Már négy napja betegeskedtem a Harper házban. Ezekben a napokban leginkább aludtam, egyszer-kétszer rajzolgattam és idétlen rajzfilmeket néztem.

Camille minden nap megvizsgál, adott egy csomó gyógyszert és főzött nekem teát meg levest.

Charlie pedig... nos, ő konkrétan el sem mozdul mellőlem. Vagy a szobájában az ágyán, vagy a nappaliban a kanapén feküdtünk. Lényegében el sem engedett, de szó szerint. Egész nap magához szorított és nem szívesen engedett el, még akkor sem, amikor már majdnem bepisiltem. Sőt, velem akart jönni zuhanyozni. Mondjuk miután gyomorszájon vágtam, már nem lelkesedett annyira az ötletért.

-Nem érzem jól magam. -motyogtam a csukott szemmel a mellkasába. Újfent a kanapén terpeszkedtünk, vagyis Charlie azon feküdt, én pedig rajta.

-Fázol? Vagy meleged van? -kérdezte aggodalmas hangon, közben feljebb húzta a takarót. A kezével, amit eddig a derekamon pihentetett, a hátamat kezdte simogatni.

-Nagyon fáj a fejem. És fázom. -borzongtam meg.

-Basszus, megint felment a lázad. Hozok gyógyszert és egy pokrócot. -puszilt a hajamba, majd finoman leemelt magáról és kicsusszant alólam. Rögtön megéreztem a hideg levegőt és vacogva húztam össze magamon a takarót.

-Ugye, majd ha visszajössz, megint használhatlak párnának? -néztem rá álmosan pislogva, Charlie pedig édesen felnevetett.

-Persze hogy használhatsz. Pillanat és visszajövök. -simította meg az arcom, majd felsietett az emeletre. Pillanatokkal később már lefele tartott, hozzám lépett és rám terítette a fekete anyagot, majd kiment a konyhába. Összehúztam magamon a másik takarómat is.

-Tessék, ezeket vedd be. -tért vissza, egyik kezében két pirula, a másikban egy pohár víz. A hasogató fejemet fogva feltápászkodtam és elvettem őket. Gyorsan bekaptam a gyógyszereket és leöblítettem a vízzel.

-Köszönöm. -dörzsöltem meg az arcom.

-Feküdjek vissza? -simított végig a hajamon. Hevesen bólogattam. -Meg fogok sülni. -sóhajtott.

-A pólódat leveheted. Engem nem zavar. -vigyorotam rá.

-Azt mindjárt gondoltam. -ingatta nevetve a fejét, majd kibújt a piros hosszú ujjú felsőjéből és elhajította valamerre. -Na húzz arrébb. -bújt vissza alám.

-Jó látni hogy ennyire szeretsz. -forgattam meg álmosan a szemeim. Ránk igazította a takarókat, én pedig észrevettem valamit az alkarján. A világos bőrén fehéres csíkok húzódtak.

-Mi van a karodon? -ráncoltam a homlokom. Charlie hirtelen megfagyott egy pillanatra.

-Nem tudom mire gondolsz. -bedugta a kezét a takarók és a pulóverem alá, így a hideg tenyere valamelyest hűtütte a lángoló testem.

-Hegek vannak a karadon. Miért?

-Csak képzelődsz. Biztos a láz miatt. Aludj egy keveset. -puszilta meg a homlokom.

-Erre még visszatérünk. -fúrtam az arcom a mellkasába. A karjaimat a nyaka köré fontam ő pedig magához szorított. Hamar elaludtam a karjaiban.

Mire felébredtem, ő is elaludt. Szerencsére a fejem már nem fájt. Álmosan pillantottam az alvó Charlie-ra. Édesen szuszogott alattam, a haja belelógott az arcába. Hirtelen beugrott, miről beszélgettünk mielőtt elaludtam. Rögtön kiment az álom a szememből.

A hegek a karján.

Óvatosan kivettem a kezét a pulcsimból és az arcomhoz emeltem, hogy meg tudjam nézni. Nem tévedtem vagy képzelődtem.

A fehér bőrén még világosabb hegek sorakoztak, némelyik még be sem gyúgyult rendesen. Elhűlve bámultam, és kérdések fogalmazódtak meg bennem.

Miért teszi ezt magával? Mégis mikor csinálta ezeket?

Charlie elkezdett mocorogni, viszont én képtelen voltam tovább rajta feküdni. Zavaros gondolatokkal a fejemben kimásztam a karjaiból és felálltam. Amint megérezte hogy nem fekszem rajta, mégjobban elkezdett mocorogni, majd kinyitotta a szemeit.

-Mi a baj? -ült fel a kanapén. Ahogy az alkarjára támaszkodott, csak méginkább szembetűnő lett az a halomnyi heg.

-Egyszerűen nem értelek. Azt hittem, hogy mindent képes vagyok megadni neked amire szükséged van. Melletted vagyok. Szeretlek. De úgy tűnik, mégsem elég. -hajtottam le a fejem, a szememet pedig ellepték a könnyek. Zavartan húzogattam a pulcsim ujját.

