Mikor azt mondta, életem legizgalmasabb éjszakájára megyünk, nem tudtam eldönteni, most viccel-e vagy sem. Utána pedig azt, hogy mégis mi a francot akar csinálni. Végül pedig, hogy Charlie épeszű-e.

Miután felültem a motorra Charlie mögé és nekiindultunk az éjszakának, körübelül húsz percet mentünk. Kiértünk a belvárosból és a város elhagyatottabb részére érkeztünk. A régi gyárüzemekhez. Charlie leparkolt az egyik elé, amit sötétbe kissé nehezen tudtam kivenni. Annyit sikerült, hogy óriási, az ablakok be vannak törve és látszólag nincs itt egy lélek se. Kivéve minket.

-Öhm... Charlie. Mégis mit csinálunk itt? -néztem körül. A szemem már hozzá szokott a sötéthez, úgyhogy egyre több mindent tudtam kivenni. A gyár téglából van. Vannak kisebb melléképületek is. És konkrétan olyan, mintha egy rohadt horrorfilm helyszíne lenne.

-Nos, mindjárt meglátod. Idejönnél? -kért meg, miközben a motorral matatott. Közelebb mentem, és akkor vettem észre a motor oldalára erősített táskát. Ez eddig is itt volt?

-Itt vagyok. -léptem mellé. Ekkor Charlie a kezembe nyomott öt flakon... szórófestéket?

-Te ezekkel mit akarsz csinálni?

-Szerintem már kitaláltad. -egyenesedett fel további hét flakonnal és két maszkkal a kezében.

-Vandálkodunk? -húztam fel a fél szemöldököm.

-Senki sem látja. -vigyorgott rám elvetemültem. -Gyere, keresünk egy szimpatikus felületet. -indult meg az épület fele.

Ajtó helyett az ablakot használtuk bejáratnak, mivel már kellően ki volt törve az üveg hogy bemászhassunk. Egyik helységből a másikba haladtunk és kerestük a tökéletes falat. Végül egy óriási falat találtunk, ahol viszonylag homogén volt a téglafal. Letettük a festékes flakonokat és Charlie előhúzott egy zseblámpát.

-Nos, kedves művésznő, szabad a terep. -nyújtotta felém a maszkot. Kivettem a kezéből és felvettem, majd egy fekete spray-t felkaptam.

-Mit szeretnél a falon látni? -néztem kérdően Charlie-ra.

-Mondjuk... egy rigót. Ha már aktuális. -utalt a kötelező olvasmányra.

-Még mindig nem olvastam el.

-Hátha ettől megjön a kedved. -mondta, majd leült a földre és a zseblámpa fényét a fal felé irányította.

Nevetve megfordultam és elkezdtem egy madarat körvonalazni. Abból átmentem rigóba, végül pedig „kiszíneztem". Pár lépést hátrébb mentem hogy megszemléljem a művem. Elégedetten nyugtáztam, hogy egészen jól sikerült.

-Azta Bee. Ez kurva jól néz ki.-tapsolt meg Charlie.

-Köszi. De neked is kéne valamit csinálnod. -jutott eszembe. -Írd a madár bal oldalára hogy 'Ne bántsátok', a madár jobb oldalára pedig tegyél egy felkiátójelet.

-Milyen színnel? -tápászkodott fel.

-Piros. -nyújtottam felé a festékszórót. Nevetve vette el, majd felkanyarította amit kértem.

-Most már tökéletes.-állapítottam meg.

Charlie mellém lépett, keresztbe tette a karjait és úgy szemlélte a művünket.

-Valóban. Tökéletes. -ezt az egy szót már suttogva, szinte magának mondta. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, megkeményedett.

-Minden rendben? -tettem a kezem a karjára. Úgy húzódott el, mintha áram érte volna.

-Mi? Ja, persze. Minden a legnagyobb rendben. -motyogta zavartan.

-Nem úgy tűnik. -vontam össze a szemöldököm.

-Szerinted mi a legnagyobb fájdalom az életben? -váltott gyorsan témát. Nagyon gondolkodó fejet vágott, engem pedig furdalt a kíváncsiság, mi járhatott a buksijában.

-Ha elveszíted azt, aki fontos neked. -válaszoltam. -De ez hogy jön ide?

-Szerintem ha egyedül vagy. Teljesen egyedül.

-Biztosan jól vagy?

-Nem. De senki sincsen jól. -mosolygott rám. Szomorú volt a mosolya.

Erre nem tudtam mit felelni. Inkább csöndben maradtam és emésztettem az imént hallottakat. Nincsen jól? De senki sem? Mire célzott? Vagy gondolt?

-Mehetünk tovább?-szakított ki a gondolataimból.

-Tovább? -lepődtem meg. Azt hittem, ez lesz az egyetlen furcsa programunk.

