-Ugye tudod hogy nem gyűlöllek? -pillantott rám szomorú kiskutya szemekkel. Már reggel volt, mi pedig még mindig a kanapén fetrengtünk. Kicsit hűvös volt a ház, ezért egyikünknek sem akaródzott kimászni a takaró alól, és persze a másik mellől.

-Ez most honnan jött? -ráncoltam a szemöldököm.

-Még mikor New Yorkban voltál, hozzád vágtam hogy téged is meg a gyógyszereket is gyűlöllek. De egyáltalán nem. -pislogott nagyokat.

-Hidd el, nem vettem magamra. -mosolyogtam rá. Annyira elkeseredett arcot vágott, hogy muszáj volt a kezemet az arcára tennem, mire hálásan belesimult és lehunyta a szemét. -Ma összepakoljuk néhány cuccodat és átvisszük hozzám. Utána pedig addig maradsz nálam, ameddig jól esik. Mit szólsz?

-Ahhoz fel kellene kelnem, nem? -dünnyögte, miközben lehunyta a gyö

-Főzök neked kávét. Addig térj egy kicsit magadhoz. -pusziltam meg az orra hegyét, majd kiszálltam mellőle. Kicsit megborzongtam a hűvöstől, de nem zavart. Viszont mielőtt elhagyhattam volna a nappalit, Charlie még mondott valamit.

-Nem ér ellopni az ingemet. Az pedig pláne pofátlanság, hogy ilyen jól áll.

-Ez van. -szóltam vissza, majd otthagytam. A konyhában meglepő módon nem volt senki, így nyugodtan álltam neki kávét főzni és reggelit csinálni, ami konkrétan lekváros meg mogyoróvajas kenyérből állt. Éppen a kenyereket kentem, mikor két kar tekeredett a derekam köré, egy mellkas simult a hátamhoz és kaptam egy puszit a hajamba.

-A kávé szaga csábított ki? -kuncogtam, mivel a hülye elkezdte kis csókokkal behinteni a fülem mögötti kis területtől kezdve le a vállamig, amiről lecsúszott az ingje.

-Utálom a tudatot, hogy velem vagy, de nem töltünk együtt minden pillanatot. -mormolta a nyakamba.

-Úgyhogy kijöttél nézni, ahogyan kaját csinálok?

-Pontosan. Amúgy nem vagyok éhes, nekem elég a kávé. -tette hozzá.

-De éhes vagy, csak folyamatosan ellentmondasz nekem. Napok óta egy falatot sem ettél, de ha ez nem ijesztene meg eléggé, az utóbbi hetekben is igencsak nélkülözted a kaját.

-Bee, kérlek. Ha nincs szükségem kajára, akkor nincs. Nagyfiú vagyok, el tudom dönteni, mikor vagyok éhes. -a hangja fásult volt, mintha még veszekedni sem akarna.

-Charlie, halál komolyan mondom, ha nem eszed meg, én esküszöm itthagylak a picsába és az életbe nem látsz többet. Ez már nem játék, itt akár az életed is lehet a tét. Nem hagyom, hogy anorexiás legyél, csak mert soha nem hallgatsz rám. -csattantam fel. Pár másodperccel később Charlie már egyáltalán nem ért hozzám, így megfordultam. Egy lépéssel mögöttem állt, és olyan arcot vágott, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.

-Annyira tudtam hogy elhagysz. -remegett meg az alsó ajka, majd kirohant a konyhából.

-Ne, várj már! -kiáltottam utána, de ha még hallotta is, nem érdekelte. -A picsába. -zsörtölődtem, majd utána futottam. Volt az a sejtésem, hogy a szobájában van, és ez be is igazolódott amikor odaértem. Mielőtt benyitottam volna, már megütötte a fülemet a sírása. A francba is, nem könnyítem meg az életét, az biztos. Lassan lenyomtam a kilincset és beoldalaztam a szobájába. Az ágya előtt, hátát nekivetve és keservesen sírt.

-Menj innen. -nyöszörögte, ennek ellenére egyre közeledtem, majd letérdeltem elé.

-Nem hagylak el. Charlie, figyelsz rám? -érintettem meg a felhúzott térdét. -Nincsen semmi baj. Senki sem bánt. Nyugodj meg. Ne sírj, kérlek.

-Akkor te ne bánts. -söpörte le a kezemet. Ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy teljesen összetört lelkileg. Azt hittem sokkal jobb állapotban van, de mintha nem is ő lett volna előttem. Annyira szétzuhant, mint még soha. Nem is gondoltam, hogy egyetlen félreérthető mondat, és rögtön eltörik nála a mécses.

