-Mit szólsz ehhez? -tartott elém Mini egy újabb szoknyát. Ez halványlila volt, és már ránézésre is rohadt tapadós. Nemlegesen megráztam a fejem. -Én egyszerűen nem értelek. Milyenre gondoltál?

-Mini, egy hologrammos bakancsot húzok fel hozzá. Egy egyszerű sötét rakott szoknya is megteszi. -vontam vállat. Felmerülhet a kérdés, miért nem a saját szoknyámba megyek. Hát, a karácsonyi mise után hoztam a formám, és konkrétan majdnem kettészakítottam.

-Meg ne haragudj, de semmi érzéked nincs a divathoz. -sóhajtott mélyen.

-Egyedi a stílusom, ennyi az egész.

-Ha te azt egyedinek nevezed... -ingatta a fejét a temérdek a ruhája közt matatva.

-Az unokabátyádnak bejön. -vontam fel az egyik szemöldököm.

-Chuckyt borzasztóan nem érdekli ki mit hord. Néha még én is meglepődök, mennyire leszarja. Mármint nem rád gondolok. Egyszerűen... mindegy. Nem akartalak megbántani. Ne haragudj. -biggyesztette le az ajkait.

-Nincs semmi baj. -mosolyogtam rá.

-Ez sem tetszik? -tartott felém egy újabb szoknyát. Ez teljese fekete volt, kifejezetten laza és abszolút tökéletes. -Nem nagyon hordtam még. Nem volt mihez felhúznom.

-Megtaláltad amire vágytam. -vigyorodtam el, majd kikaptam a kezéből.

-Mit fogsz felhúzni hozzá?

-Egy ujjatlan fekete atlétát, és szerintem egy bőrdzsekit.

-Szülinapodra befizetlek egy divattanácsadóhoz. -jelentette ki szembrebbenés nélkül.

-Felesleges pénzkidobás. -pattantam fel. -Nagyon köszönöm a szoknyát, egy angyal vagy. -gyorsan magamhoz öleltem, majd kiszökdécseltem a szobájából, fel a miénkbe. Benyitottam a csukott ajtót, majd az ágyon ülő barátom mellé vetődtem.

-Megvan a szoknya. -sóhajtottam.

-Király. -motyogta Charlie, mire odakaptam a fejem. Fel sem tűnt amikor bejöttem, hogy csak ül az ágyon és mered maga elé.

-Mi az? -vontam össze a szemöldököm, majd felültem.

-Csak gondolkozok. -továbbra is maaga elé meredt, pontosabban a karjaira, amiket most semmilyen anyag nem fedett, így felfedve a tucatnyi heget.

-És min?

-Annyi hülyeséget csináltam. Túl sok dolgot, amit megbántam. De van, amit nem bántam meg, pedig kellene. -mondta halkan.

-A vágásokra gondolsz. -haraptam az ajkamba.

-Rosszul kéne éreznem magam miattuk, de nem megy. Úgy érzem, szükségem volt rájuk. -az egyik ujját végighúzta a másik karján lévő hegeken. Szinte megbabonázva nézte őket.

-De már nincsen. -kulcsoltam a kezeimet az övéi köré.

-Nagyon szeretném hogy ne legyen. De néha mégis... érzem a kényszert. Meg akarom csinálni.

-Mi tart vissza? -szorítottam az ujjaira.

-Te. -emelte rám a tekintetét. -Ha nem lennél, hidd el, én sem lennék már itt. -hunyta le a szemeit. Nem sírt, és tudtam, nem is fog. Nem vigasztalnom kellett, csak meghallgatnom.

-De itt vagyok. És te is.

-Bee, nem leszel velem örökre. Bármennyire szeretném, nem lesz így.

-Miért ne lehetnék? -rökönyödtem meg.

-Sokszor gondolkozok ezeken. Az lenne a legjobb, ha... -elharapta a mondat végét.

-Ha?

-Ha elvehetnélek feleségül. -suttogta, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta, nekem pedig a lélegzetem is elakadt.

-Micsoda? -kérdeztem összezavarodva.

-Akkor tudnám hogy velem leszel. Mindig. De hülyeség az egész. Egyikünk sem az a házasodós típus. Képzelj már el engem felelősségteljes felnőttként, aki megházasodik. -nevette el magát kínosan.

-El tudnám képzelni. -suttogtam olyan halkan, hogy nem hittem, hogy meghallja.

-Valóban?