-Persze. A következő megálló csak ránk vár. -csapta össze a tenyerét. Nyoma nem volt az előbbi furcsaságának, újra vidám lett, amit nem tudtam hova tenni.

-Felőlem. De hova megyünk?

-Még mindig nem mondom el. -vigyorgott rám.

Kimentünk a gyárból vissza a motorhoz. Charlie elrakta a festékszórókat, majd felpattant a motorjára. Gyorsan felmásztam mögé és már indultunk is. Ezúttal sokkal kevesebbet kellett mennünk, mivel egy országúti kis gyorsétterembe tértünk be.

-Most elhoztál hajnali négykor kajálni? -röhögtem fel. Nem abszurd, á dehogy.

-Remélem szereted a gofrit és a palacsintát. -vigyorgott rám, majd fél vállal belökte a kajálda ajtaját. Mielőtt becsapódhatott volna az orrom előtt az ajtó, gyorsan besurrantam. Naná hogy nem tartaná meg nekem.

Belépve kellemes légkör fogadott. A kis étterem tele volt bokszokkal, valamint egy pult is húzódott, aminek az egyik oldalán bárszékek sorakoztak. A bokszokban vörös bőr ülések voltak, és egy ilyet foglaltunk el mi is. 60-as évek a köbön.

-Azt ott vágod hogy nincs nálam pénz, ugye? -néztem a velem szembe ülő Charlie-ra.

-Szinte már reméltem is. Ma este a vendégem vagy. Adhatok kaja tanácsot?

-Csak nyugodtan.-dőltem hátra. A vörös bőr meglepően kényelmes volt, kellemesen elfészkelődtem rajta.

-Véleményem szerint a gofris palacsintát kéne megkóstolnod. Juharsziruppal.

-Laza diabétesz holnapra. Viszont éhes vagyok, szóval... jöhet.

Charlie leadta a rendelésünket. Nekem a gofris cukorbetegséget kérte és egy Dr Peppert, magának pedig valami melegszendvicset és egy csokis tejturmixot. Tényleg visszamentünk a 60-as évekbe.

És a gofris palacsinta... valami mennyei volt. Alig bírtam leállni vele.

-Nyugi, ennyire nem kell sietned. Nem veszem el. -röhögött ki. Teli szájjal néztem rá a lehető leggonoszabbul, de nem hatotta meg.

-Ilyennel ne viccelődj. A kaja az szent. -bólogattam meggyőzően.

-Néha rágsz is? Mert az oké hogy lenyeled, de nem kéne megfulladnod. -vigyorgott. Válaszul csak nőiesen felmutattam neki a középső ujjam. Gyorsan eltüntettem a maradék kaját is, majd egy húzásra kiittam a poharam tartalmát.

-Az étvágyaddal látom nincs baj. -jegyezte meg egy idegesítő félmosollyal a szája sarkában.

-Sosem volt. -vontam vállat.

-Margaret, fizetnénk! -szólt oda a pultot takarító nőnek. A pincérnő odajött, mondott egy összeget, Charlie pedig gyorsan odaadta neki, majd feltápászkodott.

-Nem vagy fáradt? -kérdezte.

-Most hogy mondod... -ásítottam egy nagyot. Nem tűnt fel, hogy mennyire álmos vagyok, pedig majd leragadtak a szemeim.

-Hazaviszlek. -mondta, majd elindult a kijárat felé. Gyorsan utánaspuriztam és követtem a motorhoz.

-Te nem vagy fáradt? -kérdeztem mikor beértem őt.

-Lehetséges. -ezektől a megjegyzésektől, amikor nem adott egyértelmű választ, a falra tudtam volna mászni. Olyan idegesítő, hogy nem tudom kiismerni, mert nem hagyja.

-Ezt aztán kifejtetted. -forgattam meg a szemeimet.

-Na gyere Picasso, pattanj fel. -paskolta meg az ülést. Gyorsan felmásztam mellé, átüleltem a derekát és beszívtam a kibaszott eső és fenyő-illatát. Hogy lehet ilyen jó illata? Tuti valami erdei remete.

Charlie elindult, és elég hamar hazaértem. A ház előtt lebalfaszkodtam magam a motorról, utána szembe néztem vele.

-Még mindig nem vagy fáradt? -érdeklődtem.

-De. Kurvára.- vallotta be. Ahogy jobban megnéztem, a szemei alatt karikák éktelenkedtek, bár lehet hogy csak az utcai fényben tűnt úgy.

-Mennyire laksz messze?

-Tíz perc. Talán tizenöt. -mondta rövid fejszámolás után.

-Aludj nálam. -csúszott ki a számon. Becca, egy idióta vagy.

-Nálad? -vonta fel az egyik szemöldökét. Nálam nagyobb balfasz nincs.

