A mai napom szokás szerint jó szarul indult.

Az ébresztőm nem szólt, ami miatt negyed nyolckor keltem ki az „ágyamból". Azt a matracot nem nevezném ágynak, de egy keret már nem fért volna el a szobámba.

Az említett helység viszonylag nagy, de tele van zsúfolva. Három festőállvány, két szekrény az ecseteknek, festékeknek és egyéb művészeti eszközöknek, valamint egy óriási, vagy két méter hosszú íróasztal, amin mindent csinálok, csak házit nem. A szobámnak két óriási ablaka van, három brutál fényű lámpája, és az egyik sarokban egy komód a ruháimnak és persze a matracom. Könyveknek már nem nagyon akadt hely, úgyhogy vagy a földön vannak, vagy... vagy sehol máshol. Csak a földön. Ezenkívül van benne hifi és néhány hangfal, meg bakelitlejátszó, mivel dobozokban állnak a különboző lemezek.

Visszatérve a reggelemre, észre sem vettem hogy késésben vagyok. Szép lassan kikeltem, összekapartam magamnak egy bandás pólót és egy fekete gatyát, meg fehérneműt és a fürdőben felöltöztem. A mellkasomig érő, barna, tépett fazonú hajamból valami konty-félét varázsoltam, a szememet pedig fekete szemceruzával húztam ki.

A fürdő után a konyhába vánszorogtam és csináltam egy adag kakaót és gofrit, majd beültem a tévé elé Spongyabobot nézni.

Mivel minden reggel ezt csinálom, először nem tűnt fel az idő. Csak mikor a negyedik Spongya ment le, akkor fogtam gyanút. Visszamentem a szobámba a mobilomért, ami 7:43-mat mutatott.

Rohantam fogat mosni, majd a táskámat és az A/2-es rajzmappámat magamhoz véve indultam bakancsot húzni. A fülhallgatómat bedugtam és Nirvanát hallgatva indultam el a Lincoln Gimi felé. A suli elé érve nem láttam senkit, csak egy fekete motort és gazdáját. A srácon fekete sisak volt, de amikor levette, azonnal elfordult, így az arcát nem láthattam. A motorját viszont szemügyre tudtam venni. Egy Harley Davidson motor, fekete és nagy. Nagyon nagy. Még csorgattam volna a nyálamat egy darabig, de rohannom kellett.

Nyolc óra után négy perccel estem be a suliba. Felsétáltam a második emeletre a szekrényemhez, ahova bedobtam a rajzmappát, majd kiszedtem a bedobott órarendet. Igen, nálunk az első napon mindenkinek bedobják az évi órarendjét.

És igen, szeptember elseje van, végzős évem első napja.

Kibogarásztam melyik terembe és milyen órám lesz. Angol irodalom, Ms. Gillinnel, 302-es terem, B épület. Baszki. Gyorsan ránéztem a telefonomon az időre. 8:09. Ha sietek, nem kapok igazolatlant.

Sprinteltem a másik szárnyba, majd a teremhez érve gyorsan kopogtam az ajtaján. Mikor benyitottam, kábé két tucat szempár nézett rám.

-Elnézést tanárnő a késésért. Nem szólt az ébresztőm.-motyogtam az alacsony, vörös hajú nőnek.

-Első nap késik? Felháborító. Most nem írom be, de a nevét leírnám. Elmondaná?-nézett rám szúrós szemekkel. Remek. Első nap, első órában magamra haragítom a tanárt.

-Rebecca Adams.-diktáltam,a tanárnő pedig a noteszébe lefirkantotta. Utána felém nyújtotta az eddig az asztalán heverő, puha kötésű könyvecskét. Harper Lee, Ne bántsátok a feketerigót! című kötete.

-Kötelező olvasmány. Három hónapod van elolvasni. Most pedig ülj le valahova.-utasított Ms. Gillin.

Körbenéztem a teremben, végül pedig leültem az egyedüli üres padba, az ablak mellett.

