Amint fizettem, kipattantam a taxiból és a házhoz rohantam. Gyorsan bekopogtam az ajtón, egymás után többször is, egészen addig, amíg Samuel ki nem tárta azt. Konkrétan a reptérről rögtön ide siettem, így még a bőröndöm is nálam volt.

-Lepakolhattál volna. -mosolygott rám, miközben beinvitált.

-Nem akartam vesztegetni az időt. Hol van? Mi történt egyáltalán? -kérdezősködtem. A cuccomat berángattam a nappaliba és mindketten leroskadtunk a kanapéra.

-Történt egy tragédia. -köszörülte meg a torkát.

-Micsoda? -tágultak ki a szemeim. Csak ne vele legyen valami, úristen....

-Charles gyerekkori legjobb barátja meghalt. Az elutazásod másnapján szóltak neki. Azóta ki sem jött a szobájából. Próbáltam bemenni és beszélni vele, de... nem engedett. Hidd el, nem csak te aggódsz érte. Szeretem a fiam, de nem bírok vele. -temette az arcát a kezébe.

-Ne haragudj hogy ezt mondom... de nem igazán látom rajtatok hogy szeretnétek. Sőt, Camille-on inkább az ellenkezője látszik. -tördeltem az ujjaimat. -És Charlie-tól is ezt hallom.

-Tudom mit gondolsz. Azt is tudom a fiam mit gondol. De nincs igaza. Nagyon szeretem őt.

-És Camille?

-Ő... egészen másik eset. Még az örökbefogadás előtt terhes volt, de a hatodik hónapban váratlanul elvetélt a kisfiunkkal. Utána döntöttünk úgy, hogy adoptálunk. Már amikor örökbe fogadtuk, akkor sem szerette. Ő lányt akart, én fiút. Végül rám hallgatott és őt választottuk. Én már akkor is tudtam hogy más lesz. Kétévesen is kilógott a többiek közül. Mikor az óvodába vittük, az egyetlen barátja Danny volt. Ő a fiú aki meghalt. -köszörülte meg a torkát, én pedig lesütöttem a szemem. -Az iskolában persze sok haverja lett, de Danny maradt a legjobb barátja. Camille persze őt sem kedvelte. Néha úgy érzem, neki sosem jó semmi sem. Tényleg nem szereti Charlest. Aznap este, amikor elmondtuk neki az örökbefogadást, a feleségem azt mondta nem szeretjük. Nem tudjuk szeretni. Ez nem volt igaz, legalábbis részemről. Csak a fiam nem tudja és nem is akarja ezt megérteni.

-Ez... nem jutok szóhoz. -csóváltam a fejem. -Beszélj vele. Megérdemli és szerintem szüksége is van rá.

-Nem enged be. -sóhajtott.

-Engem be fog. -pattantam fel. -Ha szeretnél apaként viselkedni, akkor most eljössz velem. -néztem rá jelentőségteljesen.

-Egy próbát megér. -biccentett határozottan, majd felállt. Elindultam az emeletre, a barátom szobája felé, Sam meg jött utánam. Néma csendben mentünk fel a lépcsőn, majd végig a folyosón a szobájához. Az ajtóhoz érve hátranéztem Samre, aki bólintott. Halkan kifújtam a levegőt, majd kopogtam.

-Azt mondtam takarodjatok a büdös picsába! -üvöltötte torka szakadtából Charlie. A hangja rekedt volt, de nem az a fajta, ami reggel szokott lenni, amiért annyira odavagyok. Ez az ordibálástól és sírástol rekedt hang.

-Charlie, én vagyok az. -szóltam be halkan, és próbáltam a hangomat nyugodtra varázsolni, holott nagyon nem voltam az. -Engedj be. -hallottam ahogyan az ajtóhoz sétált, de még nem nyitotta ki.

-Neked nem New Yorkba kellene lenned? -kérdezett vissza halkan.

-Hazajöttem. Miattad. Aggódtam érted. -elfordította a kulcsot, mire lenyomtam a kilincset. Amikor kinyitottam az ajtót, Charlie háttal nekem sétált vissza a szoba másik felébe. Majdnem a szám elé kaptam a kezem, amikor ránéztem. Egy melegítőnadrág volt csak rajta, így tisztán láttam a vékony testét. Elvileg majdnem négy napja nem jött ki a szobájából, vagyis valószínűleg négy napja nem evett. Kinézem belőle, főleg, mivel mostanában alapból nem igazán eszik. A csigolyái kidudorodtak, a bordái kiálltak, és komolyan mondom, soványabb volt mint eddig akármikor. Vagy csak én vagyok ennyire szar barátnő, hogy nem vettem észre? Mikor a szemközti falhoz ért, leroskadt elé. Akkor tűntek fel az üvegeket. Enni nem eszik, de piálni úgy látszik van ereje.

