Amikor visszaértünk Olival a buszhoz, meglepetten vettük észre, hogy kettő ember már ébren volt és egymás mellett ücsörögtek a busz lépcsőjén. Az egyikük Karma volt, aki egy véres kést tisztított éppen, amely valószínűleg ahhoz a kóborlóhoz tartozott, ami holtan hevert a lábaik előtt. A másikuk Dylan volt, aki pedig egyenesen a szemeimbe bámult, le sem véve rólam a tekintetét. Nem szólalt meg egyikünk sem, ameddig Karma fel nem nézett, s el nem mosolyodott.

- Látod, mondtam neked, hogy nem történt semmi baj! - jelentette ki, mire Dylan biccentett egyet. - Jól szórakoztatok, veszem észre - jegyezte meg Karma, majd a szíjába helyezte a megtisztított kést és felpattant. - Köszi Oli, nem kellett volna a maci! - vette volna el a hatalmas plüssállatot vigyorogva, de Oli megállította.

- Hátrább az agarakkal férjuram, ezt nem neked hoztam, hanem Melodynak és Yoonahnak! - vetette oda neki, mire Karma elszomorodott.

- És rám nem is gondoltál? - kérdezte. - Ha már megcsalsz Alice-el, legalább fájdalomdíjat hozhattál volna!

Oli elnevette magát.

- Nem csaltalak én meg senkivel és hoztunk egy csomó édességet, házsártos uraság! - mondta, majd fél kezével a macit fogta, másikkal pedig levette a hátizsákját és átadta Karmának. Az csillogó szemekkel cipzározta ki, majd nevetve halászott elő egy doboz Pop Tarts-ot.

- Imádlak! - jelentette ki.

Szórakozottan néztem őket, egészen addig, ameddig Dylan is fel nem pattant a lépcsőről és hozzám nem sietett.

- Tudunk beszélni két percet? - kérdezte, mélyen a szemeimbe nézve. - Fontos lenne!

Ezen szavak hallatán máris görcsbe rándult a gyomrom, de bólintottam.

Dylan hátat fordított nekem és elindult a fák közé. Én még egyszer elkaptam Oli tekintetét és szemében kisebb adag aggodalmat vettem észre, de végül mindketten hátat fordítottunk egymásnak. Ő követte Karmát fel a buszra, én pedig Dylan nyomát az erdőbe.

Nem mentünk nagyon messze. A fegyverem ott lapult a zsebemben és minden valószínűség szerint Dylannél is volt, ha netán egy kóborló tévedne az irányunkba. Bár szerencsére az erdőben nem igazán hemzsegnek sokan belőlük. 

Dylan megállt egy fánál, majd karba tette a kezeit, nekidőlt annak és egyenesen rám nézett. Picit deja vu érzésem volt, olyan, mint amikor azon a bizonyos éjszakán bevallottuk egymásnak az érzéseinket. A különbség ezúttal az volt, hogy nem ő volt pipa rám azért, mert nem voltam vele őszinte, hanem bennem volt még szálka az Elizabethes dolog miatt, illetve az is más volt, hogy itt hajnal volt és tudtam, hogy nem arról fogunk beszélni, hogy mennyire halálosan szeretjük a másikat. A változás szele beköszöntött, szinte éreztem, hogy ez a beszélgetés mindent meg fog változtatni. Mély levegőt vett, majd belekezdett:

- Azt hiszem, túlléptem az egészen - sóhajtotta, mire értetlen arcot vágtam.

- Micsodán? - kérdeztem.

Dylan elmosolyodott.

- Ami közöttünk volt, Alice. A kapcsolatunkon.

Feszülten a földre pillantottam.

- És tudom, hogy te is túl vagy rajta. Már nem úgy nézel rám, mint régen és soha többé nem is fogsz, ezzel is tisztában vagyok. Szóval ha Olival jársz, én nem bánom.

Felnéztem rá.

- Úgy értem, oka volt annak, hogy őt választottad. Erős, intelligens és nem mellesleg humora is van bőven. És törődik is veled. Tudom, hogy neked ezek mind fontosak.

Mély levegőt vettem.

- Miért mondod ezt? - kérdeztem. Bár nem tagadom, amikor elhívott beszélgetni tudtam, hogy Oliról lesz itt szó majd.

- Azért Alice, mert tudom, hogy te egy különleges lány vagy. Nem esel  csak úgy bele minden csábos mosolyú fiúba.

- Veled megtettem - mosolyodtam el. - Már mint ne érts félre, még az egész Apokalipszis előtt számomra csupán egy csábos mosolyú fiú voltál számomra. De amikor végre megismertelek, kiderült, hogy ennél sokkal több vagy. 

Dylan elmosolyodott.

