Charlie majdnem tizennyolc órát aludt egyhuzamban. Alig akartam elhinni, hogy egyáltalán felébredt, csak amikor este álmosan levánszorgott a lépcsőn. Alsógatyában volt, és a szemét dörzsölgette, nyilván mert pont akkor kelt. Mosolyogva néztem rá a kanapéról. Mikor észrevett, egy pillanatra felderült az arca, de utána ugyanolyan fájdalmas kifejezéssel közeledett felém.

-Jó sokat aludtál. -jegyeztem meg kedvesen, miután letelepedett mellém. -Csináljak valamit enni?

-Nem. -ingatta a fejét.

-Nagyon utállak nyaggatni, tudod jól. -kezdtem óvatosan. -De ha nem eszel valamit, még az is lehet, hogy kórházba kerülsz. Vagy rosszabb.

-Bárcsak meghalnék. -suttogta maga elé. Határozottan a földet pásztázta és kerülte a megrökönyödött tekintetemet.

-Micsoda? -hökkentem meg. -Miről beszélsz?

-Nálad van a cigid? -nézett rám hirtelen. Attól a pillantástól a hideg is kirázott, olyan hűvös és üres volt. Kérdés nélkül húztam elő a pulcsim zsebéből és nyomtam a kezébe. Amint a tenyerébe fogta a dobozt, felpattant és az erkélyajtón keresztül kiment az udvarra. Döbbenten néztem utána.

Nem ment messzire, az üvegen keresztül láttam, mit csinál. Leült a faborítású teraszra, ahol a fűre vezető lépcső kezdődött. Láttam rajta, hogy didereg és tiszta libabőr volt a háta. Nem csoda, hisz alig volt nulla fok, ő pedig alsógatyában parádézott. Kivett egy szálat a dobozból, meggyújtotta és mélyen beleszívott.

Feltápászkodtam a kanapéról, de nem rögtön hozzá mentem ki, hanem előbb lekaptam az előszoba fogasáról a kabátját, és magamhoz vettem a pokrócot a kanapéról is. Halkan kinyitottam az erkélyajtót. Észrevett, de nem fordult meg. Odatotyogtam hozzá és a hátára terítettem a szövetkabátot, majd letelepedtem mellé.

-Adj egyet. -nyúltam a cigim felé. Átnyújtott egy szálat, amit meg is gyújtott utána nekem, aztán folytatta a sajátját. Meglepve néztem, ahogyan teljesen természetesen szív bele. Nem fulladozott vagy köhögött, úgy csinálta, mint egy vérbeli láncdohányos. Őszintén be kell vallanom, piszok jól állt neki, ahogyan a hosszú ujjai között elegánsan tartotta a rudat, és ahogy a formás ajkaihoz emelte. Mikor kifújta a füstöt, magam felé fordítottam az arcát és lassan megcsókoltam. Éreztem a dohány ízét a száján. Az ujjaimmal a tincseit tűrögettem hátra, miközben az ajkait ízlelgettem. Fáradtan csókolt vissza, és szomorúan.

-Nem hittem, hogy valaha együtt fogunk dohányozni. -törtem meg a csók után kialakuló, kissé feszült csendet. Charlie halkan elnevette magát. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, mert már eldobtam a csikket.

-Nem hittem, hogy egyszer meghal a legjobb barátom. -szívott bele egy utolsót, majd elnyomta a szálát és azonnal elővett egy újat.

-Charlie, lassabban. -simítottam a kezem az övére, amiben a cigarettát szorongatta. -Ne így vezesd le a feszültséget. Hidd el, nem éri meg.

-El tudom dönteni, köszönöm szépen. -tépte ki a kezét. Meggyújtotta az újabb szálat, de mielőtt a ajkaihoz ért volna vele, kikaptam a kezéből és a számba tettem. -Mit csinálsz? -kérdezte dühösen.