-Ő kimegy. -mutatott az apja felé, a kezében egy vodkás üveggel. Észre sem vettem, mikor fogta meg.

-Beszélnünk kell fiam.

-Miről? Hogy mennyire utáltok? Camille már elmondta. Nem kell feleslegesen koptatnod a szád. -gúnyolódott, majd húzott egyet az italból. Éhgyomorra.

-Charlie. Hallgasd végig apukádat.

-Nem az apám. -sziszegte.

-Charlie. -szóltam rá egy kicsit erélyesen. -Legalább a kedvemért. Kérlek.

Egy percig tépelődött, szinte láttam, ahogyan a kis fogaskerekek mozognak a fejében, majd halkan, motyogva megszólalt. -Oké. De te itt maradsz.

-Charlie. -leguggoltam mellé, végigsimítottam az arcán és megfogtam a kezét. -Jobb ha négyszemközt beszéltek. Rendben?

-Jó. -hajtotta le a fejét. Nyomtam egy puszit az arcára, majd kivettem a másik kezéből az üveget és felvettem a többit is. -Ne vidd el! -nyúlt az üveg után, de elhúzódtam.

-De igen. Én lemegyek, beszéljétek meg. Sok sikert Sam. -az utolsó már csak neki súgtam oda, miközben kimentem a szobából, kezemben négy üveggel és lementem a lépcsőn.

Kimentem a konyhába és letettem a pultra az üvegeket. Két vodkás, egy whiskey-s és egy pálinkás üveg. Charlie nem normális. Kettő teljesen üres volt, de a többiben sem volt sokkal több.

A fejemet csóválva kiöntöttem a maradék alkoholt a lefolyóba. Nincs az az isten, hogy én engedjem tovább inni. Az üvegeket bedobtam a kukába.

Eszembe jutott hogy Charlie napok óta egy falatot sem evett. A számat harapdálva léptem a hűtőhöz. Mit csináljak neki? Főzni nem tudok. Ráadásul közel sem vagyok biztos benne, hogy hallgat rám és eszik akármennyit is. Kinyitottam az ajtaját, majd kivettem belőle a lekvárt és a mogyoróvajat. Csinálok neki egy szendvicset, és ha szerencsém van, még eszik is belőle.

Elővettem a kenyeret is, vágtam két szeletet, majd az egyik felére a lekvárt, a másikra a mogyoróvajat kentem fel. Összetetten a két szeletet, levettem egy tányért a polcról és ráraktam. Ahogy ránéztem a tányérra, egyszerűen nem értettem.

Mi történik már megint?

Hogy mi? A barátod depressziós. Tessék Rebecca, most meglátod milyen ezzel élni.

Az arcomat dörzsölve megfordultam, majd átmentem a nappaliba, onnan meg ki a teraszra. Az esti hűvös levegő arcon csapott, de jól esett. A kabátom még mindig rajtam volt, úgyhogy kivettem a zsebéből a cigimet. Kikaptam egy szálat és rágyújtottam.

Mit mondjak neki, ha felmegyek? Mit mondhatok annak, aki elvesztette a gyerekkori legjobb barátját?

Az első szálat követte további kettő. Ennyi kellett hogy gondolkozni tudjak. Mi a francot csinálhatnék? Meghallgatom és megvigasztalom. Vagy legalábbis megpróbálom.

Húsz perccel később lejött Sam, de egyedül.

-Na? Mit szólt? -támadtam le azonnal.

-Szerintem ez nagy sokk volt neki, a barátja halála mellett. Először nem mondott semmit. Aztán átbeszéltünk néhány dolgot. De megkért hogy küldjelek fel. -ahogy ránéztem, mintha tíz évet öregedett volna.

-Csináltam neki egy szendvicset, hátha rá tudom venni hogy egyen. -néztem a dohányzóasztalra. Időközben áthoztam ide, most pedig felkaptam.

-Kérlek, segíts neki. -nézett rám aggodalmasan.

-Megpróbálok. -mosolyogtam rá, majd kikerültem és felmentem a lépcsőn. Siettem a szobájához, ahol, mielőtt beléptem, kopogtam hármat az ajtón.