-Ne haragudj rám. Nagyon sajnálom, tényleg nem úgy gondoltam. -mondtam halkan, megbánó hangon. -Tudod mennyire szeretlek.

-Azt mondtad elhagysz. Azért hagysz el, mert nem eszek, emiatt túl sovány vagyok, ami pedig a rohadt depresszió hibája. A depresszióm miatt hagysz el. -vezette le magában a legnagyobb hülyeséget, amit eddig kiejtett a száján.

-Baromságokat beszélsz. Nem hagylak el. Érted? Nem foglak. -fogtam a két kezem közé az arcát.

-Megígéred? -szipogott könnyes szemekkel.

-Megígérem. Mindig melletted maradok. -tűrtem hátra egy hajtincset, ami a könnyektől ázott arcába lógott. -Segíts nekem összepakolni. Hamarosan indulunk. Itt hagyjuk ezt a házat és csak ketten leszünk, jó?

Nem kaptam választ, csak lehunyta a szemét és hátradőlt. De jó, szóval én szedhetem össze a cuccait. Éljen.

Sóhajtva felálltam és elkezdtem a szekrényéből kirámolni a ruháit. Mikor összegyűlt egy nagy kupac, beledobtam a bőröndjébe, ami szerintem mióta visszajöttünk a nagyszüleitől, a sarokban állt. Annyi ruhát tömtem belé, amennyit csak bírtam. Viszont miután végeztem, nem akartam elkezdnei betenni a naplóját és a személyes cuccait. Főleg, mert nem is tudja, hogy tudok a napló létezéséről.

-Van más, amit be szeretnél pakolni? -guggoltam le elé. Lustán kinyitotta az egyik szemét, aztán feltápászkodott.

-Csak néhány apróság. Addig lemehetsz és kajálhatsz ha szeretnél. -köszörülte meg a torkát.

-Oké. Szólj ha bármi kell. -nyomtam egy puszit a szájára. Meg sem erőltette magát, hogy viszonozza a csókot, ezért egy kicsit csalódottan húzódtam el tőle. Viszont mivel utána sem nagyon akart tőlem semmit, szomorúan kaptam fel egy nadrágot meg egy pár zoknit és mentem le a nappaliba.

Miután felhúztam a farmert és a zoknit, majd összegomboltam az ingjét és betűrtem, hogy azért nézzen már ki valahogy, megettem a kaját, amit amúgy neki csináltam. Letörten majszolgattam a kenyeret, mikor Samuel lépett be a nappaliba, otthoni ruhában.

-Jó reggelt. -mosolygott rám.

-Neked is. -viszonoztam. -Tudod... Charlie át szeretne költözni hozzám egy ideig.

-Ó. Rendben. Nem gondoltam, hogy... -harapta el a végét a mondatnak.

-Nagyon sajnálom. De én nem tudok idejönni, mert túl sok a cuccom, ráadásul ti is itt vagytok, és gondolom nem lenne annyira a kedvetekre ha itt laknék. Viszont neki szüksége van rám, úgyhogy nincs más opció.

-Semmi baj, megértem. Mikor mentek? -érdeklődött, de láttam rajta, hogy elszomorodott. Éppen hogy elkezdett javulni a kapcsolatuk, erre Charlie elmegy. Jaj.

-Amint Charlie lejön. -sütöttem le a szemem.

-És mivel?

-Igazából azt még nem gondoltuk ki. Lehet hogy taxival kellene. -tettem le a tányéromat a dohányzóasztalra.

-Elviszlek titeket. Ha már a fiam itthagy, ennyivel had legyek az apja.

-Köszönöm Sam. Szerintem neki is sokat jelentene. Ha szeretnéd, feljöhetsz hozzám egy kávéra, és közben beszélgethetnénk. -ajánlottam fel. Bármit megtennél, hogy közelebb hozzam őket, ha csak egy kicsivel. Aztán, ha Charlie nem szeretne beszélgetni, a kávéval biztosan meg tudom győzni. Koffeinfüggő, na.

-Biztos vagy benne? Nem szeretnék bepofátlankodni.

-Szeretném, ha feljönnél. -biztosítottam, mire felragyogott az arca.

-Köszönöm. -nézett rám hálásan. Éppen mondtam volna, hogy nincs mit megköszönni, amikor Charlie üvöltött le nekem az emeletről.

-Bee, gyere fel!

