Author's note 1.

Sziasztok! A rész előtt még csak annyit, hogy beszúrom nektek a képet arról az útvonalról, amit eddig megtettek hőseink, hogy lássátok honnan indultunk és meddig jutottunk. Láthatóan már csak kevés kell és elérjük Washington DC-t (vagy nem? :P) és mindenki készüljön fel lelkileg erre és az ezt követő részre, imádkozzatok a kedvenceitekért. 

Jó olvasást kívánok!

Hogy hülyék voltunk azt hinni, hogy előnyünk van és kell egy kis idő ameddig az Iron Castle összekapja magát és utánunk iramodik?

Na igen, azok voltunk. És még ráadásul mekkora hülyék.

Éjnek évadján arra keltem, hogy Yoonie eszeveszetten kiabál valakivel odakint a busz oldalánál. Felemeltem a fejemet Adam válláról és kilestem az ablakon, ahol azt láttam, hogy többen is kint ácsorogtak Yoonie körül, pontosabban: Oli, Matt, Grace és Veronica.

- Adam - kezdtem el rázogatni a fiú vállát, mire az álmosan nyújtóztatta ki elgémberedett végtagjait.

- Mi az, Alice? - kérdezte, a bal szemét dörzsölgetve.

- Azt hiszem valami baj van! - böktem ki az ablakon, mire oda fordult, majd kis idő múlva vissza felém.

- Menjünk ki! - javasolta, én pedig aprót bólintottam, majd amilyen csendben csak tudtam, végiglopóztam a busz folyosóján, nyomomban Adammel.

Kissé összerezzentem, amint a hűvös levegőre értem, bár ez érthető volt, hiszen csak egy szál rövid ujjú póló volt rajtam. Leugrottam a vaslépcsőkről, majd gyorsabb tempóban a kis csapat felé vettem az irányt.

- Mi történt? - kérdeztem aggodalmasan, látva, hogy Yoonie mindjárt elsírja magát. Közben Adam is mellénk ért és ő is érdeklődve figyelte az eseményeket.

Oli hirtelen egy összegyűrt lapot nyomott a kezembe, mire kisimítottam azt, majd felemeltem, hogy Adam is el tudja olvasni. A lapon a következő szöveg állt:

Elvittük a kislányt. Vagy átadjátok PHW011-et, vagy napnyugtakor meghal. 

Üdvözlettel: Millford, IC

- A rohadt életbe! - kiáltott fel Adam hirtelen. - Megölöm mindegyiket! 

- Adam, nyugalom! - csitította Grace. - Őrizzük meg a hideg vérünket és gondolkodjunk!

- Hogyan történt? - kérdeztem, beharapva az alsó ajkamat.

Yoonie felnézett rám.

- Csak öt percre mentünk ki. Yoonahnak pisilnie kellett. Körülbelül tíz méterre mentünk a busztól, nem többre. Amikor bebújt az egyik fa mögé, éreztem, hogy valaki elkap hátulról, aztán már csak sötétségre emlékszem, meg arra, hogy a földön ébredtem, ezzel a cetlivel a kezembe. Visszajöttem segítségért, de azóta ki tudja merre járhatnak és Istenem! Nem elég, hogy elvitték a húgomat, még Karmát is akarják! - temette a kezébe az arcát, mire átöleltem a vállát.

- Megtaláljuk! - mondtam biztatóan, bár tudtam, hogy nem sokat segít most ebben a szituációban.

- Szerintem nem kellene tétlenkedni, azonnal induljunk el! - mondta Adam. - Bántani fogják, azok a seggfejek bármire képesek!

- Osztozom a véleményben! - szólalt meg Veronica is. - Nincs értelme itt várni a megváltást.

- Oké, de gyerekek, kell egy terv, vagy nem így van, Yoonie? - fordult felé Grace. - Tudom, hogy nagyon rosszul vagy most, de te vagy a vezérünk és azt tesszük, amit te mondasz. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha minél gyorsabban cselekedni tudnánk!

Yoonie gyorsan letörölte erre a könnyeit, egy mély levegőt vett, majd szigorú szemmel végig nézett rajtunk.

- Huh, oké. Akkor igazából... - de nem tudta befejezni a mondatát, mivel egy sikoly rázta meg az erdőt mögöttünk. 

Mindannyian ijedten fordultunk a hang forrása felé.