-Gyere. -motyogta bentről. Benyitottam, majd bementem. Még mindig ugyanott ült, csak most nem volt nála üveg. Letelepedtem mellé és az ölébe tettem a tányért.

-Edd meg.

-Nem vagyok éhes.

-Azt mondtam, edd meg. Addig csinálok valamit a szobáddal. -felkeltem, majd körbenéztem a szobán. Rumlis és elhanyagolt volt, ráadásul eléggé kellemetlen volt a szag is. Kinyitottam az ablakokat, majd egy kupacba tettem a szennyes ruhákat és valamennyire be is ágyaztam. Így már sokkal jobban nézett ki a helyzet. Elégedetten fordultam vissza a barátomhoz, aki üveges tekintettel bámulta az érintetlen szendvicset.

-Charlie. -sóhajtottam, majd leültem elé. -Mondd el mi történt. Mondj el mindent. -letettem a tányért a földre, majd az egyik kezét a két tenyerem közé fogtam.

-Mit? Meghalt a legjobb barátom. Tizenhat éve ismerem. Vagyis, már csak ismertem. -megremegett a hangja és könnyek lepték el a szemét.

-Ki volt az?

-Danny. Ott volt szilveszterkor is, bár lehet hogy nem láttad. Nem beszéltünk sokat. Sőt, most beszéltünk először egy éve. -nevetett fel keserűen. -Annyira... -nem bírta befejezni a mondatot, mert elsírta magát. Sokszor láttam már Charlie-t sírni, de ilyen szívszaggatóan még sosem.

-Mi történt vele? -kérdeztem óvatosan.

-Öngyilkos lett. -suttogta.

-De... miért? Ő is... -elkezdtem a mondatom, de belevágott.

-Nem depressziós volt. Borderline személyiségzavara volt. -hunyta le a szemét. Ez sem akadályozta meg a könnyeket, ugyanúgy patakzottak az arcán.

-Az mit jelent?

-Hihetetlenül szélsőgés a viselkedés, elviselhetetlen, nem tud beilleszkedni a társadalomba. Nála csak három éve kezdett kialakulni, de teljesen megváltozott. Agresszív volt, ha nem volt begyógyszerezve. Mikor... mikor beszéltünk a bulin megkérdeztem, normálisan szedi-e a gyógyszereit. Azt mondta nem. Ő is megkérdezte tőlem. Elmondtam hogy szedem, és hogy miattad. De neki nem volt ki miatt szednie. -motyogta. Néha megakadt a sírás miatt, és nem tudta fél percig folytatni. Ilyenkor megcirogattam az arcát, hátha valamit használ.

-Hogyan segítsek?

-Nem tudom Bee. Tényleg nem tudom. -hajtotta le a fejét. -Hozd vissza nekem.

-Bárcsak képes lennék rá. Bármit megtennék hogy újra mosolyogj. -suttogtam, majd előrehajoltam és az övének döntöttem a homlokom. Egy kicsit még közelebb hajoltam és lecsókoltam a könnyeit, legalábbis igyekeztem. Annyira sírt, hogy az már borzasztó.

-Akkor csak segíts nekem. Segíts Bee, mert nem bírom. -újra elkapta a zokogás, mire ijedten átöleltem, ő pedig a nyakamba temette az arcát és csak sírt. Öleltem, simogattam, próbáltam nyugtatni, de semmi sem hatott. Fél órán keresztül ültünk egyhelyben, miközben megállíthatatlanul zokogott. Annyira fájt így látni. Lefogyva, szétcsúszva és összeomolva.

-Gyere velem. -suttogtam a fülébe.

-Ho-va? -kérdezte elcsukló hangon. Istenem.

-Megpróbálok segíteni. -adtam meg a választ. Óvatosan felálltam, majd felhúztam magamhoz. Összefontam a hosszú ujjait az enyémekkel, majd lassan kihúztam a szobából, át a fürdőbe.

Utálom azt a fürdőkádat, amióta félholtan megtaláltam benne. Viszont egyszer utánaolvastam, mivel lehet csökkenti a pillanatnyi lehangoltságot. Lehet hogy nem használ, de ki tudja. Rosszat csak nem teszek.

Villanyt szándékosan nem kapcsoltam. Az ablakon viszonylag sok fény szűrődött be, az utcai lámpák kellemes félhomályfélét teremtettek.