-Szerinted? Az én cigim, azt csinálok vele amit akarok. -fújtam az arcába a füstöt. Pillanatnyi zavartságát kihasználva elcsórtam a dobozomat és a pulcsim zsebébe süllyesztettem. -Ráadásul irigy is vagyok, és nem adok neked. -nyújtottam ki a nyelvem.

-Kurvára nem vagyok vicces kedvemben, úgyhogy jobb ha most ideadod az a kibaszott dobozt. -szorult ökölbe a keze.

-Mert különben mi lesz?

-Add ide azt a kurva dobozt! -üvöltött rám. A vér megfagyott az ereimben. Mint egy idegbeteg, de tényleg.

-Nagy büdös lófaszt. -álltam fel, tervezve, hogy otthagyom. Viszont hirtelen felpattant és elkapta a csuklómat, majd annál fogva rántott vissza. Fájdalmasan felszisszentem.

-Kérem. Ide. Most. -tagolta lassan és halkan, de éreztem az agressziót mögötte.

-Engedd el a karom. -húzogattam, de egyre erősebben szorította, annyira, hogy már rendesen fájt. -Charlie, eressz el. Ez fáj. -nyüszítettem. A hosszú ujjak szorosan, béklyóként fogták közre a csuklóm. -Charlie, kérlek. Ez nem vicces. Nagyon fáj.

-Add már ide! -kiáltott rám, nálam pedig eltört a mécses. A szabad kezemmel kikaptam a zsebemből a dobozkát és hozzávágtam. Azonnal eleresztett és a doboz után kapott, nekem viszont már folytak a könnyeim. Egy furcsa boldogság suhant végig az arcán a cigi láttán, mire elszakadt az utolsó kis idegszálam is, ami még a józan észből maradt és egy irdatlan nagyot lekevertem neki. Viszont mielőtt bármit tehetett volna, berontottam az üvegajtón és felfutottam a szobájába. Mikor becsuktam magam mögött a szoba faajtaját, feltűrtem a pulcsimat, hogy megnézzem, mit művelt.

Szabályosan ki tudtam venni az ujjait, amiknek a nyomai vörös csíkokat hagytak a bőrömön. Annyira megszorította, hogy valószínűleg be is fog lilulni. Egyáltalán hol van a vékony testében ennyi erő?

Sírva vetődtem az ágyára. Nem hiszem el, hogy egy doboz cigi miatt képes volt bántani. Csak azért, hogy kapjon még egy szálat. Legközelebb mi lesz? Felpofoz? Megüt?

A gyász valóban a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Charlie agresszív. Eddig egyáltalán nem ismertem ezt az oldalát. Az más, ha megvéd, és amiatt gurul be. De hogy velem szemben... egy rossz megjegyzése sem volt, nemhogy fizikálisan tegyen valamit!

Nem értem, miért nem megyek haza. Csak megfogom magam és lelépek, ilyen egyszerű. Ha majd megint normális lesz, átjön és megbeszéljük. Hát nem lenne pofonegyszerű?

Ennek ellenére itt ülök sírva az ágyán, miközben a kezemet markolászom. Nem is testileg fáj, inkább lelkileg. A kapcsolatunkban soha egy pillanatig sem tartottam tőle, egészen a mai napig. Félek. Félek, hogy ha megint ellentmondok, csinál valamit.

Elöntött az érzés, hogy az anyukámat akarom. Nem azt a nőt, aki elvileg nevelt, hanem egy igazi, aranyos anyukát, aki szeretget, elmondja mit tegyek és megnyugtat. Elmagyarázná, hogy Charlie most nehéz időszakon megy keresztül, és nagyon szét van esve. Segítene megérteni a dolgokat. A legnagyobb igazságtalanság, hogy nem kaphattam.

Egyszer csak kopogtak az ajtón, majd Sam dugta be a fejét. Aggódva nézett rám, nekem pedig leesett egy óriási kő a szívemről. Nem Charlie. Huhh.

-Mi történt? -lépett be.

-Semmi. Semmi, csak... -húztam le gyorsan a pulcsim ujját, de esélytelen volt, hogy ne vegye észre a fia ujjainak nyomait.

