Negyvenhatodik rész


Charlie

Nem biztos, hogy teljesen végiggondoltam ezt a randizást. Mármint nem Bee miatt, mert vele száz százalék, hogy élvezni fogom a napot, csak hát ez a klasszikus elviszem randizni dolog nem az én műfajom. Főleg hogy mondjuk beülünk egy étterembe, vagy moziba megyünk... de eddig egy tisztességes randink sem volt egy párként, úgyhogy mielőtt elutazik, meg akarom lepni, hogy van egy romantikus énem vagy mim is.

A csütörtök és a péntek gyorsan elment, hirtelen már szombat volt. Lelkileg nem álltam készen, de semmilyen más értelemben sem. Még egy tisztességes felsőm sem volt, amit mondjuk felhúzhatnék.

Éppen ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hiába utálok ott lenni. Normálisan akarok kinézni, és ha ehhez ilyen áldozatot kell hoznom, hogy a szüleimmel kell találkoznom, hát legyen. A kékhajú szépségemért bármit.

A ujjaimat a kormányon táncoltattam, miközben próbáltam rávenni magam, hogy kiszálljak a kocsiból és bemenjek. Már kezdett kihűlni a légkör, de nagyon nem akaródzott kiszállnom, még ha a halálrafagyás is fenyeget. Mégis, mivel megbeszéltük, hogy hatra érte megyek, fújtatva kikötöttem magam és kikászálódtam a fekete terepjáróból. Hiányzott a motorom, de amilyen rohadt hideg van, nem akartam mégegyszer arcüreggyulladást kapni, valahogy nem hiányzott.

A bejárati ajtó hangosan csapódott mögöttem, miután a lábammal belöktem. Kiráztam a hajamból a havat, majd levettem az összes téli cuccomat. Hirtelen furcsa volt újra otthon lenni. Az ismerős bézs falak, a nappaliból mindig kiszűrődő halk híradó, és a konyhából áradó illatok...

-Megjöttem! -kiáltottam el magam, megszokásból. Normális családoknál ilyenkor az anya kifut, üdvözli a gyereket, megölelgeti. Hát, nálunk csoda ha visszaköszönnek. Ezúttal sem adtak semmilyen jelet arról, hogy érdekelné őket, így én sem fáradoztam, csak átvágtam a házon, felszaladtam a lépcsőn és gyorsan behúzódtam a szobámba.

A világon semmi sem változott itt. Camille ezek szerint még nem adományozta el a cuccaimat, mert véletlen halottnak hisz. Becsuktam az ajtómat, majd nem is szenvedtem túl sokat, rögtön a szekrényemhez léptem. Egyáltalán mit kéne felhúznom? Szilveszterkor nagyon bejött neki az ing.

Turkáltam egy kicsit a vállfák között és a kezembe akadt az az ing, ami akkor volt rajtam. Vajon még mindig tetszene neki?

-Milyen érdekes, hogy itthon talállak. -szólalt meg hirtelen Camille. Hátra sem fordultam hozzá.

-Állítólag itt lakok. -vetettem oda neki, miközben megnéztem a többi ingemet is. Már eldöntöttem, hogy a sötétkékben megyek, de amikor megláttam egy feketét, inkább kicseréltem.

-Mit keresel itt?

-Hazajöttem néhány ruhadarabért. Kell egy ing. -csuktam be a szekrényt. -Amúgy... szokj hozzá, mert szerdától egy hétig itthon leszek. -ledobam az ágyra az inget, majd levettem a pólómat, hogy fel tudjam húzni.

-Rebecca is jön veled? -vonta fel az egyik szemöldökét. A hangja most nem volt olyan pengeéles, mint amilyet általában velem szemben alkalmaz. Sőt, kifejezetten lágy volt. Egy pillanatra elöntött az irigység. A saját anyám jobban szereti a barátnőmet, mint engem. Ezek után kérdezze meg valaki, hogy miért is lettem depressziós.

-Nem. Éppen azért jövök ide, mert nem lesz otthon. -kezdtem begombolni az inget. A mandzsettával meggyűlt a bajom, de végül egész tűrhetően néztem ki.

-Hova megy?

-Kiállítást szervez New Yorkban.

-Valóban? És kinek a kiállítását? -fonta keresztbe a karjait.

-A sajátját. -mosolyodtam el halványan. Hiába az anyámmal beszéltem, egyszerűen elmondhatatlanul büszke voltam Bee-re. A saját kiálltása...