- Ez ő lesz! - kiáltotta Yoonie. - Yoonah! - kezdett el kiabálni, majd meggondolatlanul beszaladt a sötét erdőbe.

- Yoonie! - kiáltottunk egyszerre, de Oli okosabb volt nálunk és még időben utána rohant.

- Váljunk szét! - javasolta Grace. - Talán így bekeríthetjük őket.

- Te és Ronnie velem jöttök! - jelentette ki Matt. - Adam, Alice... boldogultok? - kérdezte, mire habozás nélkül bólintottunk. - Vigyázzatok magatokra! - tette hozzá Matt, majd futásnak eredt, nyomában a lányokkal.

- Van fegyvered? - fordultam Adam felé, s amint bólintott, mi is rohanni kezdtünk. Nálam ugyan nem volt fegyver, de legalább egyikünknél legyen. Ilyenkor a legveszélyesebb az erdőben bóklászni.

Ahogyan haladtunk egyre beljebb és beljebb, egyre hangosabbá vált a sikítás. Féltem, nehogy valamit tegyenek Yoonahval. Ha egy haja szála is elgörbül, én magam vágom le Millford összes ujját. Egy egész életre elegem lett abból az emberből és először kívántam azt valakinek, hogy bárcsak alulról szagolná már az ibolyákat. Egy ilyen embernek nincs helye a világban. Nem azok után, amiket tett és tesz ezekben a pillanatokban is. Egy ilyen ember hogy nézhet tükörbe.

- Aggódom! - suttogtam Adamnek.

- Én is - vallotta be. - Lehet, hogy egy csapda!

Megráztam a fejemet.

- Kétlem. Megölhették volna Yooniet és Yoonaht már eleve akkor ilyen alapon. Karmát akarják, de nagyon.

Adam felhorkant.

- Azt várhatják, hogy valaha is átadjuk nekik őt!

Felsóhajtottam.

- Mi nem adnánk ki soha, de ha ő megtudja, kiadná saját magát. Ez a legbiztosabb út Yoonah megmentésére és mint tudjuk, Karma bárkiért kész lenne feláldozni magát a csapatból.

Adam elfintorodott.

- Oli teljesen kibukna - suttogta. - Sehogy sem lesz jó, Alice! Ha nem Yoonaht rohanunk megmenteni, akkor Karmáért megyünk majd. Szar kimondani, de elkerülhetetlen az újabb összecsapás. Pedig basszák meg, csak alig hagytuk le őket! Hogy szedték ilyen hamar össze magukat?

- Nem tudom, de... - felsikítottam.

A semmiből egy nagy, ronda kóborló jelent meg előttem, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el a két kezét, hogy távol tartsam őt magamtól. Adam szerencsére éber volt és hamar fejbe lőttem, de pechünkre a kóborló hozott magával még legalább öt puszipajtást.

- Állj mögém! - utasított Adam, én pedig fegyvertelen lévén hallgattam is rá és mögé bújtam, megvártam, ameddig végez mindegyikkel.

- A francba, elfogyott a lőszer! - kiáltotta el magát, majd dühösen az oldalzsebébe vágta a fegyvert. - Rohanj, Alice! Rohanj!

Azonnal futásnak eredtünk és hallottam, ahogyan ő is követ engem. Sírhatnékom támadt ettől a szituációtól, valahogy most nem éreztem magam egy kicsit sem bátornak. Rettegtem attól, hogy Yoonaht bántják, rettegtem a kóborlóktól, a sötéttől, a fegyvertelen érzéstől és attól, hogy mi van a többiekkel.

Ismét felhangzott Yoonah sikítása, de már sokkal közelebbről, ha mondhatok ilyet, alig néhány méterre lehetett. Egy pillanatra megtorpantunk, hogy fülelni kezdjünk, majd Adam nyugat irányba mutatott.

- Arra lesz! - mondta, mire ismét futásnak eredtünk.

Hallottam néhány hörgést magam körül, de nem törődtem vele, csak szedtem a lábamat ahogy tudtam és reméltem, hogy Adam is tartani tudja a tempót. Neki sokkal nehezebb volt mint nekem, mert ugye a hajdani golyó ütötte sérülése a tegnap ismét megfájdult. Ez elég sok aggodalmat hagyott maga után, de reméltem, hogy nem lesz az a vége, hogy le kell majd mondania arról a lábáról. Belegondolni is rossz volt, hogy Richard után ő is elveszítsen egy fontos testrészt.