-Nagyon... álomszerű lenne. Tényleg nem reális. De én el tudnám képzelni. -le kellett hunyom a szemem, mert éreztem, hogy bekönnyesedtek.

Magam elé képzeltem az egészet. Charlie öltönyben vár rám, miközben én egy fehér ruhában lépkedek felé. Mosolyogva kimondja az igent, az ujjamra húzza a gyűrűt, majd büszkén megcsókol. El tudtam hinni. El akartam hinni.

-Elkalandoztál. -simította a kezét az arcomra, én pedig lassan kinyitottam a szemeimet.

-Csak... vizualizáltam.

-Tetszett? -cirogatta meg a halántékom.

-Szerinted miért állok ilyen közel a síráshoz? -nevettem el magam. -Ez a leggyönyörűbb dolog amit csak el tudnék képzelni.

-Mit szólnál, ha egyszer megvalósítanánk? -hajolt az arcomhoz. Válasz helyett csak mélyen a szemébe néztem, majd hirtelen rávetettem magam és megcsókoltam. A lendülettel hátradőltünk a puha párnákra. A kezeimet végigvezettem a nyakán, majd az arcára tettem. Finoman ráharaptam az alsó ajkára, mire felsóhajtott.

-Szeretlek Charlie Harper. Mindig szeretni foglak. -suttogtam, mire elhúzódott egy picit.

-Ez miért hangzott úgy, mint egy búcsú?

-Nem az. -mosolyogtam rá hamisan.

Hazudtam.

-Én is szeretlek. Nem is érdemellek meg.

-Dehogynem. -nyomtam egy apró csókot a szájára, majd az arca különböző pontjaira. Annyira édes volt, ahogy néha felsóhajtott.

-Megőrjítesz te lány.

-Az a cél. -kuncogtam fel.

-Felhúzod a szoknyát? Látni szeretném rajtad. -markolt a derekamba, ezúttal pedig én sóhajtottam fel.

-Ha már ilyen szépen kéred... -vigyorogtam rá, majd leszálltam róla. A szoknyát felkaptam az ágyról, majd átsasszéztam a szekrényhez és kivettem belőle azt a felsőt, amit a szoknyához szándékoztam felhúzni. Ez történetesen egy fekete Iron Maidenes atléta, ami kicsit meg van szaggatva. Hoztam mellé egy szintén szakadt harisnyát, ami igazából véletlen került be, de kapóra jött. Lassan letoltam a nadrágom, majd levettem a felsőm és áthúztam az atlétára. Erre felhúztam a szoknyát és betűrtem a trikót.

-Megfelelek? -fordultam hátra széttárt karokkal, mire egy halk füttyentés volt a reakció.

-Te vagy a legdögösebb rockercsaj, akit valaha láttam. Többször kellene szoknyát hordanod. Bár talán egy bőrszoknya mégjobban kiemelné a... -nem tudta befejezni a mondatot, mert hozzávágtam egy összegyűrt pólót, amit röhögve dobott vissza. -Tényleg jól nézel ki. Lehet el sem engedlek, nehogy valaki beinduljon rád.

-Te vagy az egyetlen szerencsétlen, akinek bejön ez. -mutattam végig magamon nevetve.

-Addig jó, amíg ezt hiszed.

-Mert?

-Legalább nem akarsz lecserélni. -kuncogott, majd felkelt az ágyról, hozzám sétált és átölelte a derekam. A nyaka köré tekertem a karjaimat, majd felpipiskedtem, így már majdnem egy magasságban voltunk.

-Kit tudja. Lehet hogy holnap szembejön velem egy félisten, aki el akar vinni Csodaországba. Akkor bocs, de lecseréllek. -húztam el a szám, mire felnevetett. -Neked most kellene féltékenynek lenned, ne röhögj! -csaptam a mellkasára, mire mégjobban röhögni kezdett.

-Aranyos amikor féltékennyé akarsz tenni. De nem fog összejönni. -vigyorgott.

-Miért is?

-Mert az enyém vagy Bee. Senki sem vehet el tőlem. -duruzsolta.

-Senki nem is fog. -pusziltam meg az orrát.

-Várod már a pénteket?

-Attól függ. Ha sok alkohol lesz és velem maradsz, akkor várom. -pislogtam rá.

-Nem ihatsz. -vonta össze a szemöldökét.

-Tessék?

-Nem engedem.

-Charlie, nem kell az engedélyed. Felnőtt vagyok, el tudom dönteni. -mondtam visszafolytott mosollyal.