Legelőször elkezdtem meleg vizet engedni a kádba, majd tettem bele habfürdőt is, amivel egyáltalán nem spóroltam. Miután ezekkel megvoltam, az értetlen fiú felé fordultam és odamentem hozzá. A fejemet a mellkasának döntöttem, a kezemmel pedig a keskeny csípőjét öleltem.

-Mindennél jobban sajnálom, ami a barátoddal történt. Azt pedig pláne, hogy nem búcsúzhattál el tőle. De hidd el, ő sem akarná, hogy ezt csináld magaddal. Hogy ne egyél, ne szedd a gyógyszereid...

-Miatta nem szedem őket. -motyogta elhaló hangon.

-Miért? -tekintettem fel rá.

-Azokkal ölte meg magát. -újra könnyek csorogtak végig a piros, sírástól feldagadt arcán.

-Ez nem ok arra, hogyd ne vedd be őket. -sóhajtottam. El sem tudam képzelni, mi játszódhat le benne. Távolról sem. -Vetkőzz le. -nyomtam egy csókot a nyakára, majd megfordultam és elállítottam a vizet. A rajta lévő hab majdnem a legtetejéig ért a kádnak. Tökéletes.

Elkezdtem levenni magamról szép sorban az összes ruhadarabot, majd amikor már teljesen meztelen voltam, beszálltam a forró vízbe. Melegebb lett mint terveztem, de megfelelt. A habok szinte a nyakamat súrolták. Kérdően néztem rá, aki csak állt egy helyben.

-Nem jössz be?

-Bee, nekem nincs... nincs hozzá most erőm. Sem kedvem. -hajtotta le a fejét.

-Csak fürdünk. Gyere be. -előrébb húzódtam, a kád közepéhez. Charlie vonakodva, de levette a melegítőjét és a boxerét, majd bemászott mögém.

-Jól ülsz? Nem túl meleg a víz? -kérdeztem aggódva.

-Nem... pont jó minden. -motyogta. Egy halk sóhajt elengedve dőltem hátra, a mellkasára.

-Engedd el magad. Képzeld azt, hogy mindez csak egy rossz álom. Hogy ezek nem történtek meg. -hátranyúltam és végigsimítottam a karján.

-Nem megy. -suttogta meggyötörten.

-Próbáld meg. Kérlek. -pillantottam hátra az arcára.

-Re-rendben. -bólintott, mire egy apró csókot nyomtam a szájára.

-Add a kezed. -kértem, mire az egyiket előrecsúsztatta az enyémhez, a másikat pedig a derekam köré fonta. Összefűztem az ujjainkat és finoman a hüvelykujjammal a kézfejét cirogattam. -Jobban szeretlek mint akárkit ezen a világon. -mondtam alig hallhatóan.

-Bee...

-Igen?

-Be-beköltözhetnék hozzád? -kérdezte félve. Összevont szemöldökkel fordultam félig hátra.

-Miért?

-Nem akarok tovább itt maradni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem tennék kárt magamban, ha egyedül vagyok. -remegett meg a hangja.

-Ez nem kérdés. Akkor és annyi időre jössz hozzám, amikor és amennyire csak akarsz. -a kézfejemet a meggyötört arcára simítottam, majd lassan felé hajoltam és az ajkaimat finoman az övéire helyeztem.

-Köszönöm. -suttogta.

-Mit?

-Mindent. Hogy... hogy befogadsz. Hogy egyetlen egy csókkal elfeledtetsz velem mindent. Hogy vagy nekem. Hogy szeretsz. Mindent. -lehunyta a szemét, és egy újabb sós csepp szökött ki a hosszú pillái alól.

-Semmi baj. Ne sírj. -simítottam ki egy tincset a homlokából.

-Meg kéne mosnom.

-Mi?

-A hajam. Meg kellene már mosnom. -halványan elmosolyodott, belőlem pedig kitört a nevetés. Az őszinte, szívből jövő nevetés.

-Gyere te majom, megmosom neked. -óvatosan, nehogy kifröccsentsem a vizet a kádból megfordultam, így szembe kerültem vele. A kezembe vettem a zuhanyrózsát, majd megengedve a vizet gyorsan beállítottam a hőmérsékletet és az erősségét, utána pedig a feje fölé emeltem és elkezdtem bevizezni a haját.

-Jó a víz?

-Aha, jó lesz. -lejjebb hajtotta a fejét, így könnyebben be tudtam vizezni a haját. Komolyan, mikor rámnézett, olyan volt, mint egy édes ázott kutyus.

