1 hónappal később

Már vagy tíz perce kint vártam a téli zord időben, félpercenkét a telefonomon nézve az időt. Folyamatosan a suli bejáratát szuggeráltam, hogy minnél előbb kijöjjön rajta az a szerencsétlen, és pedig ne itt fagyjak halálra. Összébb húztam magamon a kabátom, de nem segített, a hideg bekúszott alá.

Mikor már tényleg meguntam, hogy várok rá, ő pedig hülyét csinál belőlem és nem jön, megnyitottam az üzeneteimet és küldtem neki egy sms-t.

Ha nem vagy itt két percen belül, komolyan hazamegyek.

Ahogy elküldtem, rá fél percre jött is a válasz.

Egy picit várj még baba. Én mennék, de nem hagynak békén.

Mennyi idő múlva leszel kész?

Hat perc, de most tényleg.

Baba. Megforgattam a szemeimet, és elraktam a mobilt. Amióta kiakadtam az autóban, alig hív a normális nevemen. Bár, belegondolva amúgy sem hívott nagyon Beccának. Főleg sms-ben, de néha rendesen is le kicsimez, vagy babáz, vagy a tököm sem tudja hogyan hív még. Van amikor nagyon aranyos, és rohadtul jól esik, de néha már annyira cukormáz.

Annyira megváltozott ezalatt a hónap alatt, mintha kicserélték volna, és sajnos nem jó értelemben. És nem csak ő, hanem a kapcsolatunk is változott. Nagyon rosszul viselem ezt az egészet, nehezen bízok meg benne. Ami pedig őt érinti rosszul, hogy szilveszter óta egyszer sem feküdtünk le, sőt, sokkal kevesebbszer csókolom meg, mint ezelőtt. Folyton Georgie jár az eszemben, és nem segít ezzel a furcsa viselkedésével.

Bosszúsan járkáltam fel-alá, hogy legalább mozogjak, mielőtt befagyok. A héten ez a harmadik alkalom, hogy idekint várok rá, mert bentről egyszerűen kiküld a portás, ő pedig szépen megkért, hogy várjam meg. Hát kösz, talán akkor időben ide kellene érni.

Nagy dühöngésem közepette észre sem vettem, hogy kiért az iskolából és mögém lopózott, csak arra eszméltem fel, hogy a derekamnál fogva felkapott, megforgatott és egy puszit nyomott az arcomra.

-Hiányoztál. -motyogta, miután megfordultam és megöleltem.

-Te meg egy köcsög vagy, aki miatt itt fagyoskodok már negyed órája. -dühöngtem halkan, de azért szorosan hozzábújtam.

-Nem tehetek róla, folyamatosan ezzel csesztetnek, hogy hová megyek tovább.

-Mi közük van hozzá? -húzódtam el.

-Nem tudom, de van aki nyelvésznek akar küldeni, történelemtanárnak vagy esetleg az orvosnak. -fújtatott.

-És te hova akarsz menni? -kérdeztem óvatosan.

-Na látod, ez az ami senkit sem érdekel. -húzta egy keserű mosolyra a száját. -De most leginkább haza.

-Nincs otthon semmi ehető. -ingattam a fejem.

-Akkor menjünk vásárolni?

-Felőlem. -rántottam meg a vállam, majd gyorsan lehúztam magamhoz egy csókra. Tény hogy ezzel teljesen ellentmondtam önmagamnak, de ez lényegében a kevés alkalmak egyike. Éreztem hogy elvigyorodik és végigsimít a kiengedett hajamon. -Te is hiányoztál. -suttogtam a szájába.

-Veszünk mirelit pizzát?

-Baszki, hogy te milyen pillanatgyilkos tudsz lenni! -csaptam a mellkasára.

-Ez egy komoly kérdés volt. -húzta fel az orrát.

-Ne már. Főzz nekem valamit. -kulcsoltam a karjaimat a dereka köré.

-Fáradt vagyok. -hunyta le a szemét, a homlokát az enyémnek döntötte.

-Charlie, kérlek.

