-Ne menj el. Nem fogok egy hetet kibírni nélküled. -szorított magához.

-Csak egy hét, simán elmegy. -túrtam a hajába. Az arcát a nyakamba temette és egyáltalán nem állt szándékában elengedni.

-Máris hiányzol. -motyogta. Azt gondoltam, hogy nehéz lesz a búcsúzás, de most, hogy itt állunk a reptéren és valós a dolog, még szomorúbb.

-Nem lesz semmi baj. Hét nap és már itt is vagyok. Utána pedig nem megyek már sehova nélküled. -emeltem fel a fejét. A szívem szakadt meg, mikor megláttam a könnyes szemeit. -Ne sírj. -mosolyogtam rá, de ahogyan a klisés szerelmes filmekben, nekem is megindultak a könnyeim.

-Ígérd meg, hogy minden nap felhívsz, ha tudsz akkor többször is. -biggyesztette le az ajkait. A két kezem közé vettem az arcát és nyomtam egy csókot a szájára. Odaszorított magához és erőteljesen megcsókolt.

-Megígérem. -suttogtam.

-És azt is, hogy vigyázol magadra. -figyelmeztetett.

-Fogok. -bólintottam.

-És még egy utolsó dolgot. -döntötte a homlokát az enyémnek.

-Mondd csak.

-Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám. -kérte eszméletlen halkan, úgy, szinte alig hallottam meg.

-Megígérem. Lehet hogy most elmegyek, de ha visszajövök, soha nem hagylak el. -suttogtam.

-Hívj fel, ha megérkeztél. Meg ha a szállásodon vagy. És este is. Szeretnék veled beszélni. Lehet hogy napközben sms-ben foglak zargatni. -túrt hátra egy tincset a hajamból. A kezeimet becsúsztattam a pulcsija alá, és nem lepődtem meg, hogy rögtön a csupasz bőréhez értem, mivel nem vett fel pólót. Végigsimítottam a csípőjén és magamhoz rántottam, a fejemet a mellkasára hajtva. Hallottam, ahogyan sebesen dobog a szíve.

-Ha lesz egy szabad másodpercem is, azt rögtön tudni fogod. A végén még ignorálsz, mert megunsz. -kuncogtam. Charlie halkan felnevetett és megcsóválta a fejét.

-Már most unlak. Tűnés. -nyújtotta rám a nyelvét.

-Ó igen? -vontam fel a szemöldököm. -Akkor szia. -fordultam sarkon, de egy pillanat múlva máris a csuklómra fonta az ujjait és visszarántott. -Na mi van, ne menjek?

-Dehogy. -markolt a fenekembe, mire halkan sóhajtottam egyet.

-Szeretlek Charlie. -fúrtam a tekintetem az övébe. -De most már tényleg mennem kell. Nem akarom lekésni a gépet.

-Rendben. Búcsúcsók?

-Hogyne. -karoltam át a nyakát, és lehúztam magamhoz. Charlie követelőzve simult hozzám és csókolt meg. Abban a tudatban csókoltuk egymást, hogy egy hétig nélkülöznünk kell a másikat, ami eddig csak akkor fordult elő, amikor szakítottunk.

-Szeretlek Bee. Jobban szeretlek mint az életemet.

-Szia Charlie. -váltam el tőle. -Szeretlek. -simítottam végig az arcán, majd megragadtam a bőröndöm fogantyúját és elsétáltam. Mielőtt becsekkoltam volna, kaptam egy üzenetet. Gyorsan megnyitottam, és csak egy egyetlen szó állt benne.

'Szerelmem'.

Ezek után ne legyek belé fülig szerelmes....

>>>

Ha nem Charlie lenne a szerelmem, kérdés nélkül New York érdemelné ki ezt a címet. Óriási, tele van emberekkel és hemzsegnek az egyéniságek. Bármerre nézek, különböző stílusú, bőrszínű és nemzetiségű embereket látok. Ráadásul nagyon sokan rámmosolyogtak, amit meglepve tapasztaltam.

Kicsit elveszettnek éreztem magam ebben az óriási városban Charlie nélkül. Bóklásztam egy keveset, viszont utána taxiba szálltam és lediktáltam a címemet. Az első napomon megúsztam a híres new yorki dugókat, így alig negyed óra alatt leparkolt a sárga autó egy épülettömb előtt. Úgy tudtam, hogy egy apró lakást bérelnek nekem, valahol a harmadik emeleten. Lift híján felszenvedtem a bőröndömet a lépcsőn, és benyitottam a fehérre mázolt ajtón, amire a hetes számot írták. Az ajtó nyitva volt, ezért kicsit félve húztam be magam után a bőröndömet.