- Adam! - fordultam hátra hirtelen, s láttam, hogy - nehezen bár -, de ő is tartja a tempót.

- Siess, Alice! Ne várj rám, szaladj! - sürgetett, én pedig aprót bólintottam, majd teljes erőmet bevetve rohantam arra, amerre Yoonah hangját véltem felfedezni. 

Egész hamar oda értem egy tisztásszerű helyre, ahol egy erősebb folyam haladt végig a fák között. Közvetlenül a folyam szélén egy fekete alakot véltem felfedezni, aki iszonyat hangosan kiabált egy nála jóval kisebb alakkal, aki sírva tűrte azt.

Próbáltam a lehető legnagyobb csendben feléjük araszolni, de tudjátok hogy ez a filmekben is hogy szokott történni: megreccsent egy fránya ág a talpam alatt.

A férfi - mert hogy férfi volt, a hangjából rá lehetett jönni - felkapta a fejét a hangra, majd láttam, ahogy a magasba emel egy tárgyat. Késnek sejtettem, de később kiderült, hogy nem az. Azonnal megtorpantam.

- Ne merj közelebb jönni, vagy a kislány torka fogja bánni! - mondta, majd láttam, ahogyan a tárgyat Yoonah nyakához szorítja, aki keserves sírásba kezdett.

- Haza akarok menni! Yooniet akarom! - kiáltotta.

- Cssst, nyugalom, Yoonah! - próbáltam csitítgatni, persze kevés sikerrel.

Próbáltam kieszelni valamit, hogy kicselezzem a pasit, de semmi jó sem jutott eszembe azon kívül, hogy szóval tartsam, ameddig a többiek megérkeznek. Igazság szerint nagyon aggódtam, mert Adam sem ért még utol, valami biztosan történhetett.

- Ha elengedi a kislányt akkor megengedem, hogy szabadon távozzon - próbálkoztam. Az illető nem Millford volt, ő már réges régen rám lőtt volna vagy csípős megjegyzéseket tett volna rám. Plusz látszott, hogy nincs nála lőfegyver, de ő nem tudta azt, hogy nálam sem.

- Vicces lány vagy, tényleg - mondta cinikusan. - De ameddig nem látom PHW011-et, a kislány itt marad! - jelentette ki.

- Gerinctelen szemét! - sziszegtem a fogaim között. - Akkor már inkább engem vigyen túsznak. A kislány semmiről sem tehet és gyanítom, a kedves főnökének nagyobb elégtétel lenne, ha engem vinne hozzá.

A férfi felhorkant.

- Minden bizonnyal te lehetsz a szőke csitri. Igen, Millford mesélt rólad. De nem téged akar, hanem a kiskányt. Parancsba adta, hogy őt vigyük be, így sajnálom, de nem kapod meg azt az elégtételt, hogy itt és most megmentsd a kislányt! - mondta, de alig ejtette ki ezt a mondatot a száján, el is kezdett kiáltani, ugyanis telibe kapta a vállát egy golyó. 

A földre rogyott egy pillanatra, én pedig gyorsan Yoonah felé szaladtam, mivel a kislány mozdulni sem bírt, annyira félt. Épp elkaptam a karját és szaladtunk volna el, amikor a férfi felkelt én pedig éreztem, ahogyan egy éles tárgy az arcomhoz ér és élesem belevágódik, a szemem pedig éppen csak hogy megúszta. Persze ezzel is sikerült Yoonaht kirángatnia a kezeim közül, ugyanis irtózatos fájdalom hatolt az arcomba, aminek hatására felsikítottam és próbáltam a kezeimmel megállítani a vérzést, de az nem akart megállni.

Egy üvegdarabbal vágott meg, láttam.

Mire feleszméltem volna, már hűlt helye volt neki és Yoonahnak is. Gyorsan kapcsolt a férfi, meg kell hagyni. Túl késő volt már utánuk iramodni, hisz nem tudtam merre mentek.

- Alice! - kiáltotta hirtelen valaki, majd mellém guggolt. Adam volt az, aki aggodalmasan maga felé fordította az arcom bal felét, s amikor látta, hogy ömlik belőle a vér, ijedten kapkodta a fejét a többiek után.