-Bee, tényleg nincs most ehhez kedvem. Egész héten szívták a vérem, és nagyon elegem van. Nem vágyok most másra, csak egy ágyra. -sóhajtott mélyen.

-Akkor rendelj magadnak kaját. -motyogtam, majd elengedtem a derekát és elindultam hazafele. Pár méter után Charlie megragadta a karom, és magával szembe fordított, miközben kérdő tekintettel vizslatott.

-Ez mi volt?

-Megyek haza?

-Azt értem, csak nem tudom miért nélkülem. -lépett közelebb.

-Én ezt már nem bírom. -sóhajtottam idegesen.

-Mit? -lepődött meg.

-Megváltoztál. Amióta szakítottunk, nagyon megváltoztál, és ez nem tetszik. Idióta beceneveken hívsz, folyamatosan nem is tudom... romantikus vagy? Pedig te nem ilyen vagy, és nem tudom most miért viselkedsz így. -fakadtam ki. Olyan ledöbbent arcot, mint amilyet ő vágott, nem láttam még.

-Nem te akartad, hogy ilyen legyek? Azt mondtad, egy olyan lánnyal, akivel nem vagyok együtt, úgy viselkedek, mintha mégis. Veled viszont rohadtul nem, és ez téged zavart. -vonta össze a szemöldökét.

-Nem... nem az volt a baj, hogy nem velem viselkedtél úgy, hanem hogy vele igen! Nekem nincs szükségem egy nyálgépre, aki olyan, mintha egy romantikus regényből pattant volna elő.

-Hát akkor mire van szükséged? -emelte meg a hangját.

-Rád! Arra a srácra, akibe beleszerettem, és aki a szakítás előtt voltál. Mert te nem csak a pasim, de a legjobb barátom is vagy, és ettől volt szép a kapcsolaunk. Mi úgy viselkedtünk, mint a legjobb haverok, akik járnak, nem mint egy random szerelmespár. -adtam ki magamból a felgyülemlett feszültséget.

-Neked soha nem jó semmi? -fakadt ki. -Ha önmagam vagyok, az a baj, ha nem vagyok, az a baj! Ha próbálok úgy viselkedni, mint a többi pasi, ha becézlek, ha egyszerűen normális akarok lenni, neked mindig baj! Döntsd már el mit akarsz! -kiáltotta. Szerencsére már senki sem volt a sulinál, ilyenkorra rég kiürült az épület, így senki nem nézte vagy hallotta meg a vitánkat.

-Hé, nyugodj meg. Ne kiabálj. -simítottam az arcára a kezem. Rögtön kisimultak a vonásai, és lehunyt szemmel hajtotta a fejét a tenyerembe. -Azt akarom hogy önmagad legyél. Az a Charlie, akibe fél éve beleszerettem. Nem egy random srác.

-Ne haragudj. Szét vagyok kicsit esve. -motyogta. Tényleg szét volt csúszva, a két szemöldöke között mostanában állandóan ott fészkelt az a kis ránc, ami mindig ott van, ha feszült.

-Gyere, menjünk haza. -suttogtam, majd egy kis puszit nyomtam a szájára. Hangosan sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem és csendben elindultunk. Kellemes volt, hogy nem kellett beszélnünk, szerintem mindkettőnkne.

>>>

-Figyelj rám. Nem akarom, hogy megint szakítsunk. Nagyon nem. De én ezt nem bírom így. -suttogtam. Egymás mellett ültünk a kanapén, és eljött a szembesítésünk ideje.

-Azt akartad hogy változzak meg.

-Nem. Soha nem akartam. Azt akartam, hogy a Georgie-val szemben tanusított viselkedéseden változtass, mert nem normális.

-Miatta utasítasz vissza? -kérdezte halkan.

-Igen. -bólintottam. -Rohadt nehéz lefeküdni valakivel, miközben arra gondolsz, hogy egy másik lány is majdnem a helyedben volt. Kis híján megdugtad azt a picsát. -haraptam az ajkamba olyan erősen, hogy felszakadt belül a szám.