-Add át neki a gratulációnkat. -bólintott. -És te most pontosan hova is mész?

-Elviszem randizni. Ha már egy hétig nem leszünk együtt, az utolsó napok emlékezetesek legyenek.

-Furcsa látni hogy szerelmes vagy. -hümmögött. A szemöldökeim a homlokom közepéig szaladtak fel, miközben ránéztem.

-Miért?

-Eddig még soha nem voltál. Érdekes a fiam egy ilyen oldalát is látni. -a fiam szót gúnyosan ejtette ki, de nem törődtem vele. A mondat többi része sokkal jobban érdekelt.

-Dehogynem voltam. Ott volt Liz is, meg Mara... -kezdtem, de félbevágott.

-Azok a lányok csak jól mutattak melletted, te pedig mellettük. -legyintett. -Lehet hogy szeretted őket, de az biztos, hogy nem voltál szerelmes beléjük. De Rebecca más. Nem tudom miért, de úgy néz ki, ez a lány tényleg ki tud hozni belőled valamit.

-Tényleg így látod? -kerekedtek el a szemeim.

-Nem, csak úgy mondom. -forgatta meg a szemeit. -Nem csak boldognak, de még normálisnak is tűnsz mellette. Ami azért mindketten tudjuk Charles, elég ritka nálad. -mondta kegyetlenül őszintén.

-Segít rajtam. Nem is tudja, de rengeteget segít. -motyogtam.

-Rád is fér. Rebecca előtt egy romhalmaz voltál. Nem mintha most nem lennél az, de egy kicsit sikerült összeszedned magad. Nem érdemled meg azt a lányt.

-Szerinted én nem tudom? -csattantam fel.

-Egyáltalán nem vagy hozzávaló. Hagynod kéne, hogy egy másik fiúval legyen boldog, aki eleget tud nyújtani neki. Nem vagy elég jó neki, mindegy mit teszel. -ez volt a végszava, utána kiment a szobámból. Lesokkolva álltam ott.

Olyan igaza volt, hogy egyszerre lett volna kedvem sírni és üvölteni. Hiába próbáltam meg, nem tudom letagadni magam előtt. Tényleg nem érdemlem meg, és soha nem is fogom. Vajon miért nem hagyott eddig el?

Haragudtam Camille-ra, de mélyen magamban nagyon is tudtam, hogy ez nem az ő hibája. Ő csak kimondta az igazságot, amit eddig mindketten magunkba tartottunk.

Hirtelen megszólalt a telefonom. Ahogyan előhúztam a farzsebemből, határozottan remegett az idegtől a kezem. Kifújtam a levegőm, aztán fogadtam a hívást.

-Jöhetsz, kész vagyok. -csivitelte a telefonba.

-Neked is szia. -mormogtam.

-Baj van? -váltott hangsúlyt.

-Nem. Nincs semmi. Hagyjuk. Indulok érted, legyél lent az utcán tíz perc múlva. -mondtam, majd bontottam a vonalat. Gondolom elkezdett aggodalmaskodni, kombinálni meg mit tudom én mit csinálni. Hirtelen felindulásból megfordultam és teljes erőből, üvöltve vágtam a falhoz a telefont. Az hangos csattanással érte el először a sötét falat, majd a még sötétebb parkettát. Volt az a megérzésem, hogy rendesen be is tört.

Fél perc múlva, még mindig remegő kézzel vettem fel a mobilt. A képernyőn pókhálószerű repedés futott végig, de ahogyan nyomogattam, megállapítottam hogy még működik. Zsebre vágtam, aztán kirohantam a szobámból, le a lépcsőn, be az előszobába. Hulla idegesen bújtam bele a szövetkabátomba, befűztem a bakancsomat és a fejembe húztam a sapkám. Köszönés nélkül rontottam ki a házból.

Nem tudom, egyáltalán szabályos-e ilyen idegállapotban volán mögé ülni, de én megtettem. Olyan piszok gyorsan hajtottam, hogy alig két perc alatt értem hozzá. Nem néztem mennyivel mentem, de talán jobb ha nem is tudom. Az egyedüli csoda, hogy nem mentem neki semminek.

Beparkoltam az út túloldalára és ráfeküdtem a dudára. Nagy, mély levegőket vettem, hogy egy kicsit legalább lenyugodjak. Nem igazán sikerült.