A lakás valóban kicsi volt, kisebb mint a sajátom, de otthonosnak tűnt. Mikor beléptem, egy picike előszobába toppantam, onnan pedig a nappaliba. Itt viszont majndem felsikítottam, ugyanis valaki már volt bent. Egy nálam olyan három évvel idősebb srác ült és telefonozott. Mikor észrevett, mosolyogva felállt.

-Szia, David vagyok. -nyújtotta felém a kezét.

-Basszus, nem számítottam rá hogy lesz itt valaki. -fújtam ki a levegőmet, de megráztam a kezét. -Becca Addams.

-Tudom. Ne haragudj ha megijesztettelek. Én leszek az idegenvezetőd itt, New Yorkban. -vigyorgott rám. Oké, ez kezd idegesítő lenni. Csak mosolyogni tud?

-Minek nekem idegenvezető? -ráncoltam a homlokom.

-Hogy azalatt az egy hét alatt, amíg itt vagy, többet megtudhass a városról, és hogy még véletlenül se vessz el nekem. -magyarázta. -Ezenkívül pedig a csapatban vagyok, akik a kiállításodat szervezik. Ha lepakoltál, mehetnénk is, ugyanis a többiek már várnak.

-Rendben, csak előtte még... -kezdtem, de a telefonom rezgése félbeszakított. -Telefonálni akartam, de úgy néz ki már nem kell. -mosolyodtam el én is, mivel Charlie hívott. Akit nem hívtam fel, miután leszálltam a gépről. Francba.

-Rendben, de rövid legyél. -biccentett. Gyorsan elspuriztam mellette, és a nappaliból nyíló szobába oldalaztam be, ami történetesen a háló volt.

-Szia. -vettem fel a telefont.

-Máris hiányzol. Gyere vissza. -szólt bele szórakozottan.

-Pedig még csak most érkeztem meg. -kuncogtam. -Sietnem kell, mert megyünk a galériába. Este felhívlak még, rendben?

-Megyünk? Kivel? -lepődött meg.

-Hát... a csapat egyik tagját kijelölték nekem, hogy vigyázzon rám. Ő kísér be. -tereltem a szót.

-És hogy hívják? -kérdezett rá.

-David. -sütöttem le a szemem.

-Aha. Oké. -jelentette ki fél perc csend után.

-Charlie... -kezdtem, de félbeszakított.

-Érezd jól magad és vigyázz magadra. Szeretlek, szia. -mondta abszolút semleges hangon, majd egyszerűen kinyomott. A könnyeimmel küszködve néztem a telefonomra, ahol már elsötétült a képernyő. Mérges rám, pedig a világon semmi oka nincs rá. Baszki, miért nem lehet David inkább Davina?

-Mehetünk? -szólalt meg mögülem minden rossz okozója. Oké, nem, de most akaratlanul is rá vagyok mérges, holott nem csinált semmit. Mármint azonkívül, hogy nem lány, vagy transznemű, vagy hermafrodita. De amúgy tényleg ártatlan.

-Ja, persze. -ócsúdtam fel. A telefonomat a farzsebembe süllyesztettem és követtem a fiút ki a lakásból.

-A barátod? -szólalt meg pár perc múlva. Már az utcán voltunk és csendben sétálgattunk egymás mellett.

-Tessék?

-Aki hívott. A pasid? -ismételte meg a kérdést.

-Igen. -bólogattam.

-Ó.

-Van valami baj? -ráncoltam a szemöldökömet.

-Csak reméltem hogy esetleg a bátyád, vagy a haverod. -rántotta meg a vállát. Annyira meghökkentem, hogy hirtelen lefékeztem.

-Már miért is kéne annak lennie? -kérdeztem élesen. Bárcsak Charlie itt lenne mellettem és velem, és bárcsak ne kellene ennek a szerencsétlennek a szerelmi életemet kifejtenem. Basszus, egyáltalán hogyan keveredtünk ilyen szituációba?

-Passz. Szép csaj vagy. Felszedtelek volna, ha nincs barátod. -röhögte el magát.

-Te mennyire egy felszínes pöcs vagy. -tágultak ki a szemeim. Hát ez a gyerek teljesen kész.

-Jó, bocs. -tartotta fel a kezét.

-Inkább menjünk a galériába. Baszki. -csóváltam meg a fejem.

>>>

Az egész napom egy rohanás volt. David társaságát igyekeztem elkerülni, de szerencsére a többiek sokkal normálisabbak. Nyolcan vannak a kis csapatomban, és mindannyian nagyon kedvesek. Ráadásul piszok módon értik a dolgukat, mind szervezők, mind pedig művészek. Elsősorban a képeimet kellett megmutatom, amik bár még nem érkeztek meg New Yorkba, a telefonomon megvoltak. Nagy viták árán raktuk össze a kezdetleges katalógust, mivel állításuk szerint az összes hihetetlenül jó. Ennek ellenére sajnos csak huszonötöt állíthatunk ki az ötvenből, amit feladtam.