-Ott a kanapé. És holnap szombat van. -emlékeztettem. Csak ne bunkón utasítsd el. Légyszi.

-Oké.

Parancsolsz?

-Akkor... gyere.-mondta, és ezúttal én indultam neki előbb, ő pedig futhatott utánam. Ördögi vagyok, és marha módon gyerekes.

Szokás szerint megkerültem az épületet, felmásztam a kivilágított tűzlépcsőn, majd be az ablakon. Charlie pedig szépen követett. A nappaliba érve gyorsan felmértem a helyzetet. Egész elviselhetően volt rumlis. Néhány képet nekitámasztottam a falnak a kanapé mellől. A párnákat egymásra tettem és leterítettem a takarót is.

-Parancsolj. -mutattam a rögtönzött fekvőhelyre.

-Köszi. -mondta, majd lehuppant a kanapémra. Egy kicsit ugrált rajta ültében, mintha a minőségét ellenőrizné.

-Jó éjt. Vagy reggelt.

-Neked is. -vette le a cipőjét, majd a pulcsiját. Jobbnak láttam bemenni a szobámba, mielőtt ovább vetkőzne. Amint becsuktam magam mögött a kis birodalmam ajtaját, kifújtam a levegőm. Mélyen, hosszan.

Nekiálltam én is vetkőzni. Lerúgtam a bakancsom, majd a ruháimat és átöltöztem a pizsimbe, ami egy szép, nagy, fekete pólóból és egy piros rövidgatyából áll. Mielőtt elnyúltam volna a kis szivacsomon, végignéztem az állványaimon álló festményeken. Mit lehet javítani, mi illene bele.

Ott volt a festmény a borostyánszemű fiúról, aki durván hasonlított Charlie-ra. Bár a képet nézve megállapítottam, neki élesebbek a vonásai, határozottabb az állkapcsa és egy picit whiskys beütésű a szeme, nem csak borostyán.

Az álmosságom fél pillanat alatt elillant, úgyhogy felkontyoltam a hajam és nekiálltam whisky és borostyán színű festéket keverni. Vagy fél órája keverhettem a színeket és teljesen belemerültem, amikor valaki megérintette a vállamat. Ijedten ugrottam meg.

-Baszki Charlie, a frászt hozod rám. Egyáltalán mikor jöttél be? -néztem hátra rá, de egy pillanatra elállt a lélegzetem. Csak egy pólóban és egy alsóban állt előttem.

Kapd be, Charlie Harper.

-Ez én vagyok? -szemlélte a képemet.

-Lehetséges. -sütöttem le a szemem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit cukorkalopáson kaptak rajta.

-Ez kibaszott jó. -jelentette ki.

-Örülök hogy tetszik. Viszont ha már ébren vagy... nincs kedved modellt ülni? Nehéz felidéznem a szemedet.

-Úgysem tudok aludni, szóval... felőlem. -vonta meg a vállát.

-Oké, akkor ülj oda, -mutattam egy kis háromlábú székre -és nézz rám. -utasítottam, ő pedig tette amit kértem. A szemeivel áthatóan vizslatott, ami egy idő után már rém kellemetlen volt.

-Tudom hogy azt kértem, nézz rám, de ez a nézés már zaklatának minősül.

-Pedig muszáj lesz elviselned. Főleg hogy konrétan olyan mintha csak egy pólóban ülnél előttem. -nézett rám azzal az idegesítő vigyorával.

-Francba veled. -morogtam az orrom alatt, majd folytattam a mázolást. -Amúgy te miért nem aludtál?

-Nehezen alszok el.

-Bőbeszédű vagy. -forgattam meg a szemeim. Idegesít hogy ennyire szűkszavú.

-Meddig kell még itt ülnöm? -fészkelődött Charlie.

-Mivel nem látom rendesen a szemeidet, ezért még egy darabig.

-Nem látod a szemeimet? -emelte meg az egyik szemöldökét.

-Nem nagyon. Messze vagy.

Charlie hirtelen megemelkedett a székkel együtt, majd közelebb jött. Jóval közelebb. Körübelül húsz centi távolság maradt köztünk.

-Így már megfelel? -villantott rám egy félmosolyt. Válasz helyett csak megforgattam a szemeimet.

Közelebbről Charlie szeme még szebb. Whisky és borostyán. Tekintetében pajkosság játszott, a száján pedig még mindig ott játszott az a félmosoly.

-Borzasztó vagy. -ingattam a fejem. Kivisz az észből, és ennek a tudatában is van. A francba is, csak két napja ismerjük egymást!

-Tudom. De nem tehetek ellene semmit. -tárta szét a karjait.

-Akkor csak maradj csöndben. Így nehéz koncentrálni. -pirítottam rá.

-Csak el ne aludjunk a nagy csendben. -röhögött fel.