-És mi lenne, ha... ha nem iszol, kapsz egy kis meglepetést. -közelhajolt a fülemhez, úgy duruzsolta bele. Tiszta libabőr lettem, a lehető legjobb értelemben.

-Nem szeretem a meglepetéseket. -súgtam vissza, majd nemes egyszerűséggel kiszambáztam a karjai közül és visszatelepedtem az ágyba.

-Akkor sem akarom hogy igyál.

-Ez eddig nem igazán zavart. -vontam fel a szemöldököm.

-De most zavar. -makacskodott.

-Akkor is fogok inni. Ebben pedig nem fogsz tudni megakadályozni. -jelentettem ki, majd mintegy végszóra, előszedtem a párna alól a telefonom, felvettem az éjjeliszekrényről a fülesem, csatlakoztattam őket egymáshoz, majd bedugtam a fülembe és kizártam a külvilágot.

Láttam ahogyan Charlie még beszél, de már nem hallottam. Dübörgött a zene a fülembe, én pedig lehunytam a szemem és teljesen átadtam magam neki. Újra a lelki szemeim elé kúszott az esküvős kép, amit nem is akartam elűzni. Túl tökéletes volt.

Fejben elkezdtem megtervezni a dolgokat. Nem lenne nagyszabású, alig néhány embert hívnánk csak meg. A szabadban lenne, valamilyen erdő mellett. Talán itt, Charlie nagyszüleinél. A meghívottak a barátaink lennének, rokonok, szülők...

-Te még nem gondolkoztál el azon, kik lehetnek az igazi szüleid? -bukott ki belőlem hirtelen, majd kitéptem a fülest a fülemből és kérdőn néztem rá.

-Tessék?

-Hogy kik az igazi szüleid. -ismételtem meg önmagam.

-Nem érdekel. -bökte ki kevés hallgatás után.

-Nem vagy kíváncsi? -fürkésztem az arcát. -Egy kicsit sem? Hiszen végülis az ő gyerekük vagy...

-Ha az érdekel, szeretném-e tudni, hogy kik voltak azok az emberek, akik eldobtak és miattuk ilyen szülőknél kötöttem ki, akkor a válaszom nem. -sziszegte az összeszorított fogai közt. A szemében harag és düh izzott, majd fogta magát és kiviharzott a szobából. Pár pillanattal később a fürdőajtó csapódott be.

Hangosan sóhajtottam egyet. Ezt jól megcsináltam.

Körübelül öt perccel később feltápászkodtam és halkan átmentem a fürdőajtóhoz. A fülemet az ajtóhoz tapasztottam, de semmilyen nesz nem szűrődött ki. Kopogtam három aprót, majd benyitottam a csempével kirakott helységbe.

Charlie a földön ült törökülésben, hátát a radiátornak döntve. Elkenődve nézett maga elé.

-Elvetettem a sulykot. Ne haragudj. -telepedtem le mellé, a fejemet a csempének támasztva.

-Tényleg elvetetted. -bólintott.

-Haragszol? -sandítottam rá.

-Nem. -hunyta le a szemét. -De nem akarok erről többet beszélni, soha többet. Nem érdekelnek, és ha tovább erőlteted, te sem fogsz. -jelentette ki hűvös hangon.

-Szeretnéd hogy maradjak, vagy az sem érdekel? -kérdeztem cseppnyi gúnnyal a hangomban. Cseppnyivel. Körübelül akkora volt az a csepp, mint egy kibaszott óceán.

-Örülök hogy a saját javadra fordítottad a szituációt és engem akarsz bűnösnek beállítani.

-Nem is... -hebegtem, de közbevágott.

-Dehogynem. Mind ugyanolyanok vagytok. -nyitotta ki a szemeit, majd egyenesen rámmeredt.- Leszarjátok ha nekünk fáj, simán megfordítjátok a dolgokat, hogy titeket kelljen vigasztalni. -olyan gunyorosan mondta, amennyire csak lehet. Mintha egy tőrt döfött volna ezzel a mondatával a szívembe. -Mártírok vagytok, egytől egyik. Hülye... -elkezdte a mondatot, de elharapta a végét.

-Hülye mik? -szorítottam ökölbe a kezem. -Monddj csak ki.

-Hülye picsák vagytok. Érzéketlen hülye picsák. -ismételte meg szemrebbenés nélkül.