- Alice megsérült! Azonnal vissza kell vinni őt! - kiáltotta, én pedig éreztem, hogy lassan szédülni kezdtem. Elvettem az egyik kezemet az arcomról és mikor megláttam a vért rajta, egyszeriben rosszul lettem.

Arra eszméltem fel, hogy Oli az ölébe kap és őrült tempóban siet velem vissza a táborba. Aztán becsuktam a szemeimet, mert éreztem, hogy nem bírom tovább. Túlságosan fájt, de talán nagyobb volt annál a félelmem. 

*

- Alice! Hé, Alice! - keltegetett valaki, mire lassan kinyitottam a szemeimet. Először csak erős fény szűrődött be a látómezőmbe, de hamarosan kirajzolódott előttem Grace alakja, aki mellett Richard és Dean ücsörögtek.

- Hála az égnek! - sóhajtott fel az utóbbi megkönnyebbülten. - Köszönöm, Istenem! - nézett az égre összekulcsolt kezekkel, majd elmosolyodott.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Richard.

Pislogtam párat, majd az arcomhoz nyúltam, de meglepetten vettem észre, hogy azon kötél van és már nem is fáj annyira.

- Emily és Tyler szereztek rá kenőcsőt, minden rendben - mosolyodott el Grace. - Azaz, nem egészen...

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

Grace beharapta az ajkát, majd felsóhajtott.

- Sajnos a heg megmarad. Az üvegszilánk annyira felsértette, hogy maradandó sebet okozott, sajnálom.

Ismét a kötéshez nyúltam. Maradandó seb? Mégis mekkora lehet?

- De ne bánkódj, menő leszel mint Tyrion Lannister! - mondta Richard izgatottan, mire Grace csúnyán rá nézett.

- Ez nem vicces, Rich! - rivallt rá. - Hagyunk pihenni és feldolgozni ezt! - simogatta meg a kezem Grace, majd indultak is volna, de én is felkeltem.

- Nem, nincs rá szükségem! - mondtam erőteljesen, majd az unokatestvéremhez léptem és átöleltem. - Túlélem Gracey, köszönöm, hogy megmentettél!

- Ugyan - suttogta Grace. - Sajnálom, hogy ennél többet nem tehetek.

Elengedtem, majd elmosolyodtam, aztán megöleltem Richardot és Deant is, majd kimásztam a buszból.

- Alice! - szaladt hozzám Emily, majd szorosan átölelt. - Hála az égnek, jól vagy!

- Semmi bajom! - válaszoltam. - Marad a heg, de hátha nem olyan borzasztó. Inkább mesélj, mi történt?

Emily elengedett, majd lesütötte a szemeit.

- Nem tudták elkapni a pasit, elmenekült Yonnahval - suttogta Emily. - Karma pedig...

- ... elhúzta a csíkot - lépett mellénk hirtelen Oli. - Amint visszaértünk, akkor ült a motorra és se szó, se beszéd, lelépett. Megtalálta a cetlit a földön. Nemsokára indulok utána, csak előbb tudni akartam, rendben leszel-e.

Aprót bólintottam.

- Megleszek. Köszi, hogy visszacipeltél ide!

- Ugyan! - eresztett el egy halvány mosolyt.

- Állj,  vagy le foglak lőni! - hallottuk meg Yoonie kiáltását, mire mindannyian felé fordultunk. Láttuk, ahogyan a fegyverét az erdő felé szegezi, ahol egy korunkbeli fiú ácsorgott.

Az idegen ijedten kapott a hasához.

- Ne, ne, ne! Légyszi csak a hasamba ne lőj, tudod meddig tartott kigyúrni azt a hat csodás kockát rajta? - könyörgött, mire Yoonie tanácstalanul felénk nézett.

- Ki a fene vagy és mit akarsz? - kérdezett rá végül Oli.

Ekkor a fiú háta mögül hirtelen Yoonah lépett ki, majd boldogan szaladt Yoonie felé.

- Yoonah! - dobta le a lány azonnal a fegyvert, majd térdre rogyott és szorosan magához ölelte húgát. Megmelengette a szívemet ez a jelenet és hirtelen bevillant a húgom. Rettenetesen hiányzik Allison, ha egyszer újra találkozunk, soha többé nem eresztem el az ölelésből, az tuti.

- Yoonie, ez a fiú megmentette az életemet! - mondta Yoonah boldogan, mire Yoonie letörölte a könnyeit, majd a srácra nézett.