Két perc elteltével nyílt a ház ajtaja, és kilépett rajta egy alacsony alak. Ha nem ismertem volna fel a ruháiról, a sapka alól kilógó kék hajáról bármikor. Apró léptekkel sietett az autóhoz, megkerülte és beült. Dideregve kötötte be magát.

-Azt hittem egy picit később jössz. -dörzsölgette a kezét, majd áthajolt és nyomott egy puszit az arcomra. Az ajkai hidegek voltak, de forróság öntötte el az arcom.

-Siettem. -sóhajtottam, majd kikanyarodtam az úttestre.

-Elmondod? -simította szinte rögtön a kezét az enyémre, ami a sebváltón nyugodott. Oké, erős túlzás hogy nyugodott, mert görcsösen szorítottam azt is és a kormányt is. Pillanatok alatt ellazítottam a tartásomat, mialatt Bee a hüvelykujjával cirogatta a kézfejem.

-Mit?

-Ami miatt ilyen feszült vagy. -vont vállat. Egyáltalán nem tűnt aggódónak, teljesen laza volt.

-Camille. -köszörültem meg a torkomat. -Szokás szerint a lelkembe gázolt. De nem akarok róla beszélni.

-Ahogy érzed. -kulcsolta össze az ujjainkat, majd megemelte a kezemet és nyomott rá egy csókot. Azonnal kiült a számra egy mosoly, és viszonoztam a gesztust. Kuncogva hagyta, hogy a kézfejét csókolgassam.

-Mit csináljunk először?

-Menjünk kajálni. -jelentette ki határozottan.

-Rendben. Azt tudod, hogy a művész bolt bezárt már? -pillantottam rá.

-Aha. -bólintott. -Majd máskor elmegyünk. Annyira nem fontos.

-Akkor irány az étterem. -szorítottam meg a nem meglepő módon festékes ujjait, majd innentől kezdve csendesen utaztunk tovább. Ezúttal betartottam a sebességkorlátozást is.

Egy kellemes kis autókázással később már az étterem parkolójába álltunk, pontosabban tartottunk az épületbe. Bee-nek nem árultam el sem a hely nevét, sem azt, hogy milyen fajta étterem. Természetesen nem valami puccos, sznob helyre hoztam, hanem egy kicsi, letisztult, szinte vidékies kajáldába.

Egymásba karolva léptünk be, Bee szemei pedig kikerekedtek. Imádok mindent, ami retro, ez a vendéglő pedig tökéletesen beleillik az ízlésvilágomba. Mintha a hatvanas évek beli Párizs egyik eldugott sarkában lennénk. Kis, kerek asztalok, rajtuk gyertyával, meleg színek, barátságos légkör. Klasszikus zene szólt a háttérben, és érdekes módon csak idősebb házaspárokat láttunk.

-Azta. -pillantott körbe megbabonázottan. -Honnan ismersz ilyen helyeket?

-Az maradjon az én titkom. -villantottam rá egy mosolyt, majd lesegítettem a kabátját. Meglepve konstantáltam, hogy egy elegánsabb ruha van rajta. Kicsit bő darab, fekete és apró margaréták borították, a nyakánál egy hófehér gallérral. Kivételesen nem bakancsot, hanem hasonló színű lakcipőt húzott. -Lenyűgözően festesz. -csúsztattam a kezem a derekára, és elvezettem egy üres asztalhoz. A kabátját a széke támlájára terítettem, majd ugyanígy az enyémet is.

-Olyan mintha egy másik évtizedben lennénk. -kuncogott.

-Tetszik?

-Imádom. -dőlt hátra mosolyogva.

-Én meg téged imádlak. -sóhajtottam.

-Rendelünk kaját? -kérdezte, a kijelentésemet abszolút figyelmen kívül hagyva.

-Most komolyan minden bókomat ignorálni fogod? -röhögtem el magam.

-Jajj Charlie, ne mondj ilyeneket mert elpirulok, és különben sem gondolod komolyan! -vékonyította el a hangját, és enyhén visitós hangon imitált. -Megfelelt? -támasztotta a kezébe az állát.

-Nem. Nem volt őszinte. -biggyesztettem le az ajkaim. Pont akkor jelent meg a pincér, amikor Bee elátkozott volna, így megúsztam.

-Sziasztok, szép estét. Itt vannak az étlapok, -helyezett el kettőnk előtt egy egy bőrkötésű könyvet -és ha tudjátok, felvenném most az italrendelést. -kapta elő a jegyzettömbjét, és türelmesen várt.