-Megyek! -kiáltottam vissza, majd felkapartam magam a kanapéról és felsiettem a lépcsőn. Nagyon meglepődtem, hogy Charlie tényleg csinált valamit, ugyanis normálisan felöltözve állt az íróasztala előtt, és épp egy hátizsákot cipzározott be. Kettőt halkan kopogtam, mire felém fordult. -Segítsek valamit? -léptem be, majd mellé sétáltam és átkaroltam a csípőjét.

-El kellene dönteni, mivel menjünk. -sóhajtott.

-Azt már megoldottam. -mosolyogtam rá, mire felvonta az egyik szemöldökét.

-Hívtál taxit?

-Nem éppen. Apukád felajánlotta, hogy elvisz minket. -simogattam meg a póló alól kikandikáló meztelen bőrét. -Sőt, feljön hozzánk egy kicsit. Meghívtam kávézni.

-Mit csináltál? -meredt rám.

-Gondoltam jó lenne egy kicsit beszélgetni. -vontam vállat.

-Ki mondta hogy én akarok vele beszélni? -csattant fel, mire lehervadt a vigyor az arcomról.

-Charlie, kérlek. Apukád nagyon el van keseredve, mert elmész. Szeretné helyrehozni a dolgokat veled. Ha igazán szeretsz, megteszed legalább értem. -biggyesztettem le az ajkaimat. Nem akartam érzelmi zsarolást bevetni, de máshogy nem ment.

-Manipulatív egy némber vagy. -húzta össze a szemeit.

-Kérlek. -döntöttem a fejem a mellkasának.

-A franc essen beléd. -mormogta, de azért nyomott egy puszit a fejem búbjára, amitől muszáj voltam elmosolyodni.

-Köszönöm. -húztam magamhoz, mire ő is átölelt.

-Legközelebb inkább kérdezz meg a kis akcióid előtt. A végén még Camille is átjön hozzánk teadélutánt tartani.

-Jó, ne haragudj. -motyogtam, majd elhúzódtam tőle. -Megyünk?

-Aha, persze. Hozod a táskát? -pillantott a széken pihenő hátizsákra. Elnyökögtem egy ühümöt, aztán halál lazán felkaptam a hátamra. Vagyis csak felkaptam volna, mert olyan rohadt nehéz volt, hogy majdnem eldőltem.

-Miket pakoltál bele? -nyöszörögtem.

-Könyveket meg kacatokat. Elbírod?

-Szerintem igen. -igazítottam a két vállamra. Én nem tudom, mi a franccal tömte tele, de irtózatosan súlyos volt. Nagy nehezen elindultam vele, mialatt ő magához vette a bőröndjét. Levánszorogtam a lépcsőn, Charlie pedig követett. Mikor leértünk, Sam már izgatottan várt ránk. Én rá mosolyogtam, Charlie viszont csak fapofával meredt maga elé, valószínűleg elkalandozott.

-Indulhatunk? -állt fel a kanapéról.

-Felőlem igen. Charlie? -pillantottam rá.

-Ja, persze. -szakadt ki a gondolatai közül. Összekulcsoltam az ujjainkat, én pedig kihúztam magammal az előtérbe. Összekaptuk magunkat, felöltöztünk, percekkel később pedig már Samék autójába ültünk. Akkor világosodtam meg, hogy nyilván két autójuk van, mert nem a fekete terepjáróval mentünk.

A cuccok a csomagtartóban nyugodtak, mi Charlie-val hátul ültünk, Samuel meg értelemszerűen vezetett. Még mindig fogtam a kezét és a vállának dőltem, de Charlie egyszerűen tudomást sem vett rólam. Mintha egy fadarab ült volna mellettem.

-Minden rendben? -kérdeztem halkan.

-Nem, semmi sincs rendben. -suttogta, majd elrántotta a kezét, elfordult tőlem és lehunyta a szemét. Mérhetetlenül rosszul éreztem magam és nagyon csalódott voltam. Ennyit arról, hogy rohadt nagy szüksége van rám.

Rámjött a sírhatnék, és én is elfordultaam. Elkezdtem kibámulni az ablakon, miközben több könnycsep is legördült az arcomon, amiket nem győztem letörölgetni. A rohadt életbe, mellette vagyok, befogadom magamhoz, szeretem, tisztelem és a világon nem foglalkozom mással többet, erre mit kapok? Semmit. Sőt, még kevesebbet a semminél is.

