Vége lett az összes vizsgánknak, én pedig semmiből sem buktam meg, hála Charlie-nak. Sikeresen átmentem mindenből, bár ez semmi az ő majdnem kitűnő bizonyítványa mellett. Lényegtelen, elballagtunk és soha többet nem kellett visszamennem arra a lepratelepre.

Legalábbis az volt a terv, mert egy utolsó konzultálásra és búcsúzásra még beugrottam Macy-hez. Átbeszéltünk néhány dolgot, utána pedig könnyes búcsút vettünk egymástól. Egyébként valóban mindketten sírtunk, én pedig köszönetet mondtam neki azért a három évért, amíg az egyetlen barátom volt. Rengeteget köszönhetek neki, és soha nem fogom tudni viszonozni azt a mértékű szeretetet és támogatást, amit tőle kaptam.

Hazafele menet kifejezetten melankólikus állapotban battyogtam és egy kicsit nosztalgiáztam. Annyi minden történt ebben az évben, mégis pillanatok alatt elment. Charlie-val több mint fél éve együtt vagyunk, és nem is lehetnék boldogabb. Szeptember elején legszívesebben még agyonvágtam volna, mostanra viszont lélegezni is nehezemre esik nélküle.

Hazaérve vigyorogva öleltem magamhoz a konyhapultnak támaszkodó fiút, majd egy hosszú csókba húztam. Én a nyakába csimpaszkodtam, míg ő a derekamat szorongatta és hevesen csókolt vissza.

-Szia szerelmem. -suttogtam az ajkaira, mire hangosan sóhajtott egyet és még közelebb vont magához.

-Szia gyönyörűm. -harapott az alsó ajkamba, erre pedig én nyögtem fel. -Milyen napod volt?

-Szomorú és unalmas. Hiányozni fog Macy. -konyultak le az ajkaim.

-Na már, ne légy ilyen. Nem bírom, ha szomorú vagy. -nyomott egy csókot az ajkaimra, mire felkuncogtam. -Ezt már jobban szeretem. -vigyorgott rám.

-Én viszont ezt szeretem jobban. -markoltam a fenekébe mosolyogva, Charlie pedig édesen felnevetett.

-Imádom azt a szemtelen formádat.

-Én pedig téged. Mindennél jobban szeretlek, ugye tudod? -néztem komolyan a gyönyörű szemeibe, mire összefutottak a szemöldökei.

-Minden rendben? -kérdezte gyanakodva, miközben az arcomat fürkészte.

-Igazából... el kell neked mondanom valamit. Már sokkal régebben el kellett volna, de... nem volt eddig bátorságom. -haraptam be az ajkamba olyan erősen, hogy kiserkent a vérem, a fémes íz pedig elöntötte a számat.

-Bee, mi a baj? Tudod hogy számíthatsz rám, bármiről is legyen szó. -simított végig az arcomon. Láttam rajta, hgy aggódik, amitől még apró darabokra hasadt a szívem.

-Tudom és végtelenül hálás is vagyok érte. De...

-Terhes vagy? -kérdezte a szavamba vágva.

-Mi? Nem, dehogy. Hülye. -ráncoltam a szemöldököm, ő pedig halkan felnevetett és végigsimított az arcomon.

-Akkor ki vele. Nem harapok, tudod jól. Csak ha kéred. -kacsintott rám, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, de egy pillanat alatt lefagyott a vigyor az arcomról. Most nem ennek van itt az ideje.

-Üljünk le, oké?

-Rendben. -egyezett bele, de a tekintete gyanakvó volt. Elhelyezkedtünk az étkezőasztalnál egymással szemben. Lesütöttem a szemeimet és a kezemmel az ölemben malmoztam. Nem bírtam rávenni magam, hogy beszéljek. -Elmondod még ma? -kérdezte kedvesen velem szemben a fiú. A fiú, akinek hamarosan összetöröm a szívét.

Nyeltem egy nagyot, majd belekezdtem. -Én... az egyetemről akartam beszélni.

-Mit? Hiszen ezt már megbeszéltük, nem?

-Hát, valamennyire igen, de... -túrtam a hajamba idegesen.

-Én megyek a jogra, csak mert szeretem kínozni magam, te pedig a képzőre, hogy fejleszd magad. Gondolom egyszer teljesen hivatalosan is összeköltözünk, vagy akár átmehetünk egy nagyobb lakásba is. Én majd egyszer megkérem a kezed, te szülsz nekem két tüneményes kis kölyköt... -sorolta a terveit a jövőnkre nézve, nekem pedig legördült egy könnycsepp az arcomon.

-Elég! -kiáltottam rá félbeszakíta őt, mire ledöbbenve meredt rám és elcsendesedett.

-Mi az? -pislogott rám a nagy, borostyánra emlékeztető szemeivel.

-Ne folytasd. Csak kérlek, ne. -ingattam a fejem és igyekeztem visszafolytani a feltörekvő sírásomat.