-Egy mentes vizet kérnék. Bee? -néztem rá.

-Egy kólát. Köszi. -mosolygott a fiatal pincérre. Egy pillanat alatt elöntött a féltékenység. Ezekkel a gyönyörű mosolyokkal csak engem ajándékozhat meg, nem ilyen jött-ment pincéreket! Női szemmel biztosan jóképű, de látszott rajta, hogy tipikusan egy menetre használná ki a lányokat.

-Egy mentes víz és egy kóla a szép hölgynek. Azonnal hozom. -vágta zsebre a füzetkét, majd még egy utolsó vigyort vetett a barátnőmre, aztán sarkon fordult és szerencsére elhúzott. Morogva dőltem hátra a székbe.

-Valami problémád van? -vonta fel az egyik szemöldökét.

-Á, dehogy. -grimaszoltam.

-Na mesélj. -dobolt az ujjaival az asztalon.

-Nézd meg az étlapot és válassz valamit enni. -emeltem fel az említett tárgyat, a témát terelve. Elkezdtem a kaják között nézelődni, de megint dühös voltam. Meg tudtam volna a srácot fojtani azzal a rohadt spagettivel, ami a hét kedvence volt.

-Charlie. -szólt. -Mérges vagy rám? -nézett rám azokkal az óriási kék szemeivel, amikben sajnálat tükröződött. A francba, azt sem tudja mi a bajom, és kérdés nélkül képes lenne bocsánatot kérni akármiért.

-Nem. Dehogy vagyok. Ne haragudj. -fűztem össze az ujjait az enyémekkel, majd a számhoz emeltem és megcsókoltam a kézfejét. Halkan és édesen felnevetett, ami megdobogtatta a szívem.

-Mit eszel?

-Passz. Spagettit. -vontam vállat.

-Én nagyon nem kívánom a tésztát. -fintorodott el. -Úúú, nem felezünk meg egy pizzát? -csillant fel a szeme.

-De csak mert egy úriember vagyok.

-Ugyan kérlek. Ennél messzebb nem is állhatnál az úriembertől. -hőkölt látványosan hátra.

-Én kifejezetten az vagyok, csak nem mutatom ki. Nem igazán érdemelték még ki az emberek.

-Ha még én sem érdemeltem ki, akkor ez a híres udvarias éned valószínűleg nem is létezik. -horkantott. Nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szemeimet, ugyanis a pincérsrác kezében egy tálcával igyekezett felénk.

-Itt vannak az italok. A mentes víz és a kóla. -pakolta le elénk a poharakat és az üvegeket. Amikor Bee italát töltötte ki, elég feltűnően rákacsintott. Egy hajszálon múlt, hogy ne üssem meg. Egyetlen hajszálon. -Megvan mit szeretnétek enni?

-Igen, egy sonkás pizzát kérnénk sok sajttal. -tűrte hátra, a füle mögé a haját.

-Akkor egy pizza. Még valamit?

-Nem, köszönjük. -biccentettem. Igyekeztem a szemkontaktuson keresztül sugalmazni, hogy kurvára kopjon le a barátnőmről, mert mocskosul szét lesz verve az arca.

-Rendben. Hamarosan hozom. Addig a táncparkett a rendelkezésetekre áll. -intett a fejével egy üres kis placc felé, ahol jelen pillanatban egy idős házaspár lassúzott.

-Milyen bájos! -csillantak fel újból a szemei. Csak ne... -Nem akarunk táncolni? -pislogott rám.

-Öhm... -húztam el a szám, mire lebiggyesztette az ajkait. -Nem annyira.

-Akkor megkérem a pincérsrácot. Ő biztosan szívesen táncolna velem. -fonta keresztbe a karjait a mellkasa előtt. Fel sem tűnt, hogy eloldalgott a pincér.

-Oké, táncoljunk. -sóhajtottam. Bee tapsikolva pattant fel, majd mielőtt normálisan felállhattam volna, megragadta a kezem és behúzott az idősek mellé. Egy dallamos klasszikus zene szólt, amire tökéletesen lehet dülöngélni. Bee a nyakam köré kulcsolta a kezét és közel húzott magához, én pedig megragadtam a derekát. A fejét a mellkasomra döntötte, miközben összesimultunk.

-Ez nagyon tetszik. -nézett fel rám.

-Talán mégsem olyan rossz táncolni. -mosolyodtam el. Egyszerűen olyan kis ártatlannak tűnt, ahogyan a szemeivel engem vizslatott...