Amikor hazaértünk, szó nélkül, sértődötten szálltam ki a kocsiból. Mire Charlie kikászálódott, én már a táskáját vettem a hátamra és a tömbház felé tartottam. Az ajtót nyitva hagytam nekik, de nem vártam meg őket, csak felcsörtettem a lakásba. Hallottam, hogy halkan beszélgetnek, de nem is érdekelt őszintén miről. A lakásomat sem zártam be, csak letettem a hülye táskáját és a konyhában kezdtem el kávét készíteni.

Pár perc elteltével becsukódott a bejárati ajtóm, néhány puffanást hallottam, aztán a két férfi besétált a helységbe. Sam leült az asztalhoz, Charlie viszont a legnagyobb meglepetésemre átölelte a derekamat.

-Haragszol? -suttogta a fülembe. Újból agresszívan letöröltem egy könnycseppet, majd elütöttem a kezét magamról.

-Igen, kurvára haragszom. -fújtattam halkan.

-Ne tedd. -simított végig az orrával a nyakamon, én pedig idegesen fordultam meg.

-Egy kibaszottul manipulatív rohadék tudsz lenni Charlie Harper. -sziszegtem az arcába. Charlie-nál már csak az apja döbbent le jobban, mikor letettem elé a kávét. A barátom leült mellém, és békésen kezdte szürcsölgetni a fekete kávét. Sam éppen cukrot lapátolt a bögréjébe és kettőnk között ugrándozott a tekintete.

-Biztosan maradjak? -kérdezte óvatosan az apja.

-Persze. -vágtam rá azonnal. -Csak... majd rendeznünk kell néhány dolgot.

-Vagy egy kicsit többet. -fűzte hozzá Charlie, mire villámló tekintettel meredtem rá.

-Rebecca, nagyon szép a lakásod. A festményeid pedig egyszerűen lenyűgözőek. -kortyolt az italba.

-Köszönöm. Sokat dolgozok rajtuk. -mosolyodtam el.

-Honnan szerzed az inspirációt?

-Hát... igazság szerint mindenféle dologból. Akár egy zene, egy napszak, egy illat... de leginkább a szerelem inspirál. -pirultam el.

-Akkor... gondolom festettél már a fiamról is. -nevette el magát.

-Nagyon sok rajzom és festményem van róla. Szerintem a legtöbbről nem is tud. -tűrtem hátra a kék hajam. -Számtalanszor készítettem róla képet alvás közben.

-Tényleg? -pislogott rám meglepetten Charlie.

-Ühüm. De nem szívesen mutogatom. -vontam vállat.

-Esetleg megnézhetek még néhányat? Nem feltétlen Charles képeit, hanem mondjuk amikre leginkább büszke vagy.

-Hát... ha szeretnéd, szívesen előszedek párat, bár a java a szobámban van.

-Örülnék neki. -biccentett, majd kiitta a kávéja utolsó kortyát és letette az asztalra. -Fiam, jössz velünk?

-Persze. Imádom Bee műveit nézegetni. -húzott gyorsan magához, majd egy puszit nyomott az arcomra. -A legtehetségesebb fiatal művész, akit csak a világ látott.

-Azért nem kell túlzásokba esni. -sütöttem le a szemem. Őszintén, jól esett hogy bókol, csak nem tudtam elvonatkoztatni attól a hűvösségtől amivel korábban, jogtalanul büntetett.

-Ne szerénykedj. -simogatta meg a hüvelykujjával a halántékomon.

-Akkor meg is nézhetnénk, nem? -szólt közbe Samuel. Mosolyogva figyelt minket, én pedig nagyon zavarba jöttem, nem is értem miért. Felkeltem a székemről, majd minkét Harper követett. Charlie meg is ragadta a kezemet és összefűzte az ujjainkat. Átmentünk a nappalin be a szobámba, ahol azonnal elkezdtem összepakolni a ruháimat, amik szanaszét voltak szórva.

-Ne haragudj a rendetlenségért, nem számítottam látogatóra.

-Semmi probléma. Ezek azok? -lépett a festőállványomhoz. Alatta, mögötte és mellette voltak a képek mindenféle méretben.

-Igen. Nem rendszereztem még őket, úgyhogy éppen ami eléd kerül, azt látod. -nevettem el magam. Nagyon feszengtem így, hogy tudja, most nem éppen rózsás a kapcsolatom a fiával.

-Ez a tájkép gyönyörű. -tartotta a kezében azt a képet, amit a Charlie-val közös tavunknál festettem. -Pofátlanság lenne megkérnem téged arra, hogy fess egy ilyet a nappalinkba? Camille szerint nagyon üres a fal és ez bizosan tetszene neki.