-Menj a francba. -haraptam az ajkamba, majd felpattantam és kirohantam, át a szobánkba. Levettem a szoknyát, áthúztam egy melegítőre, majd egy pulcsit kikaptam a szekrényből és gyorsan magamra kaptam. Egy pillanatig gondolkoztam hova mehetnék, de semmi normális hely nem jutott az eszembe, csak az udvar.

Leviharzottam a lépcsőn, amilyen halkan csak tudtam, majd az előtérben beleléptem a bakancsomba és kisurrantam a bejárati ajtón. A hideg azonnal arconcsapott, de már nem volt kedvem kabátért visszamenni. Dideregve vágtam át a térdig érő havon, a velem szemben lévő hintaágy felé. Párna természetesen nem volt már rajta, de jól esett a recsegő fára leülni. Kivettem a pulcsim zsebéből a kisdobozt, kivettem belőle egy szálat és rágyújtottam a cigimre.

Alig telt el öt perc, kinyílt a bejárati ajtó és egy rendesen felöltözött, sapkás emberke jött ki, kezében egy pléddel. Először azt hittem Charlie az, de a sapka a alól szőke, nem pedig sötétbarna tincsek lógtak ki. Kétségtelenül Nash jött boldogítani.

-Meg fogsz fagyni. -dobta nekem a plédet, amikor elém ért.

-Ha nem szólsz, tuti eszembe sem jutott volna. -jegyeztem meg szarkasztikusan, miközben magamra terítettem a takarót. Pillanatokon belül kellemes meleg vett körbe, így már nem dideregve szívtam a cigimbe. -Kérsz?

-Adhatsz egyet. -vont vállat. Kivettem egy újabb szálat, ő az ajkai közé vettem, én pedig meggyújtottam. -Mit keresel itt csibe? -fújta ki a füstöt. Látszott rajta hogy már dohányzott, gondolom nem is egyszer.

-Fagyott kismadarakat keresek, akiket hazaviszek és kiolvasztok, hogy a tűzlépcsőmön csicseregjenek.

-Nagyon humoros. -forgatta meg a szemeit. -De most őszintén.

-Összevesztünk. -vallottam be, miután lepöcköltem a hamut a szál végéről.

-Annyira, hogy kijöttél felfázni? -vonta fel az egyik szemöldökét. -Min vesztetek össze?

-Mennyire vagytok szoros kapcsolatban?

-A kérdés inkább az, hogy ti mennyire. -kontrázott.

-Nagyjából mindent elmondunk egymásnak. -rántottam meg a vállam. Nagyjából.

-Tudom hogy örökbefogadták. -dőlt hátra a hintaágyon. -Felhívott és elmesélte. Gondolom te is tudtad.

-Igen, tudok róla. -hajtottam le a fejem. -Megkérdeztem, hogy nem érdekli-e, kik az igazi szülei. -suttogtam.

-És ezen ennyire kiakadt?

-Nem ezen. Nagyon erőltettem a témát. -mondtam, majd dióhéjban elmondtam neki mi történt pontosan.

-Ne vedd magadra. -ölelte át a vállam, majd magához húzott. Szipogva temettem az arcom a dzsekijébe. -Húzd ezt fel. Nem lenne kellemes középfülgyulladást kapni. -vette le a fekete sapkáját, majd a fejemre húzta, én pedig könnyes szemekkel, halkan elnevettem magam és elnyomtam a cigit, a csikket meg a hóba dobtam.

-Szerinted komolyan gondolta, hogy ugyanolyan vagyok mint a többi lány? Egy érzéketlen picsa? -csuklott el a hangom.

-Nem vagy olyan. És ezt ő is így gondolja, csak... nehéz most neki. -sóhajtott mélyen.

-Most mit csináljak?

-Először is bemegyünk, mert kurva hideg van. Utána kapsz valami meleg italt, és végül várunk amíg lenyugszik. -állt fel, majd engem is felhúzott. -Remélem nem lesz idegbeteg. -motyogta befele menet.

-Nash...

-Mondjad. -tömte a fejét sütivel. A konyhában ültünk, én kakaót ittam ő pedig mézeskalácsot zabált.

-Mi miatt lett depressziós? -kérdeztem csendesen, mire majdnem félrenyelte a falatot.