-Csak lépkedünk. Ez nem tánc. -nevetett fel. Megforgattam a szemeimet, majd az egyik kezét lefejtettem a tarkómról és lassan keringőzni kezdtem vele. Bee meglepetten követte a lépéseimet.

-Így megfelel? -forgattam ki. Most hátulról öleltem át, és úgy folytattam a lassúzást. Az államat a vállgödrébe támasztottam, és egy csókot nyomtam az arcára.

-Nem is gondoltam, hogy megbújt benned valami romantika is. -döntötte a hátát a mellkasomnak.

-De csak miattad. -suttogtam rekedten a fülébe. Láttam, hogy kiveri a libabőr, ami boldogsággal töltött el. Imádom hogy hatással vagyok rá.

-Ezt gyakrabban is mondogathatod. -sóhajtott.

-Akkor elveszítené a varázsát. -duruzsoltam a fülébe, aztán újból megforgattam, csak hogy a mellkasunk összesimulhasson. Kikészít.

-Köszönöm hogy elhoztál ide. -bújt hozzám.

-Köszönöm hogy eljöttél velem. -csókoltam a hajába. -Szerintem ezentúl többször viszlek el randizni. Nagyon bejön. -újabb forgatás, közben Bee nevetve pörgött ki. Mosolyogva vezettem, ő pedig eszméletlenül aranyos volt, ahogyan tartotta velem a lépést, vagy legalábbis megpróbálta, ugyanis jóval rövidebbek a lábai, mint az enyémek.

Egészen addig táncoltunk, amíg ki nem hozták a vacsorát. Észre sem vettem, mennyire rohan az idő. Végig valami lassú szám szólt, Bee pedig végig eszméletlenül gyönyörű volt. Egy idő után kipirult az arca a mozgástól és csillogtak a tengerszínű szemei. Amikor láttam, hogy a pincér letette a pizzát az asztalra, utoljára megforgattam a barátnőmet és lassan megcsókoltam.

-Megjött a vacsora. -simítottam végig az arcán.

-Istenem, ez olyan varázslatos volt! -sóhajtott lehunyt szemmel, aztán kinyitotta és rám emelte a tekintetét. -Tényleg kihozták? -fordult meg, mire halkan felnevettem, megragadtam a derekát és visszavezettem az asztalhoz.

-Jó étvágyat. -vigyorogtam rá, miután leültünk. A kaja láttán felderült az arca, és azonnal enni kezdett. Kuncogva figyeltem, ahogyan eltünteti az első szeletet.

-Te nem eszel?

-Dehogynem. -vettem el én is egy szeletet, majd beleharaptam. Határozottan finom volt.

-Hova megyünk ezután? -nyammogott Bee.

-Gondoltam mozizunk egyet. Csak adnak valamit ilyenkor. -vontam vállat. Bee egy bólintással nyugtázta, amit mondtam, aztán csöndbe elfogyasztottuk a pizzát. Nem volt szükséges, hogy beszélgessünk. Egyszerűen élveztük a hangulatot, az ételt, egymást.

Viszonylag rövid időn belül távoztunk az étteremből. A pizza eltűnt, fizettem és leléptünk. Az autóan nevetve hallgattam, ahogyan a rádióból szóló számokat énekli eszméletlen hamis hangon. Imádom hogy ennyire laza, és hogy nem zavartatja magát.

Mivel megígértem neki, ezért a mozihoz vettük az irányt. Megvettük a jegyeket, és nem meglepő módon egy nagy adag kukoricát. Nem mintha nem nyomott volna be az előbb egy fél pizzát.

Nem is tudom milyen filmre vettünk jegyet, de Bee nagyjából a tizedik percnél a vállamra dőlt és elaludt. Igazából gondoltam rá, hogy csak azért is felkeltem, de hamár egyszer valóban randin vagyunk, akkor csak nem leszek ekkora bunkó. Hát nem?

Amúgy maga a film rohadt unalmas volt, de csak mi voltunk a vetítőben, úgyhogy senkit nem zavartam azzal, hogy elővettem a telefonomat és olvasni kezdtem. Jó, na gáz vagyok, tudom.

Bee nagyjából háromnegyed óra múlva mocorogni kezdett, majd nagyokat pislogva nézett rám.

-Bealudtam?

-Á, dehogy. -vigyorogtam rá. -Menjünk haza?

-Aha. Nagyon álmos vagyok. -dörzsölte meg a szép arcát.