-Szólj ha belemegy a szemedbe a sampon. -figyelmeztettem, miközben a kezembe vettem a tubust és a tenyerembe nyomtam egy adagot. Oké, talán egy kicsit sokat, de mindegy. Rákentem a hajára, majd finoman elkezdtem bedörzsölni, ügyelve arra, nehogy a szemébe menjen. Nagyon utálom amikor csíp, de nem tudok mit tenni, mert samponos a kezem.

-Bee...

-Mondjad. -pillantottam rá, miközben éppen a tarkóját simogattam, hajmosás címszó alatt.

-Ez Camille samponja. -nyögte ki mosolyogva, mire halkan felnevettem. Ezért volt virágillata. Hoppá.

-Legalább illatos leszel. -vontam vállat, majd tovább habosítottam. A végén már alig látszot a barna haja, annyi volt rajta a hab. Újból elővettem a zuhanyrózsát és leöblítettem a haját.

>>>

-Nem kéne megszárítani a hajad? -kérdeztem aggódva.

-Miért kellene? -vonta össze a szemöldökét.

-Nyitva van az ablak és meg fogsz fázni.

-Sosem szárítom meg. Emiatt pedig ne aggódj. Nem fogok. -sóhajtotta, majd lehunyt szemmel hátradőlt az ágyon.

-Aludjunk?

-Ne.

-Álmos vagyok. -ásítottam. Az utazás és ez az egész hacacáré kifárasztott.

-Nem fogok aludni. -jelentette ki. Nagyokat pislogva másztam be mellé, majd félig rá feküdve letelepedtem a puha párnák közé.

-Miért nem? -simítottam a kezem a mellkasára.

-Félek elaludni. -vallotta be. -Félek, hogy nem ébredek fel többször. Félek hogy látni fogom Dannyt. Egyszerűen rettegek.

-Itt vagyok melletted. Vigyázok rád. Nem lesz semmi baj, ha pihensz egy kicsit. -cirogattam a bőrét. -Amióta szóltak, azóta nem aludtál?

-Csak egy-két órát, amikor annyira be voltam nyomva, hogy konkrétan nem tudtam önmagamról. -motyogta.

-Mi lenne, ha mesélnék valamit, amíg el nem alszol? -addig fészkelődtem, amíg az arcunk egy vonalban volt, és egy kis csókot nyomtam a cserepes ajkaira. Már ránézésre rettenetesen kimerült volt, és őszintén, pocsékul nézett ki.

-Nem is tudom. -húzta el a száját.

-A francba is, ne legyél már ennyire nemtörődöm! Úgy csinálsz, mintha tök normális lenne, hogy napok nem alszol, nem eszel, csak vedelsz! Rohadt szarul nézel ki Charlie, és ha már annyira nem vagy hajlandó, hogy egyél, akkor most kurvára aludni fogsz! -csesztem le idegesen. Charlie először meglepetten nézett, majd lebiggyesztette az ajkait és szégyenkező fejet vágott. -Nagyon aggódok érted. -folytattam lágyabb hangon.

-Ne haragudj. -szipogott. Egy pillanatra azt hittem, elsírja magát.

-Ha alszol, nem fogok haragudni. Kérlek szépen. -simogattam meg a borostás arcát.

-Rendben. -motyogta.

-Felhozom az altatód. Addig bújj be a takaró alá. -nyomtam egy apró csókot a szájára, kimásztam mellőle és kirohantam a szobából, majd gyorsan lerobogtam a lépcsőn. Samuel nem volt a konyhában, gondolom elment aludni. Töltöttem egy pohár vizet, majd átmentem a fürdőbe és kivettem a gyógyszeres szekrényből egy altatót. Ötletem nem volt, melyik a gyengébb és melyik az erősebb, úgyhogy imádkoztam, hogy ez üsse ki jobban. Viszont meglepetésemre, mire felértem, már csak a halkan szuszogó barátomat találtam az ágyában.

A számra akaratlanul is kiült egy széles mosoly, miközben letettem a kezemben lévő dolgokat az íróasztalra. Mivel fürdés után rögtön az ő pólóját húztam fel, nem kellett levetkőznöm, csak befurakodtam mellé, a meleg takaró alá. Szembe fordultam vele, és kisöpörtem egy félszáraz tincset a homlokából. Most olyan nyugodtnak tűnt, így, hogy aludt. Az arca kisimult, és eltűnt az a fránya ránc a két szemöldöke között, ami a gondterheltségét és a feszültségét jelezte. Lehunytam a szemem és közelebb bújtam hozzá, majd átöleltem a vékony derekát és átadtam magam az álomnak

.