-Mit csinált? -ült le az ágy szélére. Szipogva letöröltem a könnyeimet, aztán lassan feltűrtem a pulcsi ujját.

-Nem hiszem, hogy bántani akart. Csak bedühödött, mert nem engedelmeskedtem neki. -motyogtam. -Mit csinál?

-Kint ül a teraszon és egyfolytában cigarettázik. A tiéd, igaz? -bólintottam. -Sejtettem. Nem is értem Charlest. Soha nem csinált ilyeneket. -ingatta a fejét, majd finoman megérintette a kezem. Felszisszentem, amikor hozzámért. Talán mégis fáj. -Elárulod, mi miatt tette?

-Elkérte a cigimet, aztán kiment dohányozni. Kivittem a kabátját és leültem mellé, közben pedig együtt szívtunk. Mikor elnyomta az elsőt, már vette volna elő a következőt, de rászóltam. Csak azért is meggyújtotta, de elvettem tőle, majd a dobozt is. Utána... nem adtam oda, mikor kérte. Megragadta a csuklómat, amikor be akartam jönni, és kicsit túl erősen szorította meg. -sütöttem le a szememet.

-Tudod mozgatni? -vizslatta. Óvatosan megmozdítottam és szerencsére ment. -El biztos nem tört. Szerintem csak egy kicsit megzúzódott.

-Honnan tudod? -szipogtam.

-A feleségem orvos, Charles pedig sokszor jött haza zúzódásokkal. Gyakorlat teszi a mestert. -vont vállat. -Lemegyek a konyhába a kenőcsért. Mindjárt jövök. -állt fel, majd kisétált a szobából. Halkan sirdogálva néztem a kezem.

Egy-két perccel később nyílt az ajtó, de nem Samuel hanem Charlie lépett be rajta. A szemeim óriásira tágultak. Van képe ezek után idejönni? Hirtelen még sírni is elfelejtettem. Remegve pattantam fel, és az ágy túloldalán kötöttem ki. Ha ennyi van közöttünk, akkor már biztosan nem tud bántani, nem igaz?

Ráigazítottam a kézfejemre a pulóvert, aztán feltűnt mit hozott a kezében. Egy tubust és egy tekercs fáslit, amit nyilván Sam adott neki. De miért nem ő jött be? Jelen pillanatban sokkal szívesebben lettem volna az apjával, mint vele.

Szomorú volt az arca. Nem tudom éppen miért, de elveszettnek tűnt. Tett felém egy lépést, és hiába terpeszkedett közöttük az ágy, én hátrálni kezdtem, mígnem a falnak ütköztem.

-Miért menekülsz? -kérdezte letörten.

-Mert félek tőled. -adtam meg halkan a választ. -Meg fogsz ütni? -sütöttem le a szemem.

-Nem. Nem, dehogy. -csóválta a fejét.

-Akkor miért vagy itt?

-Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. Nem szabadott volna ilyennek lennem. Soha nem nyúlnék egy ujjal sem hozzád, de most... elszállt az agyam. Egy idióta vagyok.

-Az vagy. -bólogattam.

-Engedd kérlek, hogy lekezeljem a karod. Ha akarod, utána eltűnök. Csak szeretném tudni, hogy jól van megcsinálva. -tekintett rám várakozóan. Bólintottam, amiért utána vagy nyolcszor vágtam volna fejbe magam. Olyan hülye vagyok!

-Ígérd meg, hogy nem bántasz. -nyeltem vissza a könnyeimet.

-Esküszöm. -fúrta a tekintetét az enyémbe, de nem bírtam állni, ezért inkább elkaptam a pillantásom, miközben odasomfordáltam mellé, és leültem az ágyra. A lábaimat törökülésbe húztam, mialatt ő is leült velem szembe.

-Megnézhetem? -kérte finoman. Felé nyújtottam a karom. Charlie feltűrte a pulcsit, és szabályosan megrökönyödöt a látványtől. Már elkezdte átvenni a piros helyét a kék és a lila, sőt, meg is duzzadt a zúzódás. -A picsába... -káromkodta el magát. -Nem hittem, hogy ennyire...