Este kilenckor támolyogtam be a lakásomba, és majd összeroskadtam a fáradtságtól. Alig bírtam a szobámig elmenni, már le is roskadtam az ágyra.

Túl sűrű volt nekem ez a nap, és Charlie sem könnyítette meg a dolgomat, ugyanis egyszer sem írt vagy hívott a nap folyamán, ami nagyon idegesített. Nehogy már engem büntessen, mikor nem tettem semmit!

Kihalásztam a telefonom a zsebemből és küldtem neki egy üzenetet, hogy akar-e videócsetelni. Meglepve vettem észre, hogy alig fél percen belül visszaírt, hogy igen.

Legördültem az ágyról és odakúsztam a bőröndömhöz, hogy kivehessem a laptopomat. Gyorsan bekapcsoltam és a hálóban lévő kicsi íróasztalra tettem, én pedig egy székre telepedtem le. Amint beindult, elindítottam a hívást, amire rögtön érkezett a válasz, így pillanatokon belül megláttam a barátomat.

-Szia. -mosolygott a kamerába. -Nyúzott vagy.

-Tudom. Rohadtul elfáradtam. -túrtam a hajamba.

-Milyen volt a napod? Milyen New York?

-Hát, a napom leginkább káosz volt. Megismertem a többieket, akik a kiállításon dolgoznak, elkezdtünk szervezkedni... New York pedig káprázatos. Tele van emberekkel, a Central Park gyönyörű, az épületek lenyűgözően óriásiak... -soroltam.

-Beleszerettél, igaz? -szakított kedvesen félbe.

-Abban a pillanatban, hogy leszálltam a repülőről. -nevettem el magam.

-Egyszer elmegyünk csak ketten. Mit szólnál hozzá? -támasztotta a fejét a kézfejére.

-Bármikor. -vágtam rá azonnal. -Haragszol még rám?

-Bee, egy pillanatig sem voltam rád dühös. De ott vagy egy óriási városban nélkülem, ráadásul teljesen egyedül is. El nem bírod hinni, mennyire féltelek. Na meg ott van az a David gyerek, akinek már a gondolata is felbasz.

-Ne is mondd. -forgattam meg a szemeimet. -Konkrétan kijelentette, hogyha nem lenne barátom, simán meghúzna.

-Micsoda? -szaladtak föl a szemöldökei a homloka tetejére. Hoppá. Talán nem kellett volna említenem.

-De megmondtam neki, hogy rohadt gáz a viselkedése és lekoptattam. Úgyhogy nem kell félned, nem fog rámhajtani. -nyugtattam meg gyorsan.

-Helyes. Nem lenne kedvem péppé verni valakit. -ingatta a fejét.

-Te sem vagy éppen a toppon. -állapítottam meg, miután végignéztem rajta. Nem csak én voltam nyúzott, az biztos.

-Hülyére aggódom magam egész nap, el kell viselnem a köcsög sulit és Camille-t. Bee, az lenne a csoda, ha nem így néznék ki. -hunyta le a szemét.

-Álmos vagy?

-Nélküled nem fogok tudni elaludni. -motyogta.

-Az altató jó dolog.

-De én téged akarlak. Most és ide. Hiányzol. Ez nehezebb mint gondoltam.

-Tudod mit? Menj, vegyél be egy altatót és feküdj az ágyba. Magaddal viszed a gépet, és addig beszélek hozzád, amíg el nem alszol. Mit szólsz? -mosolyodtam el. Lassan kinyitotta a szemeit és láttam, hogy fontolgatja a dolgot. Végül sóhajtott egy nagyot.

-Legyen. -egyezett bele. -Egy pillanat és jövök. -tápászkodott fel, majd eltünt a kamera elől. Kihasználva az alkalmat odamentem a bőröndömhöz és kivettem belőle a pizsamának szánt pólót és nadrágot. Az előbbi természetesen Charlie-é, az utóbbi az enyém. Gyorsan felkaptam magamra, és pont akkor huppantam vissza a gép elé, mint amikor Charlie felemelte. Bevetődött az ágyba, a saját laptopját elhelyezte úgy, hogy lásson engem, és betakarózott.

-Készülj az esti mesére. Hunyd le a szemed, engedd el magad, és képzeld el, hogy veled történik mindaz, amit elmondok. -tette amit kértem, becsukta a szemeit és ellazult. Én pedig moslyogva kezdtem mesélni a napomat sokkal részletesebben, kicsit kiszínezve és úgy, mintha Charlie élné át. Percek múlva már egyenletesen szuszogott, én viszont vagy fél órán át csodáltam, milyen édesen alszik, mielőtt kikapcsoltam a kamerát és én is elmentem volna aludni.