- Még van háromnegyed óra út Columbusig, de valószínűleg meg fogunk állni előtte valahol, mert sötét van és nem szívesen hívnám fel a kóborlók vagy - az igazi ellenségeink -, az emberek figyelmét magunkra, szóval le fogok húzódni a kocsival ide az erdő szélére, amint lement a Nap - közölte velünk Gwen. - Van valakinek ellenvetése?

Egy lélek sem szólalt fel.

- Szuper! - biccentett.

Tyler egy ideig figyelte a kormány mögött ülő lányt, majd kis habozás után rákérdezett:

- Ne haragudj... de te ki is vagy?

És valóban. Gwenről jócskán senki nem tudott, kivételt képezek én, Karma és Oliver. No meg persze most már Matt és Luke és hogy ne mondjátok, hogy őt nem veszem számításba a kis - már nem is annyira kicsi - Midnight is.

- Gwendolyn Sharell Crawford és őszintén örülnék, ha ezt a beszélgetést nem folytatnánk! - jelentette ki.

Tyler felvonta a szemöldökét.

- Miért is?

Ám mielőtt Gwen válaszolhatott volna, valaki más megtette helyette:

- Nem szeret a középpontban lenni és főleg nem bízik meg könnyen másokban - érkezett a válasz az emós stílusú, különben csendes Tate-től.

Gwen felnevetett, majd egy pillanatra hátra nézett.

- Látjátok, ő egy felettébb intelligens ember! - mondta, majd előrefordult és tovább vezetett.

- Oké... - vakarta meg Tyler a tarkóját. - Csak érdekelt, hogy kerültél ide, mert Mattet ismerem, Luke-ot is futólag Dylan által, de te nekem még új vagy.

- Aham, okés - válaszolta Gwen, de többet sem szólalt meg.

Karma előre hajolt Tylerhez:

- Gwen nem egy barátságos típus. Olyan, mint egy műalkotás: őt nézni szabad csak, ne szólj hozzá, mert nem fog neked válaszolni!

Oli megköszörülte a torkát.

- Nagyon művészi vagy!

Karma Oli felé fordult.

- Már megint féltékeny vagy? - kérdezte.

- Én? Dehogy! - dramatizált Oli. - De csak egyszer láttad életedben Gwent ez előtt, egy találkozás után nem mondhatod meg, milyen!

Karma felvonta a szemöldökét.

- Amikor először láttalak Oli, már tudtam, hogy milyen vagy - közölte vele.

Oli karba tette a kezeit.

- Ötleted sincs, milyen vagyok - válaszolta, majd a padlóra pillantott.

- Oli, figyelj...

Oli felnézett és a fejét rázta.

- Nem, tényleg nem tudod! - válaszolta suttogva, így csak azok hallhatták, akik a közvetlen közelben voltak, mint én is.

Karma sokáig fürkészte Olit és Oli is őt. Sajnos Oli arcát nem láttam, de a Karmáét igen, akinek az arckifejezése egy csapásból átváltott szórakozottból gondterheltté.

- Sajnálom - suttogta alig hallhatóan. - Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy tényleg nem tudom. 

Oli nagyot sóhajtott, majd hátradöntötte a fejét az ülés hátuljának és a plafont kezdte el bámulni. Karma egy pár pillanatig habozott, de utána erőt vett magán, közelebb hajolt Olihoz és egy puszit nyomott az arcára.

- Légyszíves ne haragudj rám, férjemuram! - kérlelte nevetve. 

Oli egy picit hallgatott még, de aztán nem bírta: előbukott belőle a nevetés. Karma felé fordult.

- Ugye tudod, hogy rád nem tudnék haragudni? - kérdezte.

Karma vállat vont.

- Tényleg nem?

Oli megrázta a fejét.

- Tényleg nem.

- Biztos? - kérdezte Karma.

Oli szórakozottan bólintott.

- Rendben. Hiszek neked!

Melody, aki épp mellettem ült, megfogta a blúzom ujját és meghúzta, mire felé fordultam.

- Hogy hívnak? - kérdezte.

Elmosolyodtam.

- Alice vagyok! - feleltem.

- Alice, te is örülsz, hogy Karma és Oli bácsi kibékültek? - kérdezte.

Elnevettem magam.

- Hát persze, nagyon örülök neki! Tudod, ők ketten nagyon jó barátok és elválaszthatatlanok, annyira szeretik egymást.