-Szóval gyerekek, akkor be is mutatkoznék. A nevem Maria Gillin és harmic éve tanítok itt.-nézett körbe mosollyal az arcán.

Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy fiú lépett be.

A motoros srác.

Közepes magasságú srác, vállig érő barna haja szanaszét meredezett, gondolom a sisak miatt. A szeme szintén barna, de inkább borostyán. Egy sima farmer volt rajta tornacipővel, szürke pólóval és egy fekete kapucnis pulcsival.

-Maga is késik? Hát ez remek! Várunk még valakit?-rikácsolta a tanárnő. -Nesze, itt a könyve és üljön le Adams kisasszony mellé! Magának is van esetleg kifogása, hogy miért késett?

-Új vagyok.-mondta egyszerűen, majd elindult felém. Mégis miért nem ülhetek egyedül?

Az új fiú levágódott mellém, de nem nézett rám. Annyira engem sem érdekelt a srác, úgyhogy bámultam ki az ablakon. Időközben eleredt az eső. Az ég szürke színt öltött a vastag felhőréteg miatt. Az eső és az ég tanulmányozásából a tanár rángatott ki.

-...és a beadandó esszén a kötelező olvasmányból párban fognak dolgozni a padtársukkal. Remélem értik a feladatot! Tizenöt oldal. És most szeretném felírni a párokat. Első?- tért vissza újra a kis noteszéhez.

Micsoda? Esszé a padtársammal? Közösen?

Biztos hogy nem.

Miközben a többiek diktálták a nevüket, én magam elé meredtem. És mégis hol írjuk meg azt a szart? Nálam? Biztos hogy nem. Nála? Rám sem nézett, nem hogy még beengedjen magához! Viszont amíg én kompromisszumokat kötöttem magammal, a partnerem eléggé... felháborodott.

-Tanárnő! Nem írhatnám meg egyedül?-tette fel a kezét. Kösz, én is bírlak.

-Nem.-jelentette ki Ms. Gillin.

-De..

-Nincs de! Vele fog dolgozni és kész! Nincs párcsere, sem önálló munka! Téma lezárva!-ripakodott rá. A padtársam pedig fogta magátt, felkapta a táskáját és kiviharzott a csengő. Amint becsapta maga mögött az ajtót, megszólalt a csengő.

Mindenki kisprintelt a teremből, én viszont lassan szedtem össze a cuccom, közben pedig megnéztem a következő óráimat. Történelem, fizika, matek, francia és tesi. Borzalmas. A következő órára menve észrevettem egy faliújságot, amin szakkörökre és klubbokba lehet jelentkezni. Rögtön felírtam maga rajzra, aminek ma lesz az első alkalma, nyolcadik órában.

A nap további része úgy-ahogy, de elment. Torna után, amin szokás szerint kifulladtam, a menza felé vettem az irányt.

És a Lincoln Gimi menzája. Tipikusan mint a filmekben.

Kerek asztaloknál ülünk és nagyban megy a klikkesedés. Az asztalokhoz csak az adott csoportba tartozó emberek kerülhetnek be.

Vannak a menők. A pompomlányok és a focisták.

Aztán ott vannak még a stréberek. Tudós klub, robotika, kémia szakkör meg amit akarsz. Ha hozzájuk akarnál ülni, minimum 5,0-ás átlagot kell produkálnod. Minimum.

A harmadik ilyen nagy csoport a zenészeké. Hippik és bohémok, meg azok akik játszanak akármilyen hangszeren, esetleg zenekaruk van.

Megvan a tipikus plázacica asztal is. Szőke haj, óriási műkarom és rózsaszín minden mennyiségben. Mindegyik lány szülei kőgazdagok, ás a legújabb divat szerint öltöznek. Ha nincs Guccid vagy Channeled, a közelükbe sem mehetsz.

Kisebb asztaloknál vannak még a többiek, például, gótok és emók, a környezetvédők, a külföldiek. A maradék diák (köztük én is) egyedül ül a megmaradt asztaloknál.