-Megkértelek, hogy engedj el. -vágtam közbe halkan. -Már majdnem sírtam, de téged csak a kurva cigi érdekelt, és hogy minél előbb megkapd. Hiába könyörögtem, és mondtam hogy fáj, csak jobban szorítottad. -egy könnycsepp legördült az arcomon, rá a kis foltokra a csuklómon.

-Sajnálom. -motyogta.

-Azzal nem megyek sokra.

-Megengeded? -pillantott rám. Óvatosan bólintottam, majd legnagyobb meglepetésemre a szájához emelte és egy eszméletlenül lágy, puha csókot lehellt rá. Nem is éreztem, csak egy másodperc erejéig. -Apának igaza volt. Tényleg megzúzódott. -simított végig rajta. Óriási volt a kontraszt a mostani gyengédsége, és az előbbi viselkedése között.

-Mit fogsz csinálni?

-Bekenem ezzel a kenőccsel, és ráteszem a fáslit. Majd... majd fürdés előtt le kell venned, utána megint bekenem és visszatekerem. -magyarázta, mialatt lecsavarta a tubus tetejét és kinyomott az ujjára egy kis adag krémet. Azt ugyanolyan finom mozdulatokkal dolgozta bele a bőrömbe. Észrevettem, hogy közben lopva rám néz, hogy okoz-e fájdalmat. A krém után óvatosan felcsavarta a fáslit, és egy kis fémcuccal rögzítette.

-Kösz. -haraptam az ajkamba.

-Nagyon fáj?

-Csak... csak ha megnyomódik. -csóváltam a fejem.

-Elhiszed nekem, mennyire gyűlölöm most magam emiatt? -mutatott a csuklómra. Csak bólintottam. -Egy pillanatig sem akartalak soha bántani. Annyira össze vagyok zavarodva és szétesve, hogy nem tudok uralkodni magamon. Elhiheted, ezt soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani.

-Egyenlőre az a kérdés, én képes leszek-e rá. -motyogtam.

-Nem is értem, hogyan tehetem tönkre mindig a jó dolgokat. Már többször is majdnem zátonyra futott a kapcsolatunk, pedig többet jelent nekem mindennél. -hajtotta a fejét a kezébe.

-Nem akarok ma este veled aludni. -böktem ki hirtelen.

-Teljesen megértelek.

-A kanapén alszok.

-Nem. Ha nem alszol velem, akkor sem alhatsz a kanapén. Nagyon kényelmetlen. Majd én lemegyek. -ajánlkozott.

-Rendben. -biccentettem.

-Főzzek valamit? -vetette fel hirtelen a nap eddigi legjobb ötletét.

-Tényleg főzni akarsz? -lepődtem meg.

-Szeretek neked főzni. Segítesz benne? -kérdezte óvatosan. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit mondhat és mit nem, mert fél a reakciómtól. Sütött a szeméből.

-Hát... persze. -eresztettem meg egy halvány mosolyt. Ez nem igaz! Rebecca, térj már észhez! Mintha el is felejtettem volna, hogy a kezem meg van zúzódva, éppen miatta. Teljesen kész vagyok, ez kétségtelen.

-Gyere, üssünk össze valamit. -nyújtotta felém a kezét. Már készültem volna megfogni, de aztán megvilágosodtam. Nem. Nem bocsátottam meg neki. Nem felejtettem el. Megráztam a fejem, ő pedig csalódottan visszahúzta a karját és felállt. Én is így tettem. Az ajtóhoz sétáltam, ahol előreengedett, aztán hirtelen megéreztem a tenyerét a derekamon, amitől összerezzentem, Charlie pedig gyorsan elrántotta a kezét. -Ne haragudj.

-Se-semmi baj. -sütöttem le a szemem, majd inkább gyorsan letrappoltam a lépcsőn. Viszont nem néztem magam elé, így majdnem egy akkorát zakóztam, mint egy ház. Az egyetlen szerencse, hogy Samuel éppen készült feljönni, így félig ráestem, ő pedig megtartott.