-Miről beszélsz? -ráncolta a homlokát, és nagyon úgy tűnt hogy kezd bepánikolni.

-Nem képzelődtem. Nem vagyok teljesen hülye.

-Mégis mi a francról beszélünk most?

-Szerinted miről? -néztem rá dühösen. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy egy könnycsepp is kiszabaduljon.

-Nem tudom. -tárta szét a karjait.

-A hegeidről. -motyogtam eszméletlen halkan, így nem hallotta meg.

-Tessék?

-A karodon lévő hegekről te idióta! -kiáltottam hangosan. Az arcáról szabályosan eltűnt minden értetlenkedés, a helyét pedig átvette a meglepődöttség és a düh.

-Ehhez neked nincs semmi közöd. -rivallt rám összeszorított fogakkal.

-Nincs közöm? Akkor szerinted mihez van közöm?

-Ehhez semmiképpen. Ez az én dolgom, nem a tied. -förmedt rám.

-Igen? Akkor mire voltam jó? Párszor megdugtál és ennyi? -szorult ökölbe a kezem.

-Hogyan bírsz ennyi faszsággot összehordani?

-Mert ez az igazság? Konkrétan semmit nem tudok rólad, semmit nem mondasz el! Ha nem találom meg a gyógyszereket, fogadok a kibaszott depresszióról is basztál volna szólni!

-Nem ez az igazság. -morogta.

-Akkor mi? Mert eddig csak ennyit szűrtem le! Ha valamire rákérdezek, rögtön agresszív leszel és üvöltözöl velem, de ha nem kérdezek rá, akkor soha nem mondod el! -kiabáltam.

-Na ide figyelj. -pattant fel, majd hozzám lépett. -Nem véletlenül nem mondom el ezeket a dolgokat. Nem akarom hogy megtudd, mert ezekből is látszik hogy nem vagyok komplett! És ha mégegyszer azt mered mondani, hogy csak kihasználtalak... -fújtatta. Tapintható volt a feszültség köztünk, mindketten dühösek voltunk.

-Akkor mi lesz? -gúnyolódtam.

-Hogyan lehetsz ennyire idegesítő... -szinte lángolt a tekintete.

-Te meg ekkora paraszt. -sziszegtem, majd kikerültem és elrohantam a bejárati ajtóig. Villámgyorsan beleléptem a bakancsomba és már be is csaptam magam mögött az ajtót.

Nem tudtam merre menjek, csak minnél messzebre akartam kerülni Charlie-tól, a háztól, mindentől. Alig tettem meg pár métert, már hallottam is magam mögött a hangját.

-Bee, gyere vissza! -kiáltotta, de fölöslegesen. Hátra sem néztem, csak egyenesen előre mentem. Pechemre utánam jött és a csuklómnál fogva rántott vissza.

-Engedj el. -rángattam a karom, de csak még szorosabban fűzte az ujjait a csuklóm köré.

-Visszajössz és megbeszéljük. -vetett rám egy szigorú pillantást, de valahogy nem hatott meg.

-Nincs kedvem veled beszélni.

-Addig nem engedlek el, amíg nem jössz vissza.

-Nem érted hogy engedj el? Nem akarok veled beszélni, mert jelenleg annyira pipa vagyok rád, hogy elképzelésem sincs mit csináljak veled! -rivalltam rá.

-Kérlek. -enyhült meg a hangja. -Én... hajlandó vagyok elmondani a... hegeket, ha most visszajössz velem.

-Három percet kapsz. -fújtattam, majd kirántottam a kezemet a szorításából és visszaindultam. Charlie szorosan mögöttem jött, gondolom azért, ha megint el akarnék rohanni, elkaphasson.

Dühösen rongyoltam be a házba, lerúgtam a bakancsomat, majd a nappaliban levágtam magam a kanapéra. Pillanatokkal később megállt előttem. Akkor tűnt fel, hogy visszahúzta a pólóját.

-Én... őszintén, rohadtul szégyenlem ezeket a dolgokat. Ezért nem mondom el neked. -túrt a hajába.

-Miért csinálod? -tértem a tárgyra. Nem volt kedvem a kertelését hallgatni.

-Mert... nem is tudom. Lenyugtat. Már valamennyire megszokássá vált számomra. Ezt... ezt nem értheted. -roskadt le a mellette lévő fotelre.

-Ennyire nem tudok segíteni rajtad? -suttogtam, de inkább magamnak mint neki.

-Ne magadat okold.

-Akkor mit tegyek? -csattantam fel.

-Mérges vagy, igaz? - az arcát a kezébe temette, a válla megroggyant.

-Ne haragudj, de ez... szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Felmehetek a szobádba? -kérdeztem óvatosan.

-Menj csak. -motyogta. Hangtalanul felálltam és a szobája felé indultam.

-Bee. -szólt utánam, mire megfordultam.

-Igen?

-Szeretlek. -mondta meggyötört hangon. Vissza akartam menni hozzá, megölelni és többet el se ereszteni. De nem tettem. Helyette megfordultam, és szó nélkül a szobájába mentem.