Általában nem időzök sokat a menzán, gyorsan megpróbálom megenni azt a katyvaszt amit ebédként adnak nekünk és már ott sem vagyok. Viszont, mivel az ebédszünet egy órás, ilyenkor elmegyek a kis szentélyembe, a rajzterembe.

Kilencedik óta ez a menedékem. Az alagsori helység a szertárral együttvéve majdnem akkora mint az ebédlő. Mindenhol a tempera illata érződik, a falak festékfoltosak, sorban állnak a nagy szekrények tele mindennel. Ezt a termet a szobámhoz tudnám hasollítani.

Rutinosan sétáltam be a kétszárnyú ajtón. Egész nyáron nem jártam itt, és nagyon hiányzott az érzés. Az érzés, hogy tartozom valahova.

-Becca! De jó hogy itt vagy!-futott hozzám a rajztanárnőm és szorosan megölelt. Gyorsan visszaöleltem.

-Szia Macy! Hiányoztál!-nevettem rá barátnőmre.

Tudom, én vagyok egyedül ilyen szánalmas. A rajztanárom a legjobb barátom. De Macy még csak 25 éves. Mindketten kissé... különcök vagyunk. Úgyhogy már négy éve boldogítjuk egymást.

-Jöttél rajzszakkörre?-kérdezte abszolút bezsongva.

-Ez nem kérdés! Már alig vártam, hogy újra itt lehessek.-ujjongtam. Tényleg nagyon vártam.

-Milyen volt az első napod?-érdeklődött Macy.

-Huhh... nehéz. Az angoltanár már most utál, mivel tizenöt percet késtem az órájáról. Ráadásul a padtársam egy seggfej. Sőt, még esszét is kell írnunk. Együtt! Ami teljesen esélytelen, mivel nem hogy hozzámszólni, de még rámnézni sem volt hajlandó. Meg fogok bukni irodalomból.-sóhajtoztam.

-Őszintén sajnálom. De ki a padtársad?

-Öööö...-vakargattam a fejem-nem tudom hogy hívják. Csak annyit hogy új. És motorozik. Meg hogy paraszt.

-És legalább helyes paraszt? -érdeklődött.

-Macy! -szóltam rá erélyesen.

-Most mivan? Tudod, az utálatot csak egy hajszál választja el a...

-...a szerelemtől. Tudom. -fejeztem be a mondatot szemforgatva. -Oké, tény, a srác helyes. És szépek a szemei. De egy tahó.

-Aha...-nézett rám Macy gyanakvóan.

-Nem lehetne hogy nekilátunk az előkészületeknek? Hamarosan jönnek.-tereltem a témát.

-Oké. Akkor tegyél kérlek minden asztalhoz néhány ecsetet és festéket, én addig töltök vizet az edényekbe.-látott neki, úgyhogy elszökdécseltem a szekrényhez és kivettem egy vödörnyi ecsetet. Szó szerint, ugyanis Macy konzervdobozokba, vödrökbe és egyéb fura tárolókba tartja a cuccait.

Kitettem az ecseteket az asztalkora, utána visszamentem egy másik szekrényhez festékért.

-Akrilt, temperát vagy vízfestéket tegyek ki?-kérdeztem.

-Basszus, erre nem is gondoltam. Rakj mindenhova temperát, és egy asztalra tegyél sok akrilt és vízfestéket. Majd válogatnak onnan.-kiáltotta vissza Macy.

Tettem amit kért, így fél órával később már készen is voltunk. Macy kinyitotta az ajtót, felkapcsolt néhány lámpát és elhelyezkedett az állványa mögött. Látszott rajta hogy ideges.

Amint becsöngettek a nyolcadik órára, egy kilencedikes lesett be a terembe.

-Itt van a rajzszakkör?-kérdezte halkan. Kedvesen rámosolyogtam és bólintottam.

-Gyere beljebb. Szeretsz rajzolni vagy festeni?-invitálta Macy.

-I-igen.-cincogta a lány.

-Hogy hívnak?

-Trina. Trina Matthews.