- Ez igaz? - kérdezte.

A fiú bólintott.

- De még mindig nem tudjuk ki vagy! - szólt be Oli ismét, mire a fiú félénken válaszolt.

- A nevem Santiago Zachariasz és... az Iron Castle egyik tagja vagyok. Pontosabban már csak voltam, azt hiszem! - vakarta meg a tarkóját.

- Iron Castle? - kérdezte Adam. - Akkor kotródj, semmi keresnivalód itt! - rivallt rá.

- Na de Adam! Hisz megmentette Yoonaht - szólt rá Betty.

- És ha hazudik? - kérdezte Adam. 

- Nem hazudik! - szólalt meg hirtelen valaki, mire mindannyian a hang felé fordultunk. Dean volt az, mellette pedig Kelvin állt. - Kelv azt mondta, ismeri!

A Santiago nevű fiú összeszűkítette a szemeit, majd hirtelen elcsodálkozott, aztán hatalmas mosoly jelent meg az arcán.

- Kelvin! Haver! - kiáltotta, mire Kelvin is elmosolyodott, majd utat tőrt közöttünk, a fiúhoz sietett, lepacsizott vele, majd átölelte. - Haver, azt hittem halott vagy! Eskü, Millford azt rebesgette, hogy lelőttek!

Kelvin a fejét rázta, majd felénk fordult és mutogatni kezdett valamit.

- Azt hiszem valami olyasmit mond, hogy a srác jó gyerek - mondta Dean.

- Bízhatunk benne? - kérdezte Emily, mire Kelvin heves bólintásba kezdett. - Figyi srácok, ha Kelvin azt mondja, minden rendben, akkor az úgy is van. Üdv, Santiago!

- Üdv! - köszönt a srác is. 

Yoonie hirtelen felállt Yoonah mellől, majd a srác és Kelvin felé lépkedett. Megállt Santiago előtt, majd mélyen a szemeibe nézett. A fiú ettől látszott, hogy picit zavarba is jött, de azért tartotta a szemkontaktust.

- Fogalmam sincs ki vagy és miért mentetted meg a húgomat, de adósod maradok! - nyújtotta felé a jobbját, amit a fiú el is fogadott. - Lee Yoonsoo, de szólíts Yoonienak.

- Öhm... izé... Santiago! - köszörülte meg a torkát a srác. - Igazából az erdőben voltam és azt hiszem téged hallottalak beszélni! - mutatott rám hirtelen, mire meglepetten pislogni kezdtem. - Mielőtt Joe megsebesített volna téged, hallottam, ahogyan ajánlatot teszel, hogy hagyja a kislányt és inkább téged vigyen. Mélyen megérintett, de mégsem ez volt az, ami miatt elárultam a csapatomat és lőttem fejbe a srácot. Régóta keresek egy olyan közösséget, ahol a közös cél nem mások legyilkolása, hanem a kölcsönös segítség és bizalom. Igazából ezért vagyok itt.

Adam felhorkant.

- Honnan tudjuk, hogy mindezt nem csak kitalálod? - vonta fel a szemöldökét.

Santiago összeráncolta a szemöldökét.

- Joe holttestét bent az erdőben, északnyugat irányban hagytam egy gödörben, egy hatalmas tölgyfa mellett és egy golyó van a szép kis halántékában. Keressétek meg, ha nem hisztek nekem.

Adam Tylerre és Dylanre nézett.

- Jöttök? - kérdezte, mire azok bólintottak, majd szó nélkül bevonultak az erdőbe. Kissé furcsálltam azt , hogy Adam ilyen mogorva és bizalmatlan, még csak oda sem jött hozzám. Ez mondjuk annyira nem is zavart, csak nagyon aggódtam miatta.

Yoonie hamarosan visszafordult a húgához, én pedig észrevettem, hogy Santiago a szemével követi. Elmosolyodtam.

- Nem veszélyes - hallottam meg egy hangot a hátam mögül, mire megfordultam. Meglepő módon Tate volt az, aki megszólalt.

- Honnan tudod? - kérdeztem.

Tate vállat vont.

- Jó emberismerő vagyok. A testbeszédéből ítélve meg nem kamuzik és különben is, ha ismeri a néma fiút és ő megbízik benne, akkor szerintem nekünk sincs semmi félnivalónk.