-Minden rendben? -billentett vissza az egyensúlyomba. Charlie is egy pillanaton belül mellettem termett és aggódva nézett rám.

-Bee, rendben vagy? Megütötted magad? -bombázott a kérdéseivel.

-Nincs semmi bajom, jól vagyok. -nyögtem ki. Igazság szerint nem történt semmi, mert az apja elkapott, csak megijedtem.

-Charles, szeretnék veled egy kicsit beszélni. -köszörülte meg a torkát.

-Most?

-Igen. -biccentett Sam.

-Rendben. Bee, addig bemész a konyhába? -pillantott rám. Csak bólogattam. Charlie hirtelen lelépett arra a lépcsőfokra, amin álltam és nyomott egy csókot a homlokomra. -Sajnálom. -suttogta, majd elvált tőlem és az apja után ment. Lesokkolva álltam a lépcsőn.

Mi a francért kell mindig csinálnia valamit, amitől egy pillanat alatt elfelejtenék neki mindent? Ebben az apró gesztusban annyi érzelem és törődés volt, hogy belesajdult a szívem. Miért? Miért nem tudja hagyni, hogy egy kicsit utáljam? Miért éri el, hogy folyamatosan, óráról órára, percről percre, sőt, másodpercről másodpercre újra beleszeressek?

Jóval óvatosabban mentem le a lépcsőn, mint korábban, és bementem a konyhába, ahogyan kérte. Kihúztam egy széket az étkezőasztal mellől, leroskadtam rá és sírni kezdtem.

Nem tudom Charlie mikor jött be. Lehet hogy egy-két perc után, de felőlem akár egy-két óra is lehetett. Annyiban vagyok csak bizonyos, hogy magához ölelt, én pedig megint biztonságban éreztem magam. Az illata az orromba kúszott, a nyugtató szavai, amiknek csak a dallamossága jutott el hozzám, a jelentése nem, pedig a fülembe. Magamhoz szorítottam, és megfogadtam, hogy soha nem engedem el.

>>>

-Aludj jól. -mosolyodott el halványan. -Adhatok jóéjt puszit?

-Persze. -bólintottam, mire közelebb lépett, magához húzott és megcsókolt. Nem kifejezés mennyire meglepődtem, hiszen nem erre számítottam. Óvatosan visszacsókoltam, de elhúzódott, mire halkan felsóhajtottam.

-Szeretlek. -suttogta a számra, és megint otthagyott, mielőtt válaszolhattam volna akármit is. Nem tudom szándékosan csinálja-e, de hogy hatásosak ezek a kilépői, az biztos.

Viszont nagy hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni magammal. Becsuktam az ajtót, levettem a ruháimat és fehérneműben császkáltam a szobájában. Szerintem még soha nem néztem meg annyira részletesen, mint kellett volna, pedig elég sok a cucca. Úgy döntöttem, mivel az égvilágon semmi dolgom nincs, körülnézek.

Lehuppantam a székébe, ami a sötétbarna íróasztala előtt árválkodott. Az asztalon irdatlan kupi volt, de ahogy alaposabban megnéztem, fel véltem fedezni még valamilyen rendszert is. Charlie számára biztosan tök egyértelmű, miért vannak ilyen bábeli káoszban a dolgai, így inkább nem is mozdítottam el őket, de ez nem jelenti, hogy nem néztem meg. Volt ott mindenféle irodai eszköz, egy kupacban könyvek, egy másikban pedig indenféle papírok meg mappák. Kíváncsian lapoztam fel a legfelsőt. Egyetemi jelentkezés, egyetemi tájékoztatók, egyetemek... a jövője. Kis cetlikre kijegyzetelte a ponthatárokat, a plusz pont lehetőségeket és hasonlókat. Alatta volt egy füzet, ami annyira saláta volt, hogy már inkább random lapok kötegének mondanám. Random kinyitottam egy oldalon, és az ütő megállt bennem.