-Nos, Trina, üdvözöllek a szakkörön. A nevem Ms. Davidson, ő pedig-mutatott rám- Rebecca Adams. Végzős. -mosolygott Macy. Trina bénán intett egyet, és szólásra nyitotta a száját. Ám mielőtt mondhatott volna valamit, valaki közbeszólt.

-Itt van a rajzterem?-kérdezte egy újabb lány, mögötte további öttel.

Húsz perccel később már több mint húszan voltunk a tágas teremben. Macy óriási vigyorral a fején szaladgált föl-alá. Én inkább meghúztam magam és elvonultam egy sarokban lévő asztalhoz alkotni. Nem vagyok oda a tömegért.

Az asztalomra kipakoltam a kedvenc ecseteimet, majd a rajzmappámból (amit időközben lehoztam) kivettem egy befejezetlen festményt. Egy lányt ábrázol, egy óriási mezőn az éjszaka közepén. Egy térdig érő ruha takarja, a karjait széttárja.

Már éppen elmerültem volna a festésben, mikor az ajtón újabb ember jött be. Ki más lenne, persze hogy a motoros srác.

Inkább lehajtottam a fejemet és próbáltam észrevétlen maradni, Macy viszont felpörögve szökkent a srác elé és azonnal behívta.

-A rajzszakkörre jöttél?-érdeklődött felspannolva. Hogy tud ennyire pörögni?

-Igen. Ön a rajztanár? -nézett körbe.

-Igen, a nevem Ms. Davidson. Gyere beljebb! Új vagy?

-Igen tanárnő. Most leszek végzős.

-Kerítünk neked egy helyet. Ne haragudj, kissé teltház van. -nézett körbe Macy, majd megakadt a tekintete... rajtam. Aki egyedül ült. És akinél az utolsó szabad helyek voltak. -Nos, már csak Rebeccánál maradt szabad hely. Hozok neked papírt. Mivel szeretnél dolgozni?

Miért ver a sors? Komolyan ide ülteti? Legszívesebben elásnám magam. Mélyre. Nagyon, nagyon mélyre.

-Grafittal, de ne fáradjon. Van nálam ceruza és lap is. -villantott egy mosolyt Macyre. Nahát, ilyet is tud?

-Ebben az esetben jó munkát! Ha valami kell, szólj nyugodtan Rebeccának. Szinte a fél életét itt tölti. -nevettett fel Macy. Kitekerem a nyakát. Bár akkor nem lesz egy barátom se. Visszaszívom.

A srác lehuppant velem szembe egy székre, majd fekete oldaltáskájából kiemelt egy rajztömböt és egy tolltartót. Szépen lassan kitépett egy lapot, majd kivett egy grafitot.

-Muszáj bámulnod?-észre sem vettem hogy nézem. Elbambultam. Baszki.

-Muszáj parasztnak lenned?-kérdeztem vissza csípősen. A srác halkan nevetett egyet, aztán fejcsóválva nekilátott a... a valaminek. Őszintén, fejjel lefelé nem tudtam megállapítani mi az.

Visszatértem a saját dolgomhoz és folytattam az égboltot. Bár belemerültem, de az feltűnt hogy valaki nagyban mustrál.

-Miért nézel?-kérdeztem fel sem nézve a festményemből.

-Tehetséges vagy, Rebecca.-úgy ejtette kia nevemet, mintha tudná mennyire gyűlölöm. A becenevemet, a Beccát szeretem, de a rendeset nem. Túl hivatalos és komoly nekem.

-Ne hívj így.

-De hát ez a neved, nem?

-Attól még nem szeretem. Hívj inkább Beccának. Az jobb mint a Rebecca.-vontam meg a vállam.

-A barátaid hívnak így?- áucs, rátapintott a lényegre. Vagyis hogy kissé magányos vagyok. Macy-t leszámítva.

-Nincsenek barátaim. Pontosabban csak egy van. -javítottam ki magam.

-Hmm... szóval egy ember hív így. Akkor kapsz tőlem egy újat.-döntötte el.

-Felőlem. De ha már ilyen jól elbeszélgetünk...- érződik az irónia? Remélem igen. -elárulod a neved?