- Igazán? - kérdezte. - Akkor olyanok, mint a mami és a papa! - mosolyodott el szélesen. - Hiányzik nekem a papa, már olyan régen nem láttam! 

- Hol van a papád? - kérdeztem.

- A mami szerint Washingtonban és oda kell mennünk érte - válaszolta. - A te papád hol van? És a mamád? - kérdezte.

Azonnal megtört bennem valami. Eszembe jutott apu és az, hogy fogalmam sincs mi lett vele. És eszembe jutott Dylan papája is, aki a szemem előtt halt meg. No meg anya és Allison...

- Nem tudom - válaszoltam könnyes szemekkel, próbálva visszatartani a sírást. - A papámat én sem láttam már rég, de a mamám meg a húgom Londonban vannak, biztonságban - válaszoltam. - Addig meg ők a családom! - mutattam a buszon lévő társaságra.

Melody körül nézett a buszon, majd vissza rám.

- Neked is van egy legjobb barátod, akivel elválaszthatatlanok vagytok és nagyon szereted? Mint Karma és Oli bácsi?

A szemem azonnal megkereste Adamet, aki az ablaknak dőlve próbált mindenkit kizárni a gondolataiból.

- Igen - válaszoltam. - Ő az! - mutattam rá a szőke fiúra.

Melody sokáig nézte, mielőtt megszólalt volna.

- Hogy hívják?

- Adam - válaszoltam. - A neve Adam West.

- És miért szomorú? - kérdezte.

Ekkor már nem bírtam, eltörött nálam a mécses. Sírni kezdtem és nem bántam, ki láthatja.

- Megyek és megvigasztalom, igazad van - suttogtam. Nem akartam Melodyt is elszomorítani azzal, hogy elmondom neki, Ed meghalt. Amúgy sem ismerte és nem akarok egy kislányt ilyesmivel terhelni. 

Felálltam mellőle és odasétáltam az üléssorához. Tyler felnézett rám, majd csinált nekem helyet közöttük, mire leültem.

- Adam - suttogtam, majd megsimogattam a haját. - Itt vagyok.

Adam kinyitotta az eddig csukva tartott szemeit, majd lassan válaszolt:

- Ne aggódj miattam. Jól vagyok. Vagyis jól leszek. Inkább Emilyt kellene vigasztalni.

Megráztam a fejemet.

- Emily alszik most. Itt vagyok, okés? - tártam szét a kezeimet, mire Adam azonnal a mellkasomra dőlt és sírni kezdett.

Itt vagyok neki. Megígértem, hogy itt leszek.

*

- Hé, Alice! - rázogatta Oli a vállamat, körülbelül éjfél környékén. Álmosan, ásítva ébredtem fel, majd nagy szemekkel néztem rá.

- Oli? - kérdeztem, majd megdörzsöltem álmos szemeimet.

Oli felém nyújtotta a kezét.

- Gyere velem! - suttogta.

Megfogtam a kezét, majd bizonytalanul megengedtem, hogy felsegítsen.

- Hová? - kérdeztem.

- Majd meglátod! - mondta rejtélyesen. 

Csendesen végiglopóztunk a busz folyosóján, szerencsére nem ébresztettünk fel senkit. Oli kinyitotta a buszajtót és lesiettünk a lépcsőn, egyenesen az erdő felé vettük az irányt.

- Oli, mi a fene folyik itt? - kérdeztem ásítva.

 - Cssst! - válaszolta. - Mindjárt megtudod!

Voltak bennem kételyek és átfurakodott az agyamon egy pár nem épp tiszta gondolat arról, hogy Oli miket csinálhat velem az erdőben az éjszaka közepén, de nem így ismertem meg őt, szóval bíztam az épelméjűségében. Néhány percig sétáltunk még, majd hirtelen megtorpant és felém fordult.

- Nem tudtam elaludni, így gondoltam sétálgatok egy kicsit - kezdett bele. - Csak sétáltam előre és olyat találtam, amitől eldobod az agyad! - vigyorgott.

Elnevettem magam, mert épp olyan volt, mint egy buzgó kisfiú, aki a kelleténél több cukrot evett.

- Felkészültél? - kérdezte.

Szórakozottan bólintottam.

- Fel, bármi is legyen az! - sóhajtottam, majd hagytam, hogy tovább vonszoljon maga után. Hamarosan megértettem, hogy miért állított meg az előbb: fény kezdett el kiszűrődni a fák ágai közül, ahogy pedig egyre közeledtünk a cél felé észrevettem, hogy ez a fény olyan, mintha folyton váltogatná egymást, minden másodpercben más-más színű. 