-Nem... nem tudom. -fuldoklott. Szemforgatva csapkodtam meg a hátát, egy percen belül pedig már vissza is ülhettem, mert újra normálisan lélegzett. Khm, sajnos. -Sosem jöttem rá, pedig sokat gondolkoztam rajta. De most komolyan, ne emészd rajta magad. Se a depresszión, se az örökbefogadáson, se azon amit mondott. Higgy nekem, ismerem Chuckot már annyi ideje, hogy tudjam pontosan milyen. Ez csak hiszti. Elmúlik. -fogta meg a kezem, majd egy bátorító mosoly kíséretében megszorította.

-Nagyon remélem hogy igazad van. -motyogtam.

A nap további részében csak Nash-sel voltam. Charlie ki sem jött a szobánkból, így én sem mentem be. Kerültem, amennyire csak tudtam. Nash egész nap nyugtatott és próbálta elmagyarázi, hogy a barátom tuti nem gondolta komolyan, hogy egy hülye picsa vagyok.

Viszont este már be kellett mennem hozzá, hiszen egy szobában alszunk. Bár megkérdeztem Nasht, mennyire lenne gáz, ha nála aludnék, de olyan perverz válasz adott, hogy inkább vissza sem gondolok rá. Szóval olyan tíz körül összeszedtem a nemlétező bátorságomat, és... elmentem fürdeni. Gondoltam, először elég ha egy szinten vagyunk.

Addig húztam a zuhanyzást, amíg tudtam, de húsz perc múlva már nem tudtam mit kezdeni magammal. Magamra tekertem a törölközőmet, majd félve mentem vissza a szobába. A francba is, nem normális ha félek a barátommal beszélni, vagy csak egy légtérben lenni. Halkan nyitottam be. Charlie az ablak előtt ült, a táj fele fordulva és egy megviseltnek tűnő regényt olvasott. A lábát felhúzta és rákönyökölt, úgy merült a könyvbe.

-Szia. -motyogtam csendesen.

-Szia. -fel sem nézett a könyvéből, a hangja pedig teljesen semleges volt. Nem fájt, á dehogy.

Lehajtott fejjel a szekrényemhez totyogtam, majd kinyitottam az ajtaját és bebújtam mögé. Ott levettem a törölközőm és átvettem a pizsamám. Kellemetlen volt Charlie pólójában lenni, miközben konkrétan egymáshoz sem szólunk.

-Befejezted a hisztit? -nézett rám egyik szemöldökét felvonva, én pedig annyira megilletődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

-A hisztit? -a szó végére a hangom nagyjából két oktávval feljebb csúszott és idegesen bevágtam a szekrényajtót.

-Aha. Egész nap nem szólsz hozzám, kerülsz, inkább azzal a seggfejjel vagy... -sorolta unottan, majd becsukta a könyvét és letette maga mellé.

-Ennyire nem veszed észre, hogy megbántottál? -könnyesedett be a szemem. Egészen konkrétan úgy beszélt velem, mint egy senkivel.

-De Nash, az az áldott jó lélek, az a szoknyapecér faszkalap, na ő biztosan kellően megvigasztalt. Nincs igazam?

-Te most... te most a saját unokabátyádra vagy féltékeny?

-Mondd csak, mi történt ma egész nap? Megölelt? Megcsókolt? Esetleg már meg is dugattad magad vele? -szorult ökölbe a keze.

-Te tényleg elhiszed, hogy képes lennék megcsalni téged? -kerekedtek ki a szemeim. -Nem tudom mi van ma veled, de te nem ilyen vagy. És nekem nagyon nem tetszik ez a Charlie. -ingattam a fejem.

-Miért, miben vagyok annyira más?

-Érzéketlen hülye picsának neveztél, majd azt mondtad, ugyanolyan vagyok, mint az összes többi lány. Ez elég indok? -tártam szét a karjaimat. -Elmondok valamit, Harper. Más lányok nem mentek volna veled keresztül ennyi mindenen, mint én. Sőt, valószínűleg már akkor leléptek volna, amikor kiderült hogy depressziós vagy. De én végig melletted voltam. A gyógyszereknél, a kiborulásaidnál... még az öngyilkossági kísérleted alatt és után is csak én voltam veled! Úgyhogy nekem ne mondd, hogy olyan vagyok mint minden lány, mert tudom hogy nem. -haraptam az ajkamba. -És még valami. Más lányok soha nem lennének beléd olyan szinten szerelmesek, mint én. Soha.

-Én... -kezdett bele a mondanivalójába, de megszakítottam.

-Jó éjszakát. -szipogtam, majd az ágyhoz csoszogam, befeküdtem és lekapcsoltam a lámpát, így sötétségbe borítva a szobát és az ott álló döbbent barátomat.