Nagyon úgy tűnt hogy nem. A kérdésem után nem kérdezett többet, nem mondott semmit. Csendesen dolgozott, nekem pedig eszem ágában sem volt akármilyen módon kommunikálni vele.

Pontosan fél ötig voltam ott, mivel Macynek mennie kellett. Viszont kivételesen nem egyedül maradtam. A motoros srác továbbra is csendesen alkotott.

Én Macy kérésének eleget téve elkezdtem pakolni. A festékeket és az ecseteket a szekrényükbe, a festményemet pedig a szárítóasztalra. Lemostam a lakkozott faasztalt és készülődtem haza. Macy elköszönt tőlem, én pedig elindultam. De nem egyedül.

A motoros srác mellettem jött, de szokásához híven meg sem szólalt és rám sem nézett. Amint kiléptünk az épületből, megcsapott a hideg. Igen, voltam olyan hülye hogy pólóban jöttem suliba. Rajzmappámmal a hónom alatt, dideregve indultam el.

Viszont, szerencsétlenségemre vagy szerencsére, de a motoros srác, immáron a motorján utánam jött.

-Charles Harper.

-Tessék? -fordultam felé meglepve.

-A nevem. Charles. -ismételte magát. -Merre laksz?

-Tíz perc séta innen. Miért?

-Hideg van. És mindjárt esik. Hazaviszlek.-magyarázkodott.

-De.. a motoron? -néztem rá hülyén. Könyvet kéne írnom. Hogyan égessük szénné magunkat? Ez lesz a címe. Kasszasiker.

-Nem, majd lovon. Persze hogy a motoron. -forgatta a szemeit. És visszatért őparasztsága. Már majdnem hiányzott.

Charles leszállt a motorról, majd levette fekete bőrkabátját és az alatta lévő pulcsit, amit átnyújtott nekem. Visszavette a dzsekit, én pedig felvettem a pulcsiját. Azon kívül, hogy kissé nagy volt rám, elképesztő illata volt. Fenyő és eső.

-Hívhatlak Charlie-nak? -csúszott ki a számon. Charles először elég furán nézett.

-Persze. -vont vállat, majd felpattant a motorjára. -Jössz?

Válasz helyett csak felszálltam mögé és átöleltem a derekát. A mappámat sikerült viszonylag normálisan elhelyeznem. Charlie beindította a motort, de még gyorsan hátrafordult.

-Hol laksz?

-Hamilton Street 72. Komolyan elviszel?

-Szeretnéd ha itt hagynálak?-vonta fel a szemöldökét. Nemlegesen ingattam a fejem, ő pedig előre fordult, majd elindultunk.

Életemben nem ültem még motoron, de hihetetlenül jó volt. A szél süvített a fülembe és belekapott a hajamba, és... szabadnak érzeztem magam. Sajnáltam hogy Charlie megérkezett, mert mentem volna még egy darabig.

Amint a lakásom ajtaja elé értünk, Charlie megállt. Leugrottam a motorról, majd magamhoz vettem a motyómat.

-Hát... köszi hogy hazadobtál Charlie. -álltam balfaszul a hajamba túrva. Miért nem tudok normális emberként viselkedni? De komolyan.

-Nincs mit. A szüleid itthon vannak? -nézett az elsötétített ablakok felé.

Ó, ha ők egyszer hazajönnének hozzám. Tuti pezsgőt bontanék.

-Nem, most... elutaztak. Üzleti ügy. -improvizáltam. -Viszont... mikor írjuk meg a beadandót? Mondjuk előtte el kéne olvasni a könyvet... -rágcsáltam a számat.

-Én már elolvastam. Olvasd ki, utána beszélünk. Szia. -és azzal a lendülettel otthagyott.

Hamarosan fel kell ütnöm a nem létező szininíma-szótáram, mert ki fogok fogyni a rá illő jelzőkből.

Puffogva mentem fel másztam fel a tűzlépcsőn át a lakásomba, majd levágtam a cuccomat a sarokba és megint nekiálltam festeni.