Amint kiértünk a fák sűrűjéből, azt hittem káprázik a szemem:

Egy csillogó-villogó vidámpark tárult a szemeim elé. Igaz, már nem pislákolt olyan erősen, mint amennyire gondolom, hogy annak idején villogott, de még  mindig élt benne a lélek és ez a legfontosabb.

- Csekkoltam és a kapun kívül van pár kóborló, de szerencsére a másik felén. Odabent nem láttam senkit - közölte velem.

Elkerekedtek a szemeim.

- Te jártál odabent?

Oli bólintott, majd ismét a kezét nyújtotta felém és biztatóan elmosolyodott.

- Alaposan körülnéztem, minden rendben lesz! Sok odabent az érdekesség, szerintem jobb ha kiélvezzük, ameddig még lehet. Nem lehet minden nap ilyen maradandó, pozitív élmény az Apokalipszisben...

És valóban, ebben teljesen igazat tudtam neki adni.

Elfogadtam a felém nyújtotta kezét, majd hangtalanul odasiettünk a Vidámpark bejáratához, kinyitottuk a kaput és besétáltunk.

- Na, mivel kezdjük? - kérdezte Oli vigyorogva. - Bármit mondhatsz, én állok mindent!

Elnevettem magam.

- Micsoda gavallér! - jegyeztem meg, majd gyorsan körülnéztem és megláttam egy körhintát.

- Mit szólnál ahhoz? - kérdeztem. 

Oli a körhinta irányába nézett, majd elmosolyodott.

- Legyen. Azt talán be is tudom indítani...

Felcsillantak a szemeim, majd előhoztam az öt éves kislány énemet és a körhintához szaladtam. Volt ott minden: lovak, kis hintó, hattyú... gyakorlatilag bármire fel lehetett ülni. Ahogy elbambulva néztem a kivilágított csodát előttem, arra eszméltem fel, hogy Oli a fejemre nyom valamit.

- Mi az? - kérdeztem nevetve, majd egy pillanatra levettem a fejemről a dolgot. Egy hajpánt volt, amelyen valami rózsaszín cuccok virítottak. Vidáman felnevettem, majd fordultam volna Olihoz, hogy közöljem vele, mekkora őrült, de mire felnéztem, ő már nem volt ott és a körhinta is elindult.

Oli kisurrant a vezérlőpulttól, majd a körhintára mutatott, én pedig közben visszaraktam a fejemre a hajpántot.

- Hölgyeké az elsőbbség! - aztán előhúzott egy vörös Marlboro-s dobozt és meggyújtott egy cigarettát.

- Na jó, első kérdésem: honnan van cigid? Második: ezt - mutattam a körhintára - meg hogy csináltad? 

Oli felsegített a lassan forgó körhintára, majd helyet foglalt az egyik lovon és válaszolt a kérdéseimre.

- Belopóztam az egyik raktárba és egy Willis nevű ürge dolgozóruhájában találtam. Vagy legalábbis gondolom ez volt a neve, ezt írta a ruhán. A körhintát meg úgy indítottam be, hogy megnéztem az utasítást a falon - vigyorgott.

Elnevettem magam.

- Őrült vagy! És egyébként be foglak árulni Karmának! - nyújtottam ki a nyelvem felé, mire elképedt arcot vágott, persze csak viccből.

- Már ha élve vissza jutsz! - mondta nevetve, majd próbálta elkapni a karomat, persze sikertelenül, mivel sikítva elszaladtam előle. - Hoppá, nem kellett volna ezt! - kaptam a szám elé.

- Hátha nem hallották a kóborlók! - vont vállat, majd elkezdett utánam szaladni. Szaladtunk, miközben a körhinta is forgott velünk, de olyan jól szórakoztam, mint már nagyon régóta soha. Amikor meguntuk a futkorászást, mászkálni kezdtünk a körhintán található tárgyakon, mint valami lázadó tinik.

Az este hátralevő részében üvegeket dobáltunk labdákkal, aminek keretein belül Oli megajándékozta magát egy hatalmas macival, amit Melodynak és Yoonahnak szánt ajándékba, aztán megpróbáltuk beindítani az óriáskereket, de nem sikerült. Jártunk a tükörteremben, ugráltunk az ugrálókon, sőt, Oli bevitt engem a Szellemházba is és jól rám ijesztett, valami hülye maszkkal, amit odabent talált. Túlságosan jól éreztük magunkat, annyira, hogy néhány óráig el is felejtettem, hogy hol vagyok és miket élek át. Hogy mi a valóság.