-Dehogy, szívesen tenném. Enyém a megtiszteltetés.

-Köszönjük. És ez? -vett egy nagyon hátul lévőt a kezébe. -Ez...

-Hát igen, ez Charlie. -túrtam a hajamba. Kínos, ha a barátod apja a barátodról készült szinte aktképét tartja a kezében? Ugyan. Bár nem volt teljesen akt, mert egy takaró át volt dobva a derekán, és ha jól emlékszem, talán még boxer is volt rajta, de mindegy, azt Samuel nem tudhatta.

-Igazán... élethű. Bámulatos, milyen tehetséges vagy. -dícsért meg.

-Köszönöm szépen, igyekszem. -tűrögettem hátra a hajam. Meglepődtem, mikor egy másik kéz nyúlt oda és igazította helyre a kósza tincseimet. Az ujjai a nyakamon maradtak, óvatosan simogatta a vállam.

Fél órával később Samuel kijelentette, hogy mennie kell, mert Camille hamarosan hazaér, és neki még főznie is kellene. Búcsúzásul megölelt, majd a fiát is. Charlie-t hosszabban húzta magához és súgott valamit a fülébe.

-Mit csinálsz? -jött be a szobámba, miután az apja hazament.

-Visszateszem a képeket. Idegesít hogy csak úgy vannak. -vontam vállat. Leguggolt mellém a földre és nyomott egy csókot a hajamba.

-Kibékültünk?

-Álmaidban. -forgattam meg a szemeimet.

-Bocsánat hogy ekkora tapló voltam. Nem akartalak megbántani.

-Rendben. -biccentettem.

-Akkor?

-Haragszom rád. Tudomást sem veszel rólam és ellöksz magadtól, holott az égvilágon nem adtam okot rá, sőt. Elmondom neked, lett volna még két szabad napom New Yorkban és egy rakatnyi elképzelésem, de miattad, ismétlem csak miattad hazajöttem. Erre játszod itt nekem egyszer a hisztis picsát, máskor meg a Rómeót. Rohadtul nem bírom a hangulatingadozásaidat ilyen mennyiségben. Szeretlek Charlie, az életemet odaadnám érted, de ha ez nem változik, én megőrülök.

-Miket csináltál volna, ha nem jöttél volna vissza? -biccentette félre a fejét.

-Komolyan ennyi maradt meg? -meredtem rá dühösen.

-Nem. Felfogtam mindent amit mondtál, de szeretném tudni, milyen terveid lettek volna. -lehuppant a padlóra és kíváncsian pislogott rám.

-Látod, erről beszélek! Megint ingadozik a hangulatod, és nem értem, hogyan lettél egyszerre ilyen vidám és érdeklődő. -fújtattam.

-Szeretném kiüríteni a fejem és nem gondolni másra. Ha mesélsz, vagy csak beszélsz valamiről, akkor képes vagyok rád koncentrálni, és nem Dannyre. -magyarázta meg halkan. Teljesen nyugodt volt, ami meglepett.

-El akartam menni, hogy megnézzek néhány helyet, amikről olvastam vagy filmben láttam. Benéztem volna azokba az eldugott könyvbutikokba, és vettem volna neked pár regényt. Körülnéztem volna a művészebb részén a városnak. -rántottam meg a vállam. -De jobb lett volna, ha a szabad napjaimat veled együtt használhattam volna ki.

-Ha vége a sulinak, az érettséginek és az összes szarságnak, elmegyünk New Yorkba. Csak te és én. Addig leszünk ott, amíg szeretnél és mindent megnézünk. -fogta a kezemet a tenyerei közé, majd egy lágy csókot lehellt a kézfejemre.

-Bárcsak így lenne. -mosolyogtam rá szomorkásan.

-Miért ne lehetne így? Mehetünk akár repülővel vagy vonattal is, amelyikkel szeretnél. A szüleimnek biztos van valami ismerőse ott, aki kölcsönadná vagy kiadná nekünk a lakását. Összepakolunk és elhúzunk. Akár rögtön a vizsgák után mehetünk. Nem lenne hihetetlen? -annyira beleélte magát, hogy szerintem fejben már rég ott járt.

-Charlie...

-Hmm?

-Szeretlek. -húztam magamhoz a fejét, majd az ajkaimat az övéire szorítottam. Imádnám, ha elmehetnénk együtt, de hogy a vizsgák után mi lesz, arra nem is merek gondolni.