A naplóját tartottam a kezemben.

Csak egy pillanatig hezitáltam, hogy elolvassam-e. Naná hogy el akartam. Elvileg a bejegyzése... a suli kezdete előtti utolsó napról szólt. Érdekes. Csak átfutottam a sorokat, de egy pillanat alatt eltűnt az életkedvem.

Mi értelme eljönni egy másik városba és új életet kezdeni, ha egyszerűen nem vagyok rá képes? A dolgoknak nincs jó oldala, az a rohadt pohár mindig félig üres, az éremnek pedig nincs két oldala. Aranyos tőlük, hogy elhoztak szenvedni egy másik helyre, mintha itt javulna a helyzet. Az egyetlen változás, hogy lehetséges, itt fogok megdögleni.

Nem bírtam ki könnyek nélkül. Négy mondatot olvastam csak el, de többet nem is bírtam. Túl nagy a fájdalom, ami átjön. Belelapoztam, és vagy harminc oldallal arrébb kötöttem ki. A dátum december tizenhárom, és időt is írt mellé. Hajnali három óra. Szóval akkor is nála volt a napló.

Mellettem fekszik a legszebb lány, akit valaha csak láttam. Neki van a legnagyobb szíve a világon, és én egy fikarcnyit sem érdemlem meg. Emlékszik mikor van a születésnapom. Figyel. Mindenre eszméletlen részleteséggel figyel. És most itt fekszik mellettem, békésen alszik, én pedig azon gondolkozom, mivel érdemeltem meg, hogy egy angyal szálljon le a Földre, csak hozzám.

Sírnom kell. Szabályosan folynak a könnyeim. Azon felül, hogy magával ragadnak a szavai, nem hiszem, hogy tényleg komolyak. De miért is írna hazugságot? Nem számított rá, hogy valaha elolvasom.

A következő dátum január másodika. Akkor éppen beteg volt, egy nappal a szakításunk után. Félve néztem bele a sorokba.

Hihetetlen, hogy egyetlen apró hiba, egy porszem a gépezetbe mennyire felborít mindent. Ez az átkozott porszem Georgie. De nem okolhatom őt mindenért, akármennyire egyszerű is lenne, hiszen erről csak én tehetek. Nem vigyáztam eléggé az angyalomra, és átadtam magam az ördög csábításának. Itt fekszem, szétszakad a fejem, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire megérdemeltem. Letéptem az angyalom szárnyait, és ezért megbüntetett.

Egy kicsit zavaros, ide-oda utal, de megértem minden szavát. Lenyűgöz. A szívem pedig egyszerűen felrobban a boldogságtól, hogy hogyan említ. Az angyal. Ez gyönyörű.

Egyetlen bejegyzést olvastam már csak el, mert ennél jobban nem akartam belemászni a fejébe. A legutolsónál nyitottam ki, és ahogyan sejtettem, pont beleesett abba a pár napba, amikor a szobájába zárkózva vedelt.

Rohadék. Rohadék az egész mindenség. Minek? Muszáj volt? Ennyire gyűlölsz? Én igyekeztem megmenteni, de ha nem engedi! Ezért büntetsz? Mert nem működik a kurva rendszered, amit felállítottál?

Az angyalom elment. Nincs itt. Visszajön, tudom hogy visszajön, mert mondta. Megígérte. Igaz? Megesküdött. De mikor? Mintha egy örökkévalóság lenne. Szükségem van rá. Kell. Kell az illata, a szavai, a szemei, mindene. Muszáj hogy itt legyen. De hol van? Miért tűnt el? Az előbb itt volt. A két szememmel láttam. Vagy az nem is ő volt? Pedig a szemei... világítottak. Láttam hogy világítanak a sötétben.