- Én szerettelek! A fenébe is, még mindig szeretlek és talán mindig is szeretni foglak. De amit ő nyújthat neked, azt én nem tudom. És ha tudnám is... akkor sem én lennék a választottad.

- Dylan...

- Csak valld be! - mosolyodott el. - Könnyebb lesz mindkettőnknek.

Egy mély lélegzetet vettem.

- Szükségem van rá, ahogyan rád is. És nem romantikus módon, mert ez nem arról szól.

- Nem lehet szükséged mindkettőnkre, Alice.

- Ez úgy hangzik, mintha az Alkonyatban lennénk - jegyeztem meg gúnyosan. - Nincs szükségem többé a szerelemre, oké? A célom már az, hogy túléljem és eljussak Londonba. Feleslegesek az érzelmek. Gyengeség. Úgy is bármelyik pillanatban meghalhatsz vagy meghalhat a személy, akibe beleszerettél. Van így értelme az egésznek?

- Ha van-e ha nincs, nem tagadhatod le, hogy valami van közted és Oli között. Bármi is az... remélem működni fog. Abszolút megérdemled, hogy boldog légy azok után, amiket veled műveltem. Oli pedig... rendes fickó. Bár nem rajongom érte, bevallom, de már nem bánt téged, élvezed a társaságát és azt hiszem, ez a legfontosabb. Csak el szerettem volna mondani neked. Én készen állok egy új kezdetre, ha te is.

Aprót biccentettem. Valamilyen szinten fájt ez az egész, hiszen szeretem és talán mindig is szeretni fogom Dylant, hiszen ő volt az első szerelem számomra, s bár nem tartott valami sokat, mégis jó volt addig az időszakig. Sokat köszönhetek neki.

Mély levegőt vettem.

- Mindig lesz helyed a szívemben, Dylan Robert Westwick, ezt ne felejtsd el! - jelentettem ki. - Nem szerettelek hiába szinte négy éven keresztül. Remélem tudod, hogy sokat köszönhetek a kapcsolatunknak.

- Szintúgy - felelte Dylan is biccentve. - Rengeteget. De tudod... az első szerelem sem tart örökké. Nekem legalábbis mindig ezt mondták.

Bólintottam.

- Nekem is.

Egy halvány mosolyt küldtünk egymás felé, majd még egy utolsó ölelés is belefért a dologba. Jól esett őt ismét igazán megölelni, úgy, hogy egyikünkben sem volt már semmilyen tüske vagy fájdalom a másik irányába. Csak úgy ölelkeztünk, mint régen. Mint Alice Jane Black és Dylan Robert Westwick.

Az ölelést követően átkaroltuk egymás vállát és mosolyogva sétáltunk vissza. A busz oldalánál éppen Adam és Tyler ácsorogtak, akik meglepetten pislogtak felénk.

- Csak nem? - kérdezte Adam, de a fejemet ráztam.

- Bocsi, nincs több Dylice - közöltem vele. - Legalábbis nem romantikus formában.

Tyler elnevette magát.

- Ennyit az Apokalipszis álompárjáról! - sóhajtotta. - De jó titeket végre jóban látni. Úgy... teljesen jóban.

Összemosolyogtunk Dylannel, majd ő elengedett engem és felszállt a buszra. A két fiúra néztem, épp egy-egy Snickerst majszoltak mindketten.

- Istenek vagytok Olival, Alice! - mondta Adam elégedetten.  - Farkaséhes voltam, majd' megvesztem, erre meg csokit kapok, tiszta luxus!

- Ráadásul Snickerst! - tette hozzá Tyler boldogan.

Felkuncogtam.

Jó volt őket is végre nyugodtnak látni, főleg Adamet. Ez az elmúlt hét mindannyiunk számára egy rémálom volt. Elveszítettünk három fontos embert és egynek el kellett vennünk az életét, még egyet pedig, akit alig ismertünk, ok nélkül megöltek. 

Ki tudja hány napunk maradt még hátra így. Meg kell becsülnöm az összes együtt töltött percet ezekkel az emberekkel. Sosem tudhatjuk, melyikünk a következő...

Kérdés:

Dylicenek hivatalosan is vége. Mit szóltok ehhez az egészhez?:) 

Egyébként sajnálom, hogy ilyen rövid lett a rész, de csak ennyire futotta. 

Szeretnék viszont megkérni MINDENKIT arra, hogy NE kérdezze meg mikor jön a következő rész, hanem örüljön, hogy legalább ezt olvashatta, mert én is emberből vagyok és nem gyártok kívánságra csak úgy részeket minden nap. Nekem is van életem meg problémáim meg minden. Nagyon örülnék, ha ezt tiszteletben tartanátok, aki pedig nem tartja ne csodálkozzon, ha nem kap rá választ. Köszönöm a megértést!