-Bee, komolyan kezdesz megrémíteni. Mi a franc van veled?

-Én... ez... ez nem fog összejönni Charlie. Én akarom a legjobban, hogy igaz legyen a jövőkép, amit leírtál, de nem lesz az. Annyira sajnálom. -temettem a kezeimbe az arcom, majd elsírtam magam.

-A francba is. -hallottam a hangját, majd pillanatokkal később éreztem a karjait magam körül. -Kicsim, mi történt? Miről beszélsz? Miért ne lehetne lehetséges?

-Meg fogsz utálni. Sőt, nem is utálni, meg fogsz gyűlölni. -nyöszörögtem, mialatt a könnyeimmel küszködtem. Gyerünk már, nyögd ki!

-Ne hülyéskedj, ez sosem fog megtörténni. Nem lennék képes rá. -csitítgatott. Percekkel később, hosszúnak ható csend után újra megszólalt. -Viszont most már elmondhatnád, mi történt. Mi a baj?

-El kellett volna mondanom. Már régen el kellett volna, de egyszerűen képtelen voltam rá.

-Bee, nyögd már ki! -éreztem a hangján, hogy kezd ingerültté válni, amitől felment bennem a pumpa.

-Elmegyek! -kiáltottam el magam, mire összerezzent.

-Hova?

-Nem maradok a városban. -sütöttem le a szemem.

-Mikor jössz vissza? -kérdezte félredöntött fejjel.

-Hát tényleg nem érted? -csattantam fel.

-Nem, mert nem adsz egyenes válaszokat! -ordított vissza. Felpattantam és otthagytam a lesokkolt barátomat, majd berohantam a szobámba. Kivágtam az íróasztal fiókját, kiszórtam belőle a papírokat és végül a kezembe akadt a boríték. Visszacsörtettem hozzá, majd lecsaptam a még mindig ugyanott szobrozó fiú elé a papírokat.

-Olvasd el. Minden benne van. -haraptam újból a számba. Charlie szó nélkül vette fel a borítékot, majd kiszedte belőle a levelet és a többi papírt és elkezdte olvasni őket.

Nagyon hosszú percekig olvasta őket. Túl hosszú percekig. Tudtam, hogy már rég elolvasta a levelet, a levelet, ami az egész további életemet határozza majd meg, és ezzel az övét is.

Óráknak tűnő ideig csak meredt a lapra, majd lassan rám emelte a szemeit, amikben a világ összes fájdalma és csalódottsága tükröződött egyszerre. -Mi a franc ez? -kérdezte kimért hangon.

-Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy mondhatnám el neked...

-Ennyire nem bízol meg bennem? -vágott közbe fagyosan.

-Dehogynem. A picsába, tudod jól, hogy bízok benned, jobban mint bárki másban. Én csak... annyira féltem, mit szólsz. -sírtam el magam újra. -Tudom, hogy hiba volt halogatnom, de bepánikoltam.

Január. Január óta titkoltam előle, hogy nem maradok a városban, sőt, még az államban sem. Ösztöndíjat kaptam New Yorkba, az ország legjobb képzőművészeti egyetemére, ahova azóta vágytam, mióta csak elkezdtem rajzolni.

-Bepánikoltál? Valóban? És nem lehetett volna mégiscsak megemlíteni valahogyan? Mondjuk hogy „Charlie, ne számíts rám a jövődben, mert egyébként kurvára csak álmokat dédelgetsz, amik nem válnak soha valóra!". A kurva életbe Rebecca, hogy lehetsz ilyen önző? -üvöltött rám, miközben eldobta a papírokat, amik szanaszét repkedtek a konyhában. -Én is mehettem volna máshova egyetemre, nem akartam ebbe a rohadt városba maradni, de azt mondtad, te ide adod be a jelentkezésedet, így én is ezt tettem! Nem fogod fel, hogy kurva nagy áldozatokat hozok miattad?!

-Ne haragudj rám, könyörgöm. Én... én csak... -egyszerűen nem találtam a szavakat, de még ha tudtam is volna, mit mondjak, a zokogásom gátat szabott a beszédkészségemnek. Konkrétan alig bírtam valamit kinyögni.

-Te? Te csak mi? Kitalálom, meg akartál védeni, ugye? -kérdezett vissza végtelenül gúnyosan, mire megráztam a fejem.

-El akartam mondani. Nem léptem volna le.

-Micsoda örömhír! A barátnőm, akivel az egész életemet elterveztem nem akart szó nélkül elhúzni New Yorkba, előtte még azért megemlítené, hogy lelép! Azt a mindenit, hogy te milyen kurva nagylelkű vagy! -csapta össze a tenyereit. Gyűlölöm, amikor egy vita vagy veszekedés közben ilyen hangnemben beszél, ilyen szarkasztikusan. Védekező ösztön, de egyszerűen gyűlölöm.

-Charlie, fejezd be! -rivalltam rá hangosan. Mindketten meglepődtünk, de valóban befogta. -Nem fogadtam el.