Az nem kifejezés, hogy összekuszált. Rendszer? Milyen rendszer? Betudtam annak, hogy irdatlanul részeg volt. Ez... rosszabbul van, mint hittem. És én még haza akartam menni. Itt akartam hagyni ezt a tehetetlen fiút, aki konkrétan azt sem tudj, hova kapjon. Meghalt a legjobb barátja, és világos, hogy nem tudja kezelni. Lehet hogy bántott, de a naplója csak mégjobban megerősített abban, hogy nem azért, mert ezt látta megoldásnak.

Visszarendeztem mindent úgy ahogy volt, utána felálltam a székből. A támlára volt dobva egy fekete-kék-zöld kockás flaneling, amit magamra ráncigáltam. Mit ne mondjak, remekül festhettem a csipkés fehérneműmmel meg az inggel.

Halkan kinyitottam az ajtót, és macskaléptekkel mentem le a folyosón. A házban sehol sem égett a villany, a nappaliba csak a kinti gyér fény szűrődött be. Charlie aludt, az arcán árnyékok táncoltak, amik kiemelték a hosszú pilláit, a gyönyörű ajkait és a markáns állát. Hason feküdt, a takaró félig lelógott róla. Leguggoltam elé, és végigsimítottam a borostás arcán.

-Charlie. -szólongattam halkan. Párszor még elismételtem a nevét, mire kinyitotta a szemeit. Hunyorogva nézett rám.

-Baj van? -dünnyögte, és miután rájött, hogy csak én vagyok, lehunyta a szemeit.

-Igen. -bólintottam, neki pedig kipattantak az íriszei és immáron álommentesen, aggódva nézett rám.

-Mi történt?

-Hiányzol. -simogattam a haját. -Veled szeretnék aludni.

-Tényleg? -kerekedtek ki a szemei, mire csak bólintottam. -Gyere be. -kúszott beljebb a kanapén, helyet szorítva nekem. Felemelte a pokrócát, én pedig bekucorodtam hozzá. Az arcunk egy vonalban volt, alig választotta el egymástól pár centi. -Sajnálom Bee. Annyira szégyenlem magam, hogy el sem tudod képzelni.

-Tudom. Tudom jól. -suttogtam. A sérült kezemmel a puha tincseivel kezdtem játszani.

-Szeretlek. -ölelt magához. Egy kicsit hátradöntöttem a fejemet, és lassan megcsókoltam. Hiába, nem csak neki van szüksége rám. Meglehet, hogy túl hamar bocsátottam meg neki, de most mellette kell állnom, ráadásul elég nagy büntetés neki az, amikor a kezemre kell néznie. Sütött róla a bűntudat és a megbánás.

-Holnap hazamegyünk, rendben?

-Oké. -mosolygott rám, majd a fejét a nyakhajlatomba fúrta, a kezeit az ing alá csúsztatta és méginkább magához préselt. Átkaroltam a nyakát, az arcomat a barna tincsei közé temettem és boldogan sóhajtottam. A szerelem fáj, de amikor boldogan tekint rám és tudom, hogy segítek neki, egyszerűen annál jobb érzés nincs a világon.

Sziasztok Bogaraim :3

Ne, ne is mondjatok semmit. Tudom, egy dög vagyok. Tudom, Charlie-t most elkülditek a pokolba (velem együtt).

DE. Ötvenedik rész, az ötven pedig egy nagyon jubileumi szám, és elég abszurd, hogy valamivel ennyi ideig foglalkoztam már, és nem vágtam bele másba. Nagyon köszönöm annak, aki kitartott és ennyi részen keresztül itt volt velem :) .

Kérlek titeket, ne haragudjatok szegényre, nem tehet róla :( Nem csak mert én vagyok az a szadista, aki miatt ilyen csúnyákat tesz, hanem mert a betegsége tényleg ilyet hoz ki az emberekből. Sorry :(

Mindegy is, hamarosan itt lesz egy újabb rész (nem tudom mikor, nem akarlak elkényeztetni titeket), addig is boldog nyuszit, meg ilyenek :D

Csak hogy egy kis jókedv is legyen....

...

...

...

...

...

...

...

...

...

...

...

SOROS TERV!!!!44!!!4!négy!

Na, máris mindenki vidámabb :P