-Akor húzzunk innen. -álltam fel. A kezembe vettem a félig megevett kukoricát, amit azalatt a tíz perc alatt pusztított el, amíg ébren volt. Bee is feltápászkodott, majd a mozissrác legnagyobb örömére kimentünk a teremből.

-Menjünk hozzátok. -szólalt meg, immár az autóban.

-Minek? -vontam össze a szemöldököm.

-Szeretek ott lenni. Imádom a szobádat. -nyomott el egy ásítást.

-Nyugodtan aludj ha szeretnél. Még egy negyed óra lesz, mire hazaérünk. -simítottam a kezem a combjára. Bee bólogatot, majd lehunyta a szemét, és pár perc múlva tényleg elaludt. Hihetetlenül édesen aludt. Viszont akármennyire aranyos volt, elég nagy nehézséget okozott. Mikor leparkoltam a házunk előtt, az istenért sem akart felébredni. Szólongattam, simogattam, de csak motyogott valamit és elfordította a fejét. Sóhajtva kötöttem ki a biztonsági övét és vettem ki a kocsiból.

Félkézzel kinyitottam az ajtót és beléptem a lakásba. Halkan szólt a tévé, előtte pedig ott ültek a szüleim. Mikor karomban a barátnőmmel beléptem az ajtón, meglepve szakították el tekintetüket a képernyőtől.

-Felviszem aludni. -utaltam a kezemben nyugvó lányra. -Ne hangoskodjatok, ha lehet. Jó éjt.

-Nektek is. -szólt utánunk apám, mikr már a lépcső alján jártam. Biccentettem nekik, aztán már vissza is fordultak a tévéhez, én pedig felbaktattam a lépcsőn.

A szobámba érve óvatosan letettem Bee-t az ágyamra. Most jött a legnagyobb neheze, ugyanis nem állt szándékomban a ruhájába és harisnyájába hagyni, ráadául a melltartója is rohadtul zavarná az alvásban. Csak azért anélkül levetkőztetni, hogy bármi lényeges történjen... nehéz, na.

Óvatosan lebontottam róla először a ruháját, ami nem volt egyszerű, tekintve hogy aludt. Utána viszont könnyűszerrel húztam le a harisnyáját és kapcsoltam ki a melltartóját. Ekkor halkan felmordult, és átgördült a másik oldalára. Mosolyogva takartam be, majd én is gyorsan levetkőztem és alsógatyában bújtam be mellé. Magamhoz húztam a vékony testét, ő pedig a mellkasát az enyémnek préselte, mire halkan felnyögtem. Bassza meg, kellett volna egy pólót adnom rá.

-Charlie... -motyogta halkan.

-Mondjad kicsim. -simította végig a meztelen hátán.

-Olyan volt a táncunk, mint a Szépség és a Szörnyetegben. -magyarázta csukott szemmel. Esküszöm nem bírtam eldönteni, hogy most álmában beszél hozzám, vagy ébren van. -Még a zene is olyan volt.

-És tetszett?

-Imádtam. -sóhajtott, és még közelebb bújt hozzám, ezzel a melleit mégjobban nekem préselte.

-Bee, ez így nem lesz jó. -figyelmeztettem.

-Dehogynem. -kuncogott, majd fogta magát és teljesen rámfeküdt.

-Álnok boszorkány. -mormoltam az orrom alatt.

-Én is szeretlek. -dünnyögte, és a fejét a nyakamba temetve, halkan szuszogva elaludt. Mit ne mondjak, ezek után számomra nem ez volt életem legkönnyebb elalvása. Francnak kell álmába is ilyen dögösnek lennie.


Nos, nem fogjátok elhinni nekem, de ez bizony a Valentin-napi különkiadás lenne (március tizenharmadikán...). Ezt a részt amúgy még Valentin-nap előtt megírtam, csak valahogy nem jutottam el a publikáláshoz :D

Remélem tetszett nektek a mai szemét-adag, és tudoooom, kevés a rész :(( pedig vagy öt meg van írva, csak nem teszem ki őket, mert már tudom mi lesz a vége és kb mikor, de nem akarom még elengedni a kis tubicáimat (ezért már előre egy második részen gondolkozom). Tervek vannak, közben egy új könyv ötlete is a fejemben van és egyre több részletet dolgozok ki belőle, úgyhogy bocs, de egy ideig még nem szabadultok tőlem :DD

Kitartást a sulihoz drágáim, küldöm az energiát :DD

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top