-Micsoda? -kérdezte tágranyílt szemekkel.

-Még nem. -korrigáltam magam, miközben letöröltem a könnyeimet.

-Mi az hogy nem?

-Van még pár napom visszajelezni, és én még nem tettem meg. Nem, amíg nem beszéltem veled. -pillantottam rá újra könnyben úszó szemekkel. -Te vagy a mindenem, és azt akartam, hogy együtt döntsünk. De elkéstem, tudom hogy neked késő. Ezért választottam. -motyogtam magam elé.

-Mit választottál? -kérdezte gyanakodva, most már normális hangnemen.

-Itt maradok. Nem megyek New Yorkba, majd jövőre beadom ide a jelentkezésemet, addig meg halasztok egy évet. Képtelen vagyok nélküled elmenni. -konyultak le az ajkaim, és megint a sírás határán voltam. Nem adhatom fel a szerelmem és az életem.

-Nem. -jelentette ki határozottan Charlie, amivel ledöbbentett. Átszelte a köztünk lévő távolságot és a karjaiba zárt. Zokogva bújtam hozzá, hogy belélegezzem az illatát, hogy biztonságban érezzem magam és hogy megbocsátást nyerjek tőle.

-Micsoda?

-Nem fogsz miattam elszalasztani egy ilyen lehetőséget, Bee. Egy new yorki egyetem a lehető legjobb megalapozása a karrierednek és mindennek, amivel foglalkozni akarsz. Én pedig nem fogok az útjában állni. -motyogta a hajamba. Mikor felemeltem a fejem, megláttam hogy sír.

-Kicsim...

-Ne, be akarom fejezni. -állított meg, majd folytatta. -Figyelj rám. Szeretlek. Te vagy az egyetlen, aki miatt valóban érdemes élnem. Mert nélküled nem lennék sehol. Te voltál valaki előttem, de én egy senki voltam előtted. Nélküled nem lenne értelme a világon lennem. Amikor először lógtunk el egy napot... azt hiszem akkor szerettem beléd. Minden másodpercben meg akartalak csókolni. Utána pedig minden pillanatomat veled akartam tölteni. És az első csókunk... tudod mennyire vágytam rá? Szinte sóvárogtam utána. Sosem éreztem még magam annyira... élőnek, mint abban a pillanatban. És azóta is, minden egyes csókunknál ezt érzem. Hogy élek. Te vagy a legnagyobb boldogság az életemben, és te vagy a legfontosabb. Te és a boldogságod. És ezért kérlek arra, hogy menj el New Yorkba. Fogadd el az ösztöndíjat. Költözz oda. Ha itt maradsz, nem leszel boldog. Miattam elszalasztanád életed legnagyobb lehetőségét, amit sosem bocsátanék meg magamnak.

-De akkor sem leszek boldog, ha elmegyek. Nélküled sohasem lehetek boldog. -emeltem rá dacosan a könnyes szemeimet. A francba is, nem áldozhaja fel értem a kapcsolatunkat! Nem lehet. Nem, nem, nem és nem!

-Kicsim. Szeretlek, jobban mint az életemet, és csak te számítasz. Ne legyen még nehezebb mindkettőnknek. -döntötte a homlokát az enyémnek, miközben a könnyek az arcán csorogtak le. Megszakadt a szívem.

-Charlie...

-Igen?

-Soha nem fogok senkit sem annyira szeretni, mint téged. Soha az életben.

-Én sem, Bee. Soha. -suttogta, majd az ajkait az enyémekre helyezte és egy forró, de végtelenül szomorú csókban forrtunk össze. Óvatosan húztam közelebb magamhoz, és tudtam, ezek lesznek az utolsó együtt csinált dolgaink. Az utolsó együtt töltött esténk és éjszakánk, az utolsó csókok, az utolsó minden. Mert nem tudunk egy halálra ítélt kapcsolatban élni, aminek tudjuk, hogy mikor lesz vége. Nem lehet.

Charlie finoman átterelt a nappaliba, majd ledöntött a matracra és fölém mászott. Csukott szemmel csókolt meg, de még így is láttam a könnyeit. Aznap éjjel zokogva szerettük egymást mindennél jobban. 

Ne utáljatok, könyörgöm :D

Tudom jól, hogy egy megátalkodott szemétláda vagyok, aki nem csak hogy még részt sem hoz, de hogy még ilyet is ráadásul! Igen, tudom, szar alak vagyok na.

Viszont ez volt az utolsó rész, a következő napokban még feldobok egy epilógust és ennyi volt. Szerintem még lesz egy írói utószó, ahol néhány sorban kifejtem a kapcsolatomat a könyvvel, hogy miért húztam az utolsó részeket eddig és némi köszönetnyilvánítással megfűszerezve, illetve egy-két szó az új könyvemről. Szóval ja.

Szép estét drágáim, élvezzétek ki a maradék nyarat!