Bólintottam. Volt abban valami, amit mondott.

Hirtelen Oli ugrott ki a buszból, egy táskával a hátán és Karma napszemüvegével az arcán. Észre sem vettem, hogy időközben meglógott.

- Hahó, mégis hová igyekszel? - szólítottam meg. 

- Karma után, megmondtam - jelentette ki lazán, majd indult volna tovább, de elkaptam a karját.

- Egyedül? - kérdeztem.

- Egyedül. És még mielőtt csapatot szerveznél, leszögezem, hogy semmi értelme. Egyedül megyek Karma után, mert így kevésbé veszélyes. Értsd meg, ezt egyedül fogom végig csinálni. Ki fogom hozni őt.

Szavakhoz sem jutottam. Hirtelenjében azt kívántam, hogy bárcsak lenne egy olyan ember az életemben, mint amilyen Oli Karmának és Karma Olinak. Ők annyira hihetetlenül tökéletes páros voltak. Viccelődtek egymással állandóan ugyan, de a szeretet és a törődés ami közöttük volt, az páratlan.

Átöleltem Olit.

- Nem állítalak meg, de könyörgöm, vigyázz magadra!

Oli is visszaölelt.

- Előbb Karmára, aztán jöhetek én! - válaszolta, majd elengedett. - Ha holnap hajnalig nem érnénk vissza akkor - de csakis akkor - induljatok a keresésünkre.

Aprót bólintottam.

- Mivel mész oda? - kérdeztem.

- Szerzek egy kocsit a sztrádán - válaszolta. - Steve anno megtanított kocsit beindítani kulcs nélkül - mondta, majd feljebb tolta a napszemüveget az órára, hátat fordított nekem és gyors léptekkel elsietett. Egy ideig néztem utána, ameddig el nem tűnt a horizonton.

Túl sok minden történt ezen a napon és ez megrémisztett. Úgy éreztem, most köszöntött be igazán a változás szele.

Author's note 2.

Sziasztok!

Elnézést, tegnapra ígértem a részt, de közbejött pár dolog és csak most sikerült azt befejeznem. Remélem tetszett, bár én annyira nem éreztem izgalmasnak.:))

Mielőtt bezárnád ezt az ablakot és elhagynád a történet ezen részét, kérlek ezt még olvasd el, ugyanis tisztázni szeretnék pár dolgot a sztorival kapcsolatosan:

1. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg a szereplő és igazából senki személyisége nem teljesedik ki ezáltal egészen, talán Alicet leszámítva. Nem tudom zavar-e titeket ez a sok újonnan megjelent szereplő (engem picit, de nem maguk a karakterek, hanem az, hogy nem jut mindenkire idő, hogy kiteljesedjen), mindenesetre szeretnék valamit tenni majd, hogy kicsit ritkuljanak. A történet során megcsappan a számuk, ígérem, de most egyelőre szeretném őket itt tartani, sokukra még szükségem van. Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy hogyha valakit zavarnak és össze van zavarodva miattuk, akkor legyen tisztában azzal, hogy azon vagyok és leszek, hogy változtassak. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fél bagázst kinyírom, de pár szereplőtől búcsút kell majd mondani, ilyen vagy olyan módon.

2. Alice karaktere túl idealisztikus és rájöttem, hogy idáig soha meg sem sérült igazán, ami egy zombis történetben a legnagyobb marhaság, szóval inspirálódtam egy kicsit a borítóról és úgy ítéltem, valóságossá teszem számára azt a heget. Kicsit még megkínzom a jövőben, gondoltam szólok nektek előre, mert nem lesznek itt kellemes dolgok.

3. A napokban eszembe jutott pár új ötlet a sztorihoz, amivel szinte teljesen felborítottam az eddigi koncepciót, szóval bárkinek spoilereztem bármit eddig, jelzem: azok az ötletek már nem érvényesek, úgyhogy ne várják, sokkal jobb ötleteim lettek közben. :D

4. A következő rész több szempontból is rendhagyó: az lesz pontosan a 100.-ik rész és ráadásul *dobpergés* Karma szemszögéből lesz az egész, szóval izgalmas lesz vagy legalábbis remélem. Ezen kívül még lesz majd pár meglepetésem, hiszen rendhagyó részhez értünk a sztori történelmében.

És akkor a rész kérdése:

Szerintetek Olivernek sikerül megmenteni Karmát?