- Medvecukor! - mutattam az édességre az édességpultnál, amit készültünk kifosztani Olival, hogy elvigyük a többieknek. Egy rózsaszín, malackás hátizsákba gyömöszöltük őket, annyi volt, amennyi szem szájnak ingere, ráadásul ital is volt bőven. 

- Emily imádja a medvecukrot! - magyaráztam, majd jó pár zacskónyit becsomagoltam.

Oli közben engem figyelt, vállán a hatalmas mackóval.

Elmosolyodtam.

- Lenne egy kérdésem - mondtam, mire biccentett, hogy feltehetem azt. - Miért pont engem hoztál el ide? - kérdeztem. - Bárki mást felkelthettél volna, mégis rám esett a választásod.

Oli elmosolyodott.

- Le voltál sújtva, fel akartam dobni picit a kedved, gondoltam ez jó ötlet. 

Bólintottam.

- Az volt.

Oli felnevetett.

- Nem ilyennek képzeltelek. Azt hittem, majd aggódni fogsz és követeled, hogy vigyelek vissza, mert ez veszélyes. De nem ilyen vagy és ennek nagyon örülök.

- Hát akkor milyen vagyok? - kérdeztem szórakozottan és nekidőltem a kajás pultnak.

- Őszintén? Kalandos. Ha meg kellene fogalmaznom... egy olyan lány vagy, akinek szívesen nyernék egy macit a vidámparkban, aztán meg felvinném a dombra az autómmal és a motorháztetőn ülve néznénk a kivilágított várost és a csillagokat, miközben gumicukrot majszolunk és elcsevegünk arról, hogy mik akarunk lenni ha felnövünk - mesélte, én pedig belepirultam, de el is mosolyodtam.

- Sok romantikus filmet láthattál régen - jegyeztem meg.

Elmosolyodott.

- Csak egy párat. De ezt az egy jelenetet - csak általam a gumicukorral kissé megspékelve - mindig jó ötletnek tartottam.

- Mert az! - vágtam rá. - Tényleg remek ötlet! Kár, hogy erre nincs már lehetőség...

Oli elgondolkodott egy percre.

- Pedig ha tetszik, nem kizárt, hogy megcsinálhatnánk... - vetette fel az ötletet. - Kocsit szerezhetünk Columbusban is és kicsit elvonulnánk meg minden.

Már nagyon közel voltam ahhoz, hogy rávágjam, hogy igencsak tetszik ez az ötlet, de hirtelen bevillant Dylan arca és azonnal elszállt a tinikislányos rajongásom.

- Nem tudom, Oli... - sütöttem le a szemeimet elkomorodva. 

- Hé, nyugi! Barátként hívlak, nincs e mögött semmi más. Különben is... nehogy azt hidd már, hogy beléd estem vagy ilyesmi! - nevetett fel.

Felnéztem rá én is nevetve, majd megforgattam a szemeimet.

- Nem is hiszem. Sőt, még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy egyáltalán barátok vagyunk...

Oli is nevetni kezdett.

- Ugye? Én sem. Pedig egy vérbeli bunkó voltam veled!

Megráztam a fejemet.

- Hagyjuk. Az már régen volt.

- Fél hónapja, pontosan - nevette el magát. - Sajnálom egyébként, nem ellened irányult a dolog csak picit... - megrázta a fejét - ... nem, erre még rendes magyarázatom sincs - nevetett fel kínosan ismét. Vele együtt nevettem én is.

Lassan elindultunk visszafelé, mivel hajnalodni kezdett és a többiek még a végén megijednek, hogy eltűntünk. A malackás hátizsákba pakoltuk az összes édességet amit találtunk még a Vidámparkban a kijárat felé menetelve, én pedig alig vártam, hogy odaadhassam a medvecukrot Emilynek, hátha egy pici mosolyt csalok vele az arcára.

- Karmának egy szót se a cigiről, vili? - kezdte, majd eldobta a közben elszívott csikket és eltaposta.

Szórakozottan vállat vontam.

- Még meggondolom!

Tovább kell mennünk és gyorsnak kell lennünk. Innen kezdve egy percre sem lankadhat a figyelmünk.

Az emberek veszélyesebbek, mint a kóborlók.

Kérdés:

1. Mit szóltok Alice és Oli éjszakai "randijához"?

2. Egy egytől tízes skálán mennyire vagytok még mindig pipák rám az előző viccem miatt? :'D