-Tudom. De...

-Nincs de. -vágtam közbe.

-De igen. Részeg voltam, kanos voltam, féltékeny voltam és egy idióta. Komolyan mondom, szívem szerint megfejelném magam, amekkora segg vagyok. De szeretlek. Akkor is szerettelek, és most is szeretlek. Napról napra egyre szerelmesebb vagyok beléd. Én... gondoltam, ha megpróbálok változni, boldog leszel. Viszont úgy néz ki ez nem oldott meg semmit, csak tovább romlott. -húzta fel a lábait a kanapéra.

-Most mi legyen? -sóhajtottam.

-Megpróbáljuk mégegyszer, ezúttal... rendesen? -emelte rám a tekintetét. Láttam a borostyán íriszekben a megbánást, a szomorúságot és azt a csillogást, amit imádok.

-Próbáljuk meg. -bólintottam, majd halványan elmosolyodtam. Charlie arca felvidult, kitárta a karjait, én pedig örömmel fészkeltem be magam közéjük.

>>>

-Mész te a pizzáért vagy menjek én? -nyitottam ki a szemem.

-Megyek én. -tápászkodott fel, majd úgy ahogy volt, egy szál alsóban ment az előszobába. Időközben felkapott egy húszast, aztán kinyitotta az ajtót. Én is felkapartam magam a kanapéról, és utána kullogtam. Az ajtóban egy fiatal srác állt, aki esküszöm hogy a barátomat stírölte.

-Kösz a pizzát. Szép hétvégét! -intett neki Charlie, majd elindult vissza. Mikor megfordult és visszaindult, egy gyors csókot nyomott a számra és ment vissza a nappaliba. Egy pillanatra a srácra kaptam a tekintetem, aki elég feltűnően bámulta a fenekét.

-Szép hétvégét. -mosolyogtam rá, majd becsuktam az ajtót és ledöbbenve sétáltam vissza. Ledobtam magam a kanapéra, szorosan ehhez a majomhoz bújva. -Bejöttél a futárnak. -csentem el egy szeletet.

-Mi van? -rökönyödött meg.

-Bejöttél neki. -ismételtem meg a mondatom teli szájjal. -Szerintem még én sem szoktalak annyira megbámulni, mint ahogyan ő tette. -kuncogtam.

-Ne már. -röhögött fel.

-Most miért? Legalább növeli az egódat. Még egy random pizzafutár is rádmozdulna.

-Azért azt inkább kihagynám. -fintorodott el. -Nem igazán vannak ferde hajlamaim.

-És másmilyen hajlamaid? -vontam fel pajkosan a szemöldököm, majd kivettem a pizzásdobozt az öléből és vigyorogva a helyére ültem.

-Ja, éhes vagyok. Meg álmos. -vont vállat, mire mellkason csaptam. Mindketten röhögtünk.

-Egyszer próbállak elcsábítani, de akkor sem értékeled. Szégyeld magad. -nyújtottam rá a nyelvem.

-Tudod hogy nagyon imádlak, de fél percen belül be fogok aludni. -nyögve hátradőlt a kanapén, miközben egy újabb falatot harapott ki a pizzájából. Kuncogva borultam a mellkasára, átkaroltam a nyakát és a nyakhajlatába fúrtam a fejem. -Bee, ne kínozz.

-Nem áll szándékomban. -vigyorodtam el a bőrén, majd csak azért is elkezdtem puszilgatni. Szépen lassan felmentem a csókokkal a nyakán, majd az állkapcsa vonalán, az állán és végül a szájára nyomtam egy csókot.

-Nem a faszt nem. -morogta a számra. A kezében lévő pizzaszeletet bedobta a félretett dobozba, amit rögtön utána egy mozdulattal lesöpört a földre. Megragadta a derekam és szorosan magához vont, majd végre rendesen megcsókolt.

-Már nem vagy fáradt? -suttogtam két csók között.

-Te számító némber. -markolt a fenekembe, mire a szájába nyögtem.

-Te számító dög. -húztam meg a tincseit, Charlie pedig felmordult és a hátamra döntött a kanapén. A tarkójánál fogva lehúztam magamhoz, közben nem szakítottuk meg a csókunkat egy percre sem. Át akartam fordulni, hogy én legyek felül, de azzal a lendülettel véletlenül lelöktem Charlie-t a kanapéról. Egy pillanat erejéig ijedten néztem le a földre, de amint megláttam a padlón fekvő barátomat, röhögésbe törtem ki.

-Szerintem betörtem a fejem. -ült fel a fejét dörzsölgetve, és eléggé fájdalmas arcot vágott.

-Bocsi. -húztam be a nyakam, majd nevetve egy puszit nyomtam a feje búbjára.

-Ez egy isteni jel volt, hogy tényleg le kell feküdnöm. -tápászkodott fel a padlóról.

-Hülye nyugger vagy.

-Csak mert egy évvel idősebb vagyok? -vonta fel a szemöldökét. Nevetve bólintottam. -Kislány vagy te még hozzám. -kócolta össze az így is kócós és összetúrt hajam.

-Ez van nagyapa. -vigyorogtam. -Aludni akarsz?

-Aha. -ásított egy óriásit. -Nem jössz be velem?

-De én nem vagyok fáradt. -tártam szét a karjaimat.

-Légyszi. -biggyesztette le az ajkait, miközben elővarázsolta a bociszemeit. Basszus, ennek ki tudna ellenállni? Oké, biztos van aki igen, de én és a pizzafutár tuti nem.

-Nem is tudom. -húztam el a szám. Már beadtam a derekam, csak agyát akartam még egy picit húzni.

-Na máár. -nyávogta. Olyan volt, mint egy ötéves, de imádtam amikor ilyen.

-Mit kapok érte?

-Velem lehetsz, basztathatod a hajam, stírölheted a seggem... -sorolta.

-Oké, húzz fel. -sóhajtottam nevetve, majd kinyújtottam előre a két kezem. A fiú megragadta őket és felrántott, én pedig ráugrottam, a lábaimat szorosan a csípője köré fontam. Egy pillanatra megtántorodott, de gyorsan magához szorított, nehogy leessek.

-Eszel te eleget? Túl könnyű vagy. -lépdelt be velem a szobába.

-Ezt én is kérdezhetném. Kiállnak a csigolyáid. -simítottam végig a gerincén a mutatóujjammal, mire enyhén megborzongott.

-Ne foglalkozz azzal. -állt meg a matracom előtt. A lábaimmal elengedtem a derekát és óvatosan a padlóra léptem, miközben még mindig a gerincét simogattam. Basszus, ki tudtam egyesével tapintani minden csigolyát, és konkrétan a bordáit is.

-De nem értem miért vagy ennyire sovány. -biggyesztettem le az ajkaimat. Komolyan bántott a dolog.

-Elfelejtetted volna, hogy evészavarom van?

-Nem. Csak reméltem hogy javult. -hajtottam le a fejem.

-Bee, ezt már annyiszor átrágtuk, és én most nem akarok veszekedni veled. Ne próbálj megjavítani, mert nem fog menni, hidd el nekem. Nem akarom hogy csalódj, csak azért, mert én nem tudok normális lenni. -emelte meg az ujjával az állam, így a szomorú szemeibe nézhettem.

-Segíteni akarok. -makacskodtam. Annyiszor mondtam már ezt neki, hogy szinte szállóigévé vált az ilyen jellegű beszélgetéseink alkalmával.

-Sajnálom kicsim. -húzott magához, mire rámtört a sírás. Nem túl erősen, de azért rendesen folytak a könnyeim. A mellkasába fúrtam a fejem és halkan hüppögtem, Charlie meg a hátamat simogatta és csitítgatott. -Ne sírj. Kérlek Bee.

-Akkor mit csináljak? -emeltem fel rá a könnyes szemeimet. -Ha üvöltözök veled, az nem használ, ha leülök veled megbeszélni, az sem használ. Talán ha látod, hogy megszakad érted a szívem, segítesz magadon. -szipogtam.

-Ez nem rajtad múlik. -döntötte a homlokát az enyémnek. -Már így is többet segítettél, mint kellett volna. Sokkal szarabbul voltam előtted.

-De tehetnék többet is érted. -motyogtam, mire Charlie halkan felnevetett.

-Olyan hülye vagy. Soha többet ne mondj ilyet. Annyi mindent köszönhetek neked, hogy elmondani sem tudom. -puszilta meg az orrom.

-De még mindig evészavarod van, gyógyszerek nélkül pedig nem tudnál aludni és nyugodt lenni. Nem tettem meg mindent, amit lehet. -töröltem le a könnyeimet.

-Jajj Bee. -ingatta a fejét. -Miért magadat okolod? -tűrt egy kósza tincset a fülem mögé.

-Mert fáj hogy így látlak. -nyüszítettem, megint a sírás határán egyensúlyozva.

-Köszönöm. -mosolyodott el édesen.

-Mégis mit? -szipogtam.

-Mindent. -hajolt a számhoz, majd finoman megcsókolt. Olyan megnyugtató hatással volt rám, mint másokra a drogok. Charlie az én különbejáratú drogom. Nem mélyítette el a csókot, lényegében csak az ajkaink értek össze, de tényleg lecsillapodtam. -Megnyugodtál? -suttogta halkan. Egy aprót bólintottam, ő pedig a hüvelykujjával letörölte a maradék könnyeimet és elmosolyodott. -Ne beszéljünk erről, oké?

-Rendben. -bólogattam.

-Nem akarlak szomorúnak látni. Sokkal gyönyörűbb vagy ha mosolyogsz.

-Hazug. -motyogtam vörös fejjel. Ha más mondaná, még csak meg sem hatna, de ha Charlie bókol, fülig pirulok.

-Alszunk?

-Komolyan, ha nem ismernélek, azt hinném hogy imádsz aludni.

-Aludni imádok. Csak elaludni nem. -vont vállat. -De veled még azt is szeretek.

-Csak elaludni? -vontam fel pajkosan az egyik szemöldököm.

-Ó, hidd el, nem csak azt. -vigyorodott el perverzen, majd előre lépett egyet, ami miatt én hátráltam. A baj az volt, hogy ott volt a matracom, amibe beleütköztem és mivel nem számítottam rá, megbotlottam és hátraestem. Csak mert igazán jófej vagyok, nem engedtem el Charlie-t, így dőlt velem, a matracra érve pedig konkrétan összenyomott.

-Azt a rohadt. Eltört a tüdőm. -nyöszörögtem, Charlie meg nevetve legördült rólam.

-Bocsika. -kuncogott. Próbáltam lélegezni, de komolyan az jutott eszembe, hogy lehetséges-e a tüdőtörés. Ha nem, akkor én leszek az első. Nagy nehezen felültem, majd azzal a lendülettel visszazuhantam Charlie mellé, és bebújtam a takaró alá. -Élsz még?

-Ja, fogjuk rá. -hörögtem. A tüdőtörés szar ügy, na.

-Most te leszel a párna. -mosolygott rám kedvesen, majd a válaszomat meg sem várva a mellkasomhoz bújt, átölelte a csípőmet és magához szorított. -Olyan kényelmes vagy. -motyogta a mellkasomba.

-Ez így fura. -nevettem fel halkan, közben a kezemet a puha hajába vezettem és a tincseit simogattam. Igazságtalan, hogy fiú létére jobb a haja mint nekem. -De tetszik. -tettem hozzá.

-Nagyon helyes. Mától így alszunk. -hunyta le a szemét.

-Egy nyomi vagy. -suttogtam.

-Tudom. De te is. Mi vagyunk a két nyomi.

-Az. A két nyomi. -mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit a homlokára és lehunytam én is a szemem. -Szeretlek te nyomi.

-Én is szeretlek. -motyogta, majd halkan szuszogni kezdett. Bealudt, én pedig boldogan követtem őt az önfeledt alvásba.