét, a csillagok pedig fényesen ragyogtak. A kórtermet is csak a hold és a csillagok gyér fénye világították be.

Charlie még mindig aludt. Kimentem a szobából, majd a kórházból is.

A bejárat előtt megálltam, majd előkotortam egy doboz Marlborót a pulóverem zsebéből. Kivettem egy szálat és az öngyújtót is és rágyújtottam.

Lassan fújtam ki a füstöt, majd néztem ahogy elillan. Ahogy az élet.

Inkább elnyomtam a csikket és visszasiettem Charlie-hoz. Kellenek a fasznak ilyen gondolatok.

Végigsiettem a kihalt folyosókon, majd benyitottam a kórterembe.

Charlie még mindig aludt, szóval fogtam magam és letelepedtem az ágy végében, a lábánál.

Hirtelen eszembe jutottak Charlie szülei. Nem tudtam hova mentek, de illene tudniuk, hogy a fiuk majdnem meghalt.

Előkaptam a mobilom, kikerestem Camille számát és tárcsáztam is.

-Rebecca, te vagy az?-kérdezte álmosan Camille.

-Igen, és elnézést a késői zavarásért. Rossz hírem van, ami nem várhatott.

-Mi történt? Charlie ott van?-kérdezte kétségbeesetten. Az alvó fiúra pillantottam.

-Igen, itt van mellettem. Csak... tudod a kórházban vagyunk.-nyögtem ki.

-Úristen, mi történt?

-Öngyilkosságot kísérelt meg. Én találtam rá és hívtam a mentőket.

-De-de jól van, ugye?-csuklott el a hangja.

-Már igen. Vérátömlesztést kapott, összevarták a vágásokat és most alszik.-tájékoztattam.

-Azonnal indulunk.-jelentette kis Mrs. Harper.

-Igazság szerint fölösleges. Már jól van. Én itt maradok mellette.

-Úgy gondolod?

-Beszéltem az orvossal. Maradjatok nyugodtan, vigyázok rá.

-Rendben. Köszönöm Rebecca.-szipogta.

-Nem tesz semmit. Jó éjszakát!-mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Sajnos ezek után már képtelen voltam elaludni. Lemásztam az ágyról, visszamásztam. Ablakot nyitottam, majd becsuktam. Minden apró részletet megnéztem a szobán. Kimerítettem az unalom fogalmát.

Inkább újra kimentem cigizni. Vagy negyed órán át álltam kint a metsző hidegben, de jól esett. Viszont mikor már egész testemben reszkettem, akkor bementem. Nem kéne tüdőgyuszit kapni.

Gyorsan végigmentem a folyosókon és benyitottam Charlie kórtermének ajtaján.

A szobában égett egy kislámpa, ami remekül megvilágította az engem vizslató